Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Nyílt levél az anyukától, aki szülés előtt veszítette el a babáját

Szerző: Bagaméri Viki

2021. április 30.

Forrás: babaszoba.hu

Sokszor a legegyüttérzőbb családtagok és barátok sem tudják, mit mondjanak egy ilyen fájdalmas helyzetben. Hogyan és mikor szabad a történtekről, a család hogylétéről érdeklődni a feldolgozhatatlan veszteség után? Egy anyuka önti ki a szívét.

Az anyuka, aki nem sokkal a szülés várható időpontja előtt veszítette el a kisbabáját, a saját bőrén tapasztalta meg, hogyan változtatja meg a korábban tökéletesen működő kapcsolatokat egy olyan szomorú fordulat, ami derült égből villámcsapásként érkezik és mindenkit lesújt.

Cseppet sem vigasztaló azt hallani, hogy "Ne sírjon, lesz majd másik gyereke!"

(Fotó: Getty Images)

"Tudom, hogy nektek is leírhatatlanul nehéz. Tudom, hogy nem azért nem kérdezitek meg, mi történt, mert nem vagytok rá kíváncsiak. Tudom, hogy szívesen meghallgatnátok, de egy ilyen beszélgetést sehogy sem lehet jól elkezdeni. Belefogok, és egy utazásra hívlak benneteket, amiben a várakozás földöntúli örömébe alattomosan bekúszik a reményvesztettség és a leírhatatlan fájdalom a veszteség miatt... 

Mindhárom várandósságom alatt lelkes olvasója voltam egy kismamáknak szóló magazinnak, amit a megjelenés napján megvettem, és a kedvemre való írásokat az utolsó betűig elolvastam. Azért is rajongtam érte annyira, mert minden téma szóba került benne, ami egy várandós nőnek érdekes lehet: írtak az első trimesztert átszövő aggodalmakról és a rosszullétekről, a névválasztásról, a babaszoba berendezéséről, a fontos vizsgálatokról és persze a szülésről. Ebből a magazinból választottunk babakocsit, és az ebben szereplő lista alapján pakolgattam össze a kórházi csomagomat is. 

Amíg ezeket a cikkeket olvastam, gondolatban végig a babámmal voltam, a fellegekben jártam. A veszélyeztetett terhességről, a vetélésről és koraszülésről szóló cikkeket viszont rendre átlapoztam, ilyen eshetőségekkel még egy halvány gondolat erejéig sem akartam szembenézni. Akkor még én is azt gondoltam, hogy ezek a dolgok mindig csak valaki mással történnek meg. És tessék, végül csak én lettem az a valaki más.

Eszembe sem jutott, hogy a mi babánknak is baja eshet. Hiszen már neve is volt, a ruhácskái ott sorakoztak a szekrényben és a kiságyban egy puha nyuszi várta, hogy megérkezzen. Minden este a hasamat simogatva aludtam el, miközben elmeséltem neki, mi minden történt az apukájával és a testvéreivel aznap. 

Reggelente is körülötte forogtak a gondolataim, örömmel nyugtáztam, hogy egyre közelebb vagyunk a nagy találkozáshoz. Minden sejtemet boldogsággal töltötte el a tudat, hogy egy kisbaba növekszik a szívem alatt, s hogy csak pár centi választ el bennünket egymástól, ha a pocakomra teszem a kezem.

Együtt lélegeztünk, éreztem minden rezdülését, minden apró moccanását. Az egész család izgatottan várta, hogy megérkezzen. Egyre gyakrabban jöttek az Egyben vagytok még? üzenetek, néhányan még fogadást is kötöttek, hogy melyik napon fog megszületni. A szüléstől persze kicsit tartottam, de nem hagytam, hogy a félelem vegye át a boldogság helyét. 

Sosem fogom elfelejteni a reggelt, amikor abban a pillanatban éreztem, hogy valami nincs rendben, ahogy kinyitottam a szemem. A kislányunk máshogy mozgott, mint korábban. Próbáltam elhessegetni az aggodalmat és tenni a dolgomat, ahogy máskor szoktam. Hiába igyekeztem, nem sikerült, sőt egyre inkább azt éreztem, hogy elnehezül a hasam.  

Elvesztettem a kontrollt az érzelmeim felett, és jeges rémület lett rajtam úrrá, olyan, amilyet soha nem éreztem korábban. Belém hasított a bűntudat, hogy a problémákról szóló cikkeket folyton átlapoztam a magazinban. Ha elolvastam volna, talán tudnám, mit kellene most tennem. Vagy hogy mit kellett volna tennem azért, hogy ez ne történjen meg...

Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy tudtam, ha édeset eszem, a kislányom mindig ficánkolni kezd. Nem használt. Vettem egy kellemesen meleg zuhanyt, hogy mozgásra bírjam, de nem történt semmi. Az oldalamra feküdtem, mert akkor mindig határozott rugásokkal ellenkezik, de ez sem hatott.

A kórházba úgy indultunk el, mint akik a halálos ítéletük kihirdetésétől tartanak. Innentől nem emlékszem semmire, csak arra, hogy a vizsgálóágyon fekszem, és az orvos hideg zselét ken a hasamra. Becsuktam a szemem és arra gondoltam, hogy ha nagy lesz, elmesélem majd a lányomnak, hogy mennyire ránk ijesztett nem sokkal a születése előtt. 

Az ultrahangon ott volt, a mi csodaszép babánk, a kezét most is az arca előtt tartotta. Az orvos hallgatása rémisztő volt, az pedig pláne rossz jel volt, hogy maga felé fordította a monitort, és kétségbeesetten tologatta a hasamon a vizsgálófejet. Nem volt szívhang. A plafont bámultam, és azt mondtam magamnak: rendben, nincs szívhangja, de most gyorsan megműtenek és a szíve újra dobogni fog. Nem lehet máshogy!

Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam sírni és levegőt is alig kaptam. Nagyon sajnálom, de nem ver a baba szíve. Elveszítettük - mondta a doktor, én pedig nem tudtam felfogni, ami elhagyta a száját. Mi az, hogy elveszítettük? De hisz itt van a hasamban, látszik a monitoron is! Hogy veszett volna el?! 

Innentől megint filmszakadás. A testi fájdalomra eszméltem, a méhösszehúzódásokra és egy kedves női hangra, ami arra biztat, hogy engedjem útjára a kislányomat. Ez a kedves nő megsimogatja a homlokomat és azt mondja, nagyon erős vagyok. Miután megszületett, megmutatták a kislányomat. Olyan volt, mint egy angyal, aki álomba merült. 

A veszteség nem csak minket, a szüleit és a testvéreit sújtott, hanem mindenkit, aki annyira várta. A fájdalom leírhatatlan, az pedig, hogy "Ne sírjon, lesz majd másik gyereke!" egy cseppet sem enyhíti. Ahogy ezeknek a mondatoknak sem kellett volna soha elhangozni:

- Jobb is így, három gyerekkel nem biztos, hogy elbírtál volna!
- Jobb így, mintha pár éves korában veszítettétek volna el.
- Biztos, hogy ennek is megvolt az oka, és ebben is van valami pozitívum.
- Jobb így, lehet hogy beteg volt.
- Kérlek, ne sírj, mert azzal nem tudok mit kezdeni!

Egyetlen egy dologra lett volna szükségem akkor, hogy tudjam, mellettem álltok és osztoztok a bánatunkban: egy csendes ölelésre. Semmit sem kell ilyenkor mondani, szavak nélkül is érti, érzi azt az ember. Hálásan köszönöm azoknak, akik így tettek!"

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Kapcsolódó fórum témák