Ahhoz minimum a Marson kellett volna töltenie az embernek az elmúlt egy évet, hogy bárki is azt mondhassa el magáról: ő nem hallott a Barbie filmről.
A film készítői zseniális marketing kampányt építettek a történet köré, amelynek erőssége leginkább abban rejlik, hogy a megfelelő gombokat nyomták meg bennünk – a millenniumi generációhoz tartozókban. Ez a gomb pedig nem más, mint a nosztalgia. De ez még csak a gomb volt. Az a bizonyos, amellyel úgy vonzottak oda minket ahhoz, hogy meg akarjuk ismerni a történetet, ahogyan egy nyári estén az égő villany vonzza magához a rovarokat. Ezután szükség volt egy olyan sztorira, amely több, mint egy egész estét betöltő élő szereplős Barbie-reklám. Ami további gombokat kezd el megnyomni, ha úgy tetszik megszólítani bennünket ott és arról, ami a legjobban fáj és piszkál. Nevezetesen a nők helyzetéről és betöltött szerepéről a társadalomban. Nem kis vállalás volt ez, főleg nem egy olyan megosztó karakterrel a középpontban, mint amilyen Barbie. És mégis sikerült. Barbie felülmúlva önmagát mindannyiunk szószólója lett.
Fotó: Getty
Így Barbie-ztunk mi
Soha nem fogom elfelejteni a napot, amikor megkaptam életem első Barbie babáját. Hatéves voltam, és a Mikulás hozta nekem 1991. december hatodikán hajnali ötkor. Hosszú szőke haja sima volt és fényes, a ruhája egy tökéletesen megkomponált kis rózsaszín szett. Ott állt a dobozában, és csak mosolygott rám. Azzal a fajta mosollyal, amitől az ember máris jobbnak és többnek érzi magát. Amitől elhiszed: Te is lehetsz olyan, mint ő. Ez a baba más volt, mint a többi. Vele többé a játék nem arról szólt, hogy én vagyok az anyuka és ellátom a kisbabámat. Játék közben én Ő lehettem. Egy felnőtt nő, aki vásárol, kiválasztja, hogy aznap mit vesz fel, a barátnőivel beszélget, és programot csinál. Reggelente dolgozni megy (vagy legalábbis komoly és jelentőségteljes feladatai vannak), csakúgy, mint az igazi felnőttek. Hirtelen tört be az életünkbe a Barbie láz. Emlékszem, hogy ha valaki kapott egyet az osztályban, egyből azt kezdtük el tervezgetni, hogy melyik ruhát csereberéljük el, hogyan fognak együtt játszani a babáink, és milyen képzeletbeli világba repítjük el őket közösen. Volt egy osztálytársnőm, akivel a kapcsolatunk szigorúan arra korlátozódott, hogy átjártunk egymáshoz BARBIE-ZNI. Még véletlen sem ‚babázni‘. Ilyenkor nálunk vagy náluk elővettük a babákat, és órákon át folyt a diskurzus afféle felnőttektől elcsent félmondatokkal: – Neked is nehéz napod volt a munkahelyeden? – Ó, ne is kérdezd! A főnököm állandóan nekem adja a legalantasabb feladatokat. – A te férjed sem mosogat el? – Ne hülyéskedj, még a koszos zokniját is mindig pont ott hagyja, ahol épp levette! Az ilyen és ehhez hasonló mondatok mindig épp az aktuális, minket körülvevő felnőtt világból szivárogtak át a mi kis játékbirodalmunkba. És ezektől éreztük magunkat különlegesnek. Sokszor segített is feldolgozni egy-egy minket ért traumát, amiről természetesen nem is tudtuk, hogy épp történik velünk: – Az én nagypapám nemrég halt meg. – Tényleg? Az enyém sem él már, Barbie! Tudtam, hogy te ezt is megérted!
Közben persze a gyártó folyamatosan ontotta magából a kiegészítőket. Így tört be az életünkbe egy szép napon Ken – aki születése pillanatától kezdve csak konfliktusok forrásának bizonyult (senki nem akart Kennel lenni a szerepjátékokban), az álomház (ami borsos árának köszönhetően sokszor valóban álom maradt), a lakóautó, és a milliónyi Barbie, aki minden egyes szerepében tündökölt és tökéletes volt. A kreativitásunknak semmi sem szabhatott határt. Sokan befestettük, levágtuk, befontuk Barbie haját. Varrtunk neki ruhákat, és házilag gyártottunk neki álomotthont. Vele mindent meg lehetett beszélni. Amikor tízéves koromban a kutyám megszökött és keservesen sírtam, hogy látom-e még valaha, Barbie-hoz fordultam tanácsért. Ő pedig „segített“. Azt mondta, hogy olyan ügyes vagyok, mint ő, ráadásul tűsarkút sem kell viselnem úgy, mint neki, úgyhogy szaladjak utána. Ő hitt bennem. És igaza is lett! Pötyit (a kutyámat) néhány háztömbnyire találtam, miközben épp egy kiborított kukából jóízűen lakmározta a szemetet. Ha becsúszott egy hármas, Barbie nem haragudott érte. Tudta, hogy képes leszek kijavítani (bár megdorgált azért, hogy nem figyeltem oda eléggé). De csak úgy szelíden. Látszólag minden tökéletes volt.
Aztán eljött az ezredforduló, vele együtt pedig a kamaszkorom, és a body positvity mozgalmak. A Mattel részvényei bezuhantak, hiszen Barbie komoly vádak kereszttüzébe került. Ez a vád pedig nem volt más, mint hogy Barbie irreális (an.: tökéletes) külseje a kislányokban rossz érzést kelt, és káros a saját testképükre nézve. Hiába volt Barbie légiutaskísérő, asztronauta, tanár, kutató, orvos és nővér, a teste miatt egy pillanat alatt tiltólistára került a felvilágosult nőtársadalom szemében. Christina Aguilera helyett Jessica Simpson posztpartum teste lett a menő, ahogyan a Destiny’s Child-ot is illet Beyoncé-ra cserélni.
Eltorzult feminizmus
Fotó: Getty
Érdekes dolog, hogy a feminizmus különböző hullámai hogyan érhetők tetten egy játékbaba sorsának alakulásán. Hiszen Ruth Handler (Barbie megálmodója és megalkotója) éppen a feminizmus jegyében dobta piacra őt 1959. március 9-én. Ő volt az, aki a kislányoknak szó szerint a kezébe akarta adni annak a lehetőségét, hogy az anyaság helyett (mellett) más szerepekben is ki tudnak teljesedni. Hogy van élet az anyaságon innen és túl. De feminizmus következő hullámába már nem fért bele az, hogy Barbie-nak olyan hosszú és tökéletes combjai legyenek, mint a Balenciaga modelljeinek. Valahogy sokan mintha negyven évvel és sok-sok átéhezett élettel később hirtelen a nők a férfiak által uralt divatvilág iránt érzett minden haragjukat egy műanyag játékbabán akarták volna levezetni. A Mattel viszonylag gyorsan kapcsolt, és elkezdte megváltoztatni Barbie testét a közigényeknek megfelelően, de soha többé nem sikerült felkapaszkodnia arra a játékbirodalmat uraló pozícióra, amelyet a botrány előtt birtokolt. Könnyen tetten érhető ez a pozícióvesztés. A milleniumi generáció gyermekeinek példáján csukott szemmel is látható. Az én lányom például soha nem barbie-zott. Az első születésnapjára megvettük neki azt a bizonyos álomházat, amire én vágytam annak idején. Az összes Disney-hercegnő Barbie-változatával és a rikító rózsaszín lakóautóval együtt, de gyakorlatilag csak én játszottam velük. A lányomat sohasem fogta meg, kötötte le igazán. És ezzel nem volt egyedül. Amikor átjönnek a barátnői, sohasem játszanak a babákkal. Egészen másfajta módon kapcsolódnak egymáshoz, mint mi annak idején.
Ez nem valami, bezzeg az én időmben‘ típusú kesergés akar lenni, csupán úgy tűnt, hogy Barbie-nak – legyen kövér, szeplős, púpos, sovány vagy csodálatos – egyszerűen leáldozott.
Barbie reneszánsza és a feminizmus következő hulláma
Egészen mostanáig.
A Greta Gerwig és Noah Baumbach rendezőpáros interpretációjában és segítségével elkészített mű eredményeképpen ugyanis Barbie új életre kelt. Teljesen újjászületett.
Fotó: Getty
A tizenkét éven aluli nézők számára nem ajánlott történetben visszatérünk a gyökerekhez, Barbie születésének körülményeihez, és megértjük az ő valódi küldetését, és az életünkben betöltött nélkülözhetetlen szerepét. A film gyakorlatilag a modern kor feminista kiáltványa, amelyben már „túl vagyunk“ azon, hogy ki hányas méretet hord. Egy utópia, amelyben már csak az számít, hogy nőként mindannyian a „nekünk szánt“ szerepet töltsük be, azaz maradjunk önazonosak. A történetben nincs fokmérője a sikernek, nem attól leszel szuper és tökéletes, ha a Legfelsőbb Bíróság tagja vagy, esetleg Nobel-díjas író. Egyszerűen attól vagy tökéletes, hogy te TE vagy. Két órán keresztül győzködnek az alkotók, hogy márpedig ez alól nincs kivétel, azaz TE a kedves néző is Barbie vagy, akinek lehet, hogy van narancsbőre, lehet, hogy nincs, de tőled függ, hogy ez egyáltalán érdekel-e (mert a világot cseppet sem). Ami még ennél is fontosabb: tőled függ, hogy miként határozod meg önmagad. Lehetsz tudós, de akkor sincs semmi baj, ha te egy sztereotipikus Barbie akarsz lenni. Mert ez is teljesen rendben van. Azt gondolom, hogy ez utóbbi üzenet az egyik legfontosabb mondanivalója ennek az igencsak tanulságos történetnek. Hiszen attól még, hogy lehetsz bármi, nem kell rosszul érezned magad attól, hogy nem te találtad fel az mrns vakcinát. A másik igencsak forradalmi gondolata a történetnek Ken figurája körül bontakozik ki. Említettem, hogy senki nem akart Kennel lenni. Úgy látszik, hogy ezt globálisan érezhettük így annak idején, mert a jóképű srác mellőzöttsége nagy hangsúlyt kap a történetben. A film ezzel egy nagyon komoly társadalmi problémára reflektál. Ugyanis a modern férfi az egyre erősödő női karakter mellett gyakran kerül identitásválságba, amikor nem az erős, védelmező szerepet keressük benne, hanem az egyenrangú, mindenben partner társat.
Nem szeretnék spoilerezni, mert azt gondolom, hogy nagyon fontos mű született. Inkább arra buzdítanék mindenkit, hogy megtekintésével mindannyian merítsünk erőt belőle azzal, hogy megvalósítjuk magunkat!
És itt szeretnék egyetlen gondolatot szentelni Christopher Nolan Oppenheimer című alkotásának is, ami szerencsétlenségére egy napon került bemutatásra a Barbie filmmel, és egyelőre csúfos vereséget szenvedett a szőkével szemben. Ne hagyjátok, hogy Nolan Ken sorsára jusson! Mi – nők – soha nem legyőzni, vagy lenyomni akartuk a férfiakat, hanem a kezdetektől fogva csupán az egyenlőségre törekedtünk és törekszünk. Tehát, csajok – az egyenlőség és korrektség jegyében – a nyár (és talán az év) két legfontosabb, kötelező műve: Barbie és Oppenheimer.
Kapcsolódó cikkek
