Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Genetikai vizsgálatok pró és kontra

Szerző: Babaszoba.hu

2011. október 26.

Forrás: Kismama magazin

Gyerekeinkhez jóformán fogantatásuk pillanatától ezer szállal, szeretettel kötődünk. Ezért különösen felkavarók azok a félelmek, vizsgálati eredmények, amelyek arra utalnak, hogy valami nincs rendben. Hogyan tovább? Ez a nagy kérdés ilyenkor!

Sokféle tapasztalat, változatos végeredménnyel - így összegezhetnénk összeállításunk lényegét.

Mert ő egy kis napsugárka, aki még a legrosszabb pillanataimban is meg tud mosolyogtatni, és akinek mindennap örülünk, még egymásnak is meg szoktuk köszönni.
Fotó: Rátkai Éva



Nem tudtuk előre
Időnként eszembe jut, hogy nem olyan nagy kunszt negyven körül vagy afölött szülni, ha az ember meg tudja tenni, hogy a magzatai között válogasson, és csak azt tartsa meg, akinek a génjei, szervei rendben vannak. Azt viszont mindenképpen szeretném hangsúlyozni, hogy nem érzem magam feljogosítva, hogy mások életébe beleszóljak, döntéseiket megítéljem vagy elítéljem. Magamról beszélek. Ismerek olyan szülőt is, aki azt mondja, örül, hogy nem tudta, hogy Down-szindrómás lesz a gyereke, mert ha tudta volna, elveteti - és soha sem értette volna meg, mit veszít.
Szirkánál (harminchat évesen) nagyon féltem, hogy downos lesz. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy nem kockáztathatom a genetikai vizsgálattal az életét csak azért, hogy én kevésbé aggódjak, vagy biztosat tudjak. Való igaz, hogy így nem készültem fel a fogadására, akkor hirtelen kellett mindennek utánanézni, és a születés örömét teljesen beárnyékolta a fájdalom, hogy mi lesz szegénykével, milyen élete lesz majd, mikre nem lesz képes soha, mikből marad ki örökre. (Utólag már csodálkozom, honnan vettem ennyi hülyeséget.) Viszont nem hiszem, hogy jó lett volna, ha ez a fájdalom már a korábbi hónapokat is beárnyékolja. Jó volt őt kilenc hónapig feltétel nélkül szeretni. Szirka "elfogadásában" a legtöbbet ő maga segített.
Az első két kétségbeesett napon azt is gondoltam, hogy még egy gyereket nem tudnék így vállalni, a következőnél - ha lesz - bizony elvégeztetem a vizsgálatot, és nem tartom meg, ha pozitív, mert kettőt már végképp nem bírok el. Bizony sírtam, mikor megszületett, gyászoltam. Talán a régi, korlátolt világomat kellett elbúcsúztatnom. Egész éjjel, egész nap sírtam. És sírtam másnap is és azután is. Olyan dagadt volt a szemem, hogy visszahőköltem, amikor a mosdó fölött véletlenül a tükörbe néztem. De közben már kezdtem látni. Láttam, hogy ez az a csodakislány, akit már kilenc hónapja szeretek és várok - ő ugyanaz, csak az én gondolataim és érzéseim változtak meg. Aztán amikor elmúltak az olyan gondolatok, hogy mi lenne, ha most lezuhannánk az emeletről, és mindketten meghalnánk, ez is elmúlt, mintha nem is én gondoltam volna, és a következő baba vállalásának fontolgatásánál már fel sem merült. Amikor Szirka kistestvérét vártam, a nőgyógyászom elfogadó volt, nem próbált meggyőzni, viszont javasolt egy vérvizsgálatot, a kombinált tesztet egy genetikai centrumban, amely megadja a Down-szindróma valószínűségét. Mivel ennek semmi kockázata nincs, elmentünk és megcsináltattuk. Elég furcsa volt Szirkával bemenni egy olyan helyre, amelynek egyik fő profilja az, hogy megakadályozzák a hozzá hasonló gyerekek megszületését. A hölgy nagyon kedves volt. Előre figyelmeztettek, hogy a korábbi, "Down-kórral sújtott" terhesség (ez a hátborzongató kifejezés a tájékoztatójukban is vagy hússzor szerepel) miatt az eredmény mindenképpen pozitív lesz, de megadnak egy arányszámot erre a terhességre vonatkoztatva is. A tájékoztató szerint az 1 : 150 arányszámtól számítják pozitívnak az eredményt. Nekünk 1 : 380 lett, ami ilyen értelemben egész jó. Ezért nem akartunk genetikai vizsgálatot végeztetni, hiszen annak egyszázalékos a vetélési kockázata. Nem tudhatom, milyen lesz, ha megszületik, de legalább ez a kilenc hónapja teljen békességben. Vagyis tudom, hogy milyen lesz: pici, szeretni való, csodálatos.
Aranykával beszélgettünk, miután a fentieket elmeséltem neki.
Én: Olyan érzésünk van, hogy nem lesz semmi baj.
Aranyka: Én is úgy érzem.
Én: Igen, de te Szirkánál is végig úgy érezted!
Kis szünet.
Én: És neked lett igazad!
Gyarmati Andrea, Budapest
További részletek Szirkáról és testvéréről, Áronról: www.szirkababa.blogspot.com

A mi döntésünk volt, és együtt tudunk élni vele. Nem bántuk meg!


Úgy szültem meg, hogy tudtam
A fogamzáskor 28 éves voltam, Norbi 31. Én az első pillanattól éreztem, hogy valami nem stimmel, de akinek mondtam ezt, az csak legyintett, persze, a terhesség az "más" állapot. A 12. heti ultrahangon határérték volt a nyaki redő, az orvos további vizsgálatot javasolt. Én belül úgy éreztem, igen, ez volt a probléma, de persze próbáltam elhessegetni, á, úgysem lesz semmi baj. Három helyen végeztek vérvizsgálatot (négymarkereset), mind pozitív lett, volt, amelyik szerint 1 : 100, a másik szerint 1 : 3 az esélye, hogy downos kisbabát hordok a szívem alatt. Amikor a legrosszabb diagnózist meghallottam, éppen egyedül voltam, és nagyon sírtam, annyira, hogy megijedtem, nehogy valami baja legyen a kisbabámnak. Ekkor már tudtam, hogy ő akkor is az enyém, ha akármi is van vele. Hogy tehetném meg vele, hogy bántom? Tizennégy hetes terhes voltam. Norbival nem beszéltünk róla, csak az eredményeket számítgattuk egy hétig. Aztán egyszer, autózás közben megkérdeztem, ő hogy gondolja. Azt válaszolta, hogy ő nem tudná megölni. Ezzel eldöntöttük, és ekkor, a tizenötödik héten éreztem először, hogy rugdos.
Itt megjegyzem, hogy az orvosok elég célratörők voltak, már foglaltak nekem időpontot hasba szúráshoz és ágyat az abortuszhoz. Amikor azzal mentem az orvosomhoz, hogy akármi lesz, megtartjuk, akkor csak mosolygott, és azt mondta, hogy egyetért, de ő orvosként ezt nem javasolhatta.
Ettől kezdve azért könnyebb volt, mert mi hoztuk meg a döntést. És nem bántuk meg. Persze azért esztelen módon az utolsó pillanatig reménykedtünk valamiféle csodában. Azért nem is kértünk további vizsgálatot, mert nem lett volna befolyása a döntésre.
Így is mondták többen, hogy hagyjuk ott a kórházban, vagy adjuk intézetbe, ami nyilván nem esik jól egy újdonsült anyukának.
A hasonló cipőben járóknak azt üzenem, érdeklődjenek alaposan utána, mire számíthatnak. Csak a sorstárs szülők tapasztalataiból, az esetleges műtéti, fejlesztési lehetőségek feltérképezése után kapnak tiszta képet, és hozhatnak olyan döntést, hogy utána is tükörbe tudjanak nézni.
Fekete Alexandra, Érd

Tapintatból elégtelen
Már jó ideje elégedetlen voltam az orvosommal, de ami végképp betette a kaput, az a 12. heti ultrahangvizsgálat volt. Pontosabban az, ahogy annak az eredményét közölte velem: a folyosón cirka húsz várakozó kismama előtt ecsetelte, hogy nekem ugyebár nincs szükségem egy beteg gyerekre. Ennyire megalázva még soha nem éreztem magam, azt hittem, megnyílik alattam a föld. Aztán otthagyott, nekem meg várnom kellett a folyosón. Genetikai tanácsadás, időhúzás, várakozás. A mai napig nem értem, miért kellett heteket várni arra, hogy esetleg megcsinálják a magzatvízvizsgálatot a klinikán. Aztán nem bírtam tovább, egy neves klinikán saját költségre megcsináltattam a négyes tesztet, mert akkor már csak erre volt lehetőség az idő előrehaladta miatt. Mondanom sem kell, az eredmény teljesen jó lett, a tarkóredő értéke - ami alapján kijelentette, hogy ez a gyerek sérült - normális volt... Egészséges kislányom született, gondoltam is, hogy egyszer megmutatom annak az orvosnak.
Andrea, e-mail

Vaklárma, egészséges baba
A 13. heti ultrahangvizsgálaton látszott a baba orrcsontja, de az ultrahangos orvos szerint a 2,7 milliméteres tartóredő, bár határértéken belül van, magas. Azt mondta, sürgősen keressük meg az orvosomat. 3 milliméterig normális, de a nagy átlag inkább 1,5, tehát a mért érték nem a legmegnyugtatóbb.
Kaptam beutalót a Baross utcai női klinikára, hogy ott is vizsgáljanak meg. A genetikai tanácsadás vége az lett, hogy nem csináltak újabb ultrahangszűrést, mivel ez az érték szerintük normális, de azért visszarendeltek az AFP után.
A 17. héten kellett visszamennem az AFP és béta-HCG eredményével a klinikára. Mivel mindkét eredmény teljesen normális volt, azt hittem, csak ránéznek majd, és elküldenek. Ennek ellenére ultrahangra küldtek, utána meg közölték - minden részletesebb magyarázat nélkül -, hogy a genetikai rendellenesség kockázata két-három százalék, ezért előjegyeznek jövő hétre magzatvízvételre. Ezt hosszas gondolkodás után lemondtam, mégpedig többek közt azért, mert úgy éreztem, a bolondját járatták velem. Nem kaptam kellő felvilágosítást arról, miért is kell a 17. héten visszamennem, nem árulták el előre, hogy a magzatvízvizsgálatot így is, úgy is javasolni fogják.
Aztán egyszer csak a sokadik ismételt ultrahang is azt mutatta a 35. héten, hogy jelentősen elmaradt a fejlődésben a kicsi (1770 grammosra becsülték), öregszik a lepény, és az átlagosnál kevesebb a magzatvíz. Az újabb vizsgálat és a szívultrahang nem mutatott eltérést. További izgalmak nem voltak, végül a 41. héten megindították a szülést, és teljesen egészséges gyerekem született. Levontam a megfelelő tanulságokat, a következő babánál már idejekorán a megfelelő ultrahang-specialistához mentem, és az ő véleménye alapján további vizsgálatokat már nem vettem igénybe.
Sz. K., e-mail

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések