Ha nagy szavakat kéne használnom, azt mondanám, végre harmóniába kerültem magammal. Lehet, hogy az átlagosnál többet jövök-megyek, de csak azért, mert tele vagyok energiával, és kicsit sem fáraszt a várandósság. A lelkemben olyan rend és nyugalom van, amilyet korábban még soha nem éreztem. Egyre kevésbé fontos, mi történik köröttem, és kifejezetten élvezem, ahogyan a világ lassan leszűkül a növekvő pocakomra.
Nem, nincs hintaszékem, nem jógázom, és Mozartot sem hallgatok – de ettől még nem érzem magam rossz anyának, és nem hinném, hogy bármiről is lemaradnék. A boldogsághoz ugyanis számomra nem ez kell.
Munka után szaladok haza a családhoz, tanulunk, játszunk, vacsorázunk, és amikor minden elcsendesedik, akkor kezdődik a nap legjobb része, a babázás. Ez csak a mi időnk, a fiamé és az enyém. Amint ledőlök a díványon, ő azonnal mocorogni kezd. Itt egy hátacska, itt egy kis kéz, most egy bukfenc, aztán egy szaltó. Belesimul a kezembe, elszökik alóla, majd újra visszabújik meleg tenyerembe. Furcsa módon sokkal aktívabb, mint a lányok voltak, és olyan erőteljesen mozog, hogy a hasam kifejezetten látványos ringásba kezd tőle. Kicsit sem kéreti magát, ha rá gondolok, azonnal életjelet ad, ami nagyon megnyugtató érzés. Ha kicsit feszültebb volt a napom, a pocaklesést meleg fürdővel kombinálom, ami garantált lazító- és nyugtatószer mindkettőnk számára, és őt még intenzívebb mozgásra készteti.
Talán ez a túlzottan idillikus nyugalom volt az oka annak, hogy elbíztam magam, és úgy döntöttem, vannak még kihasználatlan tartalékaim. Mindez a fészekrakó lázzal megfűszerezve logikusan vezetett a lakáskérdés újragondolásáig. Gondolom, ezzel minden kismama így van.
Az első gyerekkel még komplett lakásfelújításba kezdtünk, és most sem akartam alább adni. Egyik nap felébredtem, és rájöttem, hogy fogalmam sincsen, hol fér el még egy gyerekágy. Meg a pelenkázó. És a játszószőnyeg. És egyáltalán, hol fog elférni 73 négyzetméteren három gyerek és két felnőtt? Egyszóval rádöbbentem, a mi lakásunk teljességgel alkalmatlan arra, hogy tovább éljünk benne. Hozzátéve az évek óta panaszolt hibákat, miszerint sötét, nincs erkélye, és lift sincsen a házban, már számtalan nyomós érv volt a kezemben. Így hát a férjemmel nekiálltunk számolni, osztani és szorozni, megjártunk hiteltanácsadót, ingatlanügynököt, és rá kellett döbbennünk, hogy két választás előtt állunk.
Vagy brutálisan nagy hitelt veszünk fel, és beköltözünk egy szép nagy lakásba, aminek az lesz az ára, hogy húsz-harminc évre lemondhatunk a nyaralásokról és arról, hogy lássuk apát, mert ő éjjel-nappal robotolni fog értünk.
Vagy megalkuszunk a jelenlegi helyzettel, a sok szempontból tökéletlen lakásunkkal, és ebből próbáljuk meg kihozni a legjobbat.
A hormonok ellenében kivételesen győzött a józan ész, és némi apai tervezés után kiderült, hogy egy galéria és némi rugalmasság nagyon is jól meg tudja oldani a hiányzó fiús gyerekszoba problémáját. A lányok végül külön játszósrészleget kaptak, ahová bababiztosan elzárhatják apró csetreszeiket, mi, felnőttek pedig egy dolgozós galériát, ami végre megoldja az állandóan szem előtt lévő számítógép melletti rumli kérdését is.
A döntés persze csak a kezdet volt, hiszen a kivitelezés nem kevés szervezéssel, macerával és gondokkal jár. Kezdve a megfelelő mesterember megtalálásával, folytatva a felépítéssel, pakolással, lakásátrendezéssel és bútormozgatással. Mindezt úgy, hogy az élet azért zajlott tovább – szóval keltünk reggel fél hétkor, hogy mindenki eljusson a dolgozójába, és hazaértünk a különórák után este 8 körül. A pakolászás pedig általában éjszakára maradt, amikor már mindenki kipurcant és pihenni akart, legfőképp a kismama.
A rámolásnak megvannak a maga sajátos hullámvölgyei és -hegyei – az elején még minden kis cetli értékes, a helyére kerül, később már nincs értelme szöszölni, ami nem szükséges, megy a kukába. Az évek óta gyűjtögetett újságok az iskolai papírgyűjtő verseny állását segítenek eldönteni, a befőttesüvegek a szelektív szemétgyűjtőbe, az újraöntésre váró, félig égett tavalyi karácsonyi gyertyák pedig egyszerűen a kukába kerülnek.
Hó végére sikerült valamelyest elfogadható rendet varázsolni, de persze hol van még az ideális állapot? Lett játszósgaléria, dolgozószoba, nagy, pakolós szekrény – de a harmadik gyerekágy még mindig az unokahúgomnál van aktív használatban, és még csak a terveken van meg a helye. Így azzal nyugtatom magam, végül is egy pici baba akár a mózeskosárban is elalszik pár hónapig, vagy a szülei ágyában. Ennél többet csak mi akarunk neki adni.
Immáron hivatalosan is beléptem a harmadik harmadba. Biztos sokan paramamának neveznek ezért, de engem különösen megnyugtatott, amikor betöltöttem a 26. hetet, mert tudtam, innentől kezdve a pocaklakó már minden ellátásra jogosult, ha esetleg hamarabb érkezik.
Az orvosnál újabb vérkép és ultrahang várt rám, ám mivel a terhességem panaszmentes, tehát se vérzés, se görcsölés nem utal koraszülésre, hüvelyi vizsgálatra nem volt szükség.
– Az ultrahang alapján ilyenkor már meg lehet becsülni a magzat súlyát, ami persze a születésig még sokat fog gyarapodni, ám először ilyenkor tűnnek fel egyéni jellegzetességek – magyarázza Ambrus doktor. – Eddig a pontig minden magzat nagyjából egyforma ütemben gyarapodik, de a 28. hét környékén már látszanak az egyéni különbségek, amelyekre érdemes odafigyelni. Ha a magzat testsúlya nagyobb az átlagosnál, az például terhességi diabéteszre, ha kisebb, az fejlődési rendellenességre vagy a méhlepény elégtelen működésére utalhat. Ekkor még tenni lehet azért, hogy a baba egészségesen szülessen, ezért is fontos az alapos vizsgálat.
Marcsi kezelőorvosa dr. Ambrus Zoltán szülész-nőgyógyász, Medicover
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
