Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Se veled, se nélküled - én és az epidurális érzéstelenítés

Szerző: Szőke Anna

2019. január 7.

Forrás: babaszoba.hu

Úgy tartják nincs két egyforma szülés, ezzel én is tisztában voltam már akkor, amikor első gyermekemmel várandós lettem. Arra azonban én sem számítottam, hogy két egymástól ennyire elütő - egy rettenetes és egy nagyon jó - szülésben lesz részem.

Se veled, se nélküled - én és az epidurális érzéstelenítés
Az élményeket pedig igencsak meghatározta az epidurális érzéstelenítés vagy épp annak hiánya, de nem feltétlenül abba az irányba, ahogy elsőre gondolnád. Íme hát az én epi sztorim...
Első gyermekemet 2016 márciusában egy állami intézetben hoztam világra. Így visszatekintve bátran ki merem jelenteni, hogy életem egyik legszörnyűbb élménye volt, mind maga a szülés, mind az utána ott töltött néhány nap. A kisfiam 4530 grammal született a 41. héten, pontosan egy nappal a szülés tervezett megindítása előtt.
Sokat készültem a nagy eseményre, nagyon konkrét elképzeléseim voltak a folyamattal és a körülöttem lévők szerepével kapcsolatban. A szülési tervemben össze is foglaltam, hogy egy maximálisan természetes, békés és beavatkozásoktól mentes szülést szeretnék. Nagyon szerettem volna elkerülni az epidurális érzéstelenítés használatát, nem csak azért mert úgymond feleslegesnek tartottam, hanem azért is, mert rettegek a tűtől, és számomra elviselhetetlen volt a gondolat, hogy beleszúrnak a gerincembe, és hogy azután nem tudok majd szabadon mozogni a vajúdás ideje alatt.
De ahogy mondják - ember tervez, Isten végez. A terveimet több mint 10 óra keserves vajúdás után sutba kellett dobnom. A fájásaim szinte szünet nélkül jöttek, ám a méhszájam még alig volt nyitva, és erőm se sok maradt már addigra. A szülészorvosnőm úgy döntött, hogy az epidurális és az oxitocin majd meggyorsítják a folyamatot. Amikor az ember először szül, ott fekszik, azt se tudja, igazából mi van, akkor nyilván hallgat a szakemberre, és elfogadja annak döntését. Így történt tehát, hogy a lehető legnagyobb hadakozásom ellenére - nagy nehezen, és csak a férjem támogató jelenlétének, valamint szinte meditatív győzködésének köszönhetően - végül mégiscsak megkaptam a rettegett epidurális érzéstelenítést.
Magam is meglepődtem, milyen megkönnyebbülést adott; végre volt időm levegőt venni két fájás között, sőt annyira lelazultam, hogy még el is bóbiskoltam néhány pillanatra. Az orvos és a szülésznő időről-időre leellenőrizte a helyzetet odalent és konstatálták, hogy szépen halad előre a folyamat. Aztán jött a nem várt fordulat: ahogy ott feküdtem békésen, rákötve a CTG monitorra, a babám szívverése hirtelen jelentősen lassulni kezdett. Ahogy a szülésznő rémülettel teli ábrázattal forgatni kezdett egyik oldalamról a másikra, már tudtam, hogy itt bizony valami nagyon nincs rendben.
Akkorra kisfiam már nagyon elfáradt odabent a nagy küzdelemben, hisz szegény ki akart bújni, de nem volt hol. Sürgetett az idő, nagyon meg akartak már szüleszteni, így megvártuk, míg elkezd múlni az érzéstelenítés hatása, hogy újra képbe kerüljek az akkorra már tolófájásokká alakult összehúzódásaimat illetően, és meg tudjam szülni a babám. A nagy menet vége elég húzósra sikerült, súlyos hibák és komplikációk kíséretében ugyan, de megszültem az óriásbébimet, aki - habár ezt abban a pillanatban a fájdalomcsillapító hatás miatt annyira nem éreztem, de a reccsenést hallottam - még a farokcsontomat is eltörte, amikor végre kibújt.
Természetesen ez a szülésélmény jócskán bennem élt még, amikor két évvel később második gyermekemet vártam. Amikor aztán a 36. heti ultrahang után ismét 4 kiló feletti születési súlyt saccoltak, akkor tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom, és ennél a szülésnél már kifejezetten kérni fogom az epidurális érzéstelenítést.
Az állami kórházban történt rémes élményeim után a második terhességemet első pillanattól fogva magánklinikai keretek közt kísértük végig. Egy kitűnő szülészorvosom lett, aki képes volt áttörni az első szülés traumája által okozott félelem falon, és így egészen nyugodtan és boldogan vártam a nagy napot.
Ez a bébi nem várta meg a kiírt szülési dátumot és a vártnál két héttel korábban kezdte jelezni az egyik éjszaka, hogy ő már bizony jönne. Nem volt erős a fájdalom, de azért éreztem, hogy ez már nem az a jóslófájás kategória lesz. Mivel azonban sem az összehúzódások ideje nem sűrűsödött, se nem erősödtek a dolgok, ezért folytattuk a napunkat a megszokott, rendes kerékvágásban. Reggel elvittük a nagyobbik gyereket bölcsibe, dugóztunk másfél órát Budapesten, majd beértünk a kórházba, ahol egy soron kívüli vizsgálat után - amire azért mentünk be, hogy tutira ne legyen semmi baj - a szülésznő megnyugtatott, hogy ez még nem egy megindult szülés. Ahogy ő fogalmazott "még annyira sincs kitágulva, hogy a kisujj körmöm beférjen". De a lelki nyugalmam megóvása végett javasolta, hogy csináljunk egy CTG-t, majd várjuk meg a szülészorvosomat is egy konzultáció erejéig.
Mivel nem volt időpontunk, így várnunk kellett, amíg két előjegyzett CTG között mi is be tudtunk jutni, de csupán egy órácska telt el és már újra a vizsgálóasztalon feküdtem. Mivel a CTG szépen mutatta a három percenként jelentkező, ám nem túl erős fájásokat, így felmerült bennem, hogy esetleg tényleg szülés lesz a dologból, de csak akkor eszméltem rá, hogy hol is tartunk valójában, amikor az orvosom felpillantva a lábam közül közölte, hogy már két ujjnyira kitágult a méhszájam és ő most burkot repeszt.
Ahogy világossá vált a helyzet, hogy én bizony - remélhetőleg még aznap - életet fogok adni a kisfiamnak, egyből rá is kérdeztem, hogy mikor szúrunk egy érzéstelenítést? Mire számítsak? De lecsillapítottak, hogy az azért még odébb van. Teltek-múltak az órák, a feszülés, a fájások enyhültek a burokrepesztés után, és én nagyon vígan elvoltam a szülőszobán.
Aztán a nagy poénkodást, meg jópofizást lassan de biztosan felváltotta a befelé fordulás, a küzdés és a kiabálás. Jöttek a fájások, kőkemények, hosszúak és szinte szünet nélkül egymás után. Ilyet aztán nem éreztem az első szülés alkalmával. Úgy ordítottam néha, hogy az egész emelet hallhatta. Az első adandó alkalommal, amikor ebben a szakaszban bejött a szülésznő, egyből ráparancsoltam két fújtatás között, hogy na most már itt az epidurális ideje, ám miután megvizsgáltak az orvosommal együtt, közölték a számomra sokkoló tényt; ebből ma nem lesz epidurális.
Hiába tágultam ugyanis, a fájásaim túl gyengének bizonyultak és félő volt, ha kapnék egy epidurálist, akkor csak még jobban elgyengülnének és nem jutnánk egyről a kettőre, megrekedne a folyamat. Nehéz volt felfognom, hogy fájásgyengeségről beszéltek, amikor a testem két percenként majd szétszakadt. Ha ez a gyenge fájás, akkor milyen lehet egy erős? Tettem fel a kérdést, miközben épp szétmorzsoltam szegény férjem ujjait kétségbeesett szorításommal.
Fájdalomcsillapítási alternatívának a kádban való vajúdást javasolták, melyet én rendkívül rossz ötletnek tartottam, és egy pillanatig sem kívántam részt venni benne. Ám a következő állatias ordítással görnyedten férjemre borulós fájás után úgy döntöttem, mégis adok a dolognak egy esélyt. Nem kellett volna? Lehet, hogy sokaknak működik, lehet velem van a baj, de nekem maga volt a pokol az a másfél óra, amit ott csúszkáltam, bénáztam és küzdöttem az amúgy szuper luxi fürdőkádban.
14 óra vajúdás után eljutottam oda, hogy már annyira kimerültem a szituációtól, hogy rendesen levegőt venni se maradt erőm, remegtem és nem éreztem a végtagjaimat. Infúzióra kötöttek, ami ismét nem volt egyszerű eset, hisz a tűfóbiám még a szülés fájdalmát is felülírta, és a pánikroham nem tette könnyebbé segítőim dolgát. Az infúziótól végül magamhoz tértem egy kicsit, de ekkor jött csak a feketeleves, az oxitocin. Muszáj volt bevetniük, hogy adjanak egy kis erőt a fájásoknak, és hogy megszüljem a babát, mert a kisember már olyan pozícióban volt, ahonnan csak előrefele volt kiút.
Ha ember fordult valaha ki önmagából, akkor az hozzám képest pipafüst lehetett. A szünet nélkül érkező fájások közepette a legtarkább káromkodások (amúgy gyűlölöm a csúnya beszédet) kíséretében üvöltöttem le a szakma egyik legkiemelkedőbb nőgyógyászát, meg vagy három különböző aranylelkű szülésznőt. Az ördögűző semmi volt hozzám képest. Aztán egyszer csak hopp és már a mellkasomon pihegett a csemetém, és onnantól megszűnt tér, idő, fájdalom, és nem számított semmi más, csak a rajtam pihegő 4 kilós gombóc.
Néhány óra múlva már nem is éreztem a fájdalmat.
Kapcsolódó cikkeink:

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések