Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

"Diagnózis: dupla méhűség" - Fanni terhességének története

Szerző: dr. Kajtár-Farkasinszki Fanni

2020. május 31.

Forrás: babaszoba.hu

Olvasónk, Fanni keresett meg minket várandósságának különös történetével. Ahogy ő fogalmaz, már az is egy csoda, hogy teherbe tudott esni, hisz gyerekkora óta azt hallgatta, ha össze is jön valahogy a baba, akkor is komplikációkkal kell számolnia.

A kép illusztráció. (Forrás: Getty Images)
Ez az ő története.

"Lányom. Kristálytiszta. Ragyogó. Átlátszó, mint a fény. Csiszolt, mint senki más. Minden szeretnivaló tárgy visszavert fénysugarát csípi el, és szivárvánnyá varázsolja. Visszavetíti a szépséget a világba. És ettől minden új életre kel." /Helen Exley/

Ez az idézet egy olyan könyvben szerepel, amelyet az anyukámtól kaptam. Akkor még nem sejtettem, hogy nekem is megadatik valaha az a semmihez nem fogható érzés, hogy anya lehetek, és ugyanezt érezhetem egy kis Csoda iránt, aki a legdrágább kincsem a világon. Nem sejtettem, mert elkönyveltem magamban, hogy nem vagyok egészséges nő. Talán már azt is elfogadtam, hogy soha nem lehet gyermekem.
Ez az én történetem, melyet azért osztok meg Veletek, hogy ne adjátok fel a reményt, hogy Ti is megélhetitek ezt a csodát, az anyává válás csodáját. Akkor se adjátok fel, ha mindenki azt mondja, hogy lehetetlen.
A történetem 13 éves koromban kezdődött, amikor nővé érettem - sajnos nagyon erős fájdalmakkal járt. Édesanyám próbált felkészíteni, hogy a nőknek ezt minden hónapban el kell viselnünk, és ehhez hozzá kell szoknom. Próbáltam ezt elfogadni, de akkora fájdalmakat éltem meg, hogy Anya elvitt egy gyermeknőgyógyászhoz, akinek a mai napig hálás vagyok. Az orvos diagnosztizált nálam egy nagy cisztát, a méhemen, és azt mondta, azonnal kórházi kezelésre van szükségem. A Debreceni Egyetem Klinikai Központjának Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáját ajánlotta, s ott egy neves, nagy tapasztalattal rendelkező professzort.
Be kellett feküdnöm a klinikára, ahol szintén egy nagy átmérőjű cisztát diagnosztizáltak és kiírtak egy reggeli műtétre. Már toltak volna be a műtőbe, amikor a professzor leállította a folyamatot, és kért még egy vizsgálatot arra hivatkozva, hogy túl nagynak találja a cisztát egy ekkora gyermekhez képest. Az újabb vizsgálat során egy új diagnózis állt elő: uterus duplex.

Mi is az uterus duplex?

A nemi szervek kialakulása három lépésből áll. A kromoszomális nem akkor alakul ki, amikor a hímivarsejt megtermékenyíti a petesejtet - az XX pár azt jelenti, hogy a baba nő, míg az XY azt, hogy férfi. Ezután az ivarmirigyek vagy herékké válnak a fiúnál, vagy petefészkekké a lánynál. A belső és külső nemi szervek csak ezután alakulnak ki. Minden embriónak két ivarmirigye van, így kialakulhatnak heréi vagy petefészkei.Tehát minden embriónál egyaránt megvannak kezdetben a férfi és női belső nemi struktúrák, melyek vagy férfi, vagy női reproduktív struktúrává válnak.

A lányok esetében nagyon kis változás szükséges, hogy kialakuljanak a nemi szervek - a hüvely például azonnal, még a petefészkek előtt kialakul. Ezek a lépések a terhesség első három hónapjában történnek meg, majd kialakulnak a külső nemi szervek is. A női ivarszervek nagy része az úgynevezett Müller-féle csövekből alakul ki - ezekből lesz a petevezeték, a méh és a hüvely, a terhesség kilencedik hetében. Ritka esetben előfordulhat a szervek fúziója vagy duplikációja. Uterus didelphys esetén kettő van a méhből, a méhnyakból és a hüvelyből - ilyenkor az egyik hüvely elzáródik, a másik viszont rendesen működik. Uterus duplex esetén két méh, két méhnyak, de csak egy hüvely alakul ki. Bicornate uterus esetén pedig két méh van összeolvadva egy méhnyakkal és egy hüvellyel. (VIA)

Ehhez még társult egy olyan rendellenesség, amely műtéti úton korrigálható volt, ezen a műtéten át is estem. A professzor a műtétet követően kérte, hogy hadd vizsgálja meg a veséimet, mert ehhez a rendellenességhez gyakran társul, hogy egyetlen vese fejlődik ki. Ez be is igazolódott, egy vesével rendelkezem, amellyel szépen el lehet éldegélni, és a történet szempontjából nem releváns.
Szüleimmel abban reménykedtünk akkor, hogy aznap más már nem derül ki. Azzal viccelődtem, hogy remélem, másnapra nem nő ki egy második fejem, vagy valami hasonló - ez a sok információ pár nap alatt éppen elég volt nekünk.
A műtét szerencsére jól sikerült, engem pedig akkor, 13 évesen ebből annyi érdekelt, hogy legyek túl minél hamarabb ezen az egészen, engedjenek végre haza és ne legyenek többé nagy fájdalmaim. Amikor megkaptuk a zárójelentést, akkor elmondta a professzor úr, hogy sikeres volt a műtét, a kettő méhemmel nincs mit tenni. Ha felmerül a családalapítás gondolata, akkor kell nagyon odafigyelni, mert az nem lesz egyszerű: nagyon nehezen fogok teherbe esni, az is lehet, hogy természetes úton nem fog sikerülni. Ha viszont valamilyen módon mégis sikerül, akkor nagy lesz az esélye az ikerterhességnek, vetélésnek, koraszülésnek. Közölte velünk azt is, hogy a rendellenességek miatt csak császármetszéssel szülhetek. Anya arcán láttam az aggodalmat, azonban engem még akkor nem igazán foglalkoztattak ezek a tények. De az érzés, hogy nem vagyok olyan, mint a többi nő, valahogy mindig bennem volt, egyfajta "betegségként" éltem meg ezeket a rendellenességeket. A műtéttől függetlenül a két méhem miatt fájdalmasabb volt a menstruációm, mint az "egészséges" nőknek, ezért a fájdalmak enyhítésére már akkor el kellett kezdenem szedni egy igen erős fogamzásgátló tablettát.
Azóta is hálával gondolok a Debreceni Klinika azon professzoraira és orvosaira, akik akkor velem foglalkoztak. Mérhetetlen szakmai tudásról és emberségről tettek tanúbizonyságot, hogy gyermekként ez az egész folyamat nem egy rémálomként maradt meg az emlékeimben.
A gyermekvállalás gondolata általában akkor merül fel valaki fejében, amikor megtalálja azt az embert, akit igazán társának tekinthet, akiben végtelenül megbízik, akit végtelenül szeret. A férjemmel az első pillanattól tudtuk, hogy összetartozunk, egy külön eltöltött két hetet követően pedig azt is éreztük, hogy nem szeretnénk már egymás nélkül élni.
Természetesen neki meséltem a rendellenességeimről és őszintén elmondtam azt is, hogy emiatt megtörténhet, hogy nem tudok majd teherbe esni, gyermeket szülni. Azt mondta, hogy nyugodjak meg, majd látjuk, hogy mit hoz nekünk a sors, mindent meg fogunk oldani, csak ne tekintsek úgy magamra mintha emiatt "beteg" lennék, vagy nem lennék teljes értékű nő - számomra ez a hozzáállása nagyon sokat jelentett.
A lánykérés után egyre többet beszéltünk erről a témáról, úgy éreztem, hogy van időnk még, de ha gyermeket szeretnénk, akkor minél hamarabb el kell mennem egy nőgyógyászhoz.  Ekkor kezdett el komolyan foglalkoztatni az, hogy vajon képes leszek-e egészséges gyermeket világra hozni. Elmentem Budapestre, egy neves nőgyógyászhoz vizsgálatra: vittem a rendellenességeimet magamban és egy nagy mappában, mert papírom, leletem, zárójelentésem már volt bőven.
A vizsgálat és a leleteim átolvasása után jött a "hideg zuhany". A doktor úr nagyon el volt csodálkozva, hogy ha valaha ilyen "adottságokkal" gyermeket szeretnék, akkor 30 (!) évesen miért szedek még fogamzásgátlót. Azt mondta, azonnal hagyjam abba, és ha ezt megteszem, már szinte az is késő. Egyebekben pedig ne fűzzek hozzá sok reményt, hogy teherbe fogok esni, de ha véletlenül mégis, akkor számítsak vetélésre, ikerterhességre, koraszülésre.
Ez ekkor már nagyon szíven ütött. Már nem úgy hangzott, mint amikor gyermekkoromban hallottam ugyanezeket a szavakat, csak akkor kicsit szebb csomagolásban. Kimentem a vizsgálatról és egy darabig teljesen letörten ültem a folyosón. Egyáltalán nem éreztem magam nőnek abban a pillanatban, és azon gondolkoztam, hogy ezt hogy mondjam el a páromnak, akivel akkor már jegyben jártunk. Kár volt annyit gondolkozni, mert amikor megláttam, a nyakába borultam és sírásban törtem ki, így meséltem el neki, mi történt. Örökké hálás leszek a szavaiért. Engem is teljesen megnyugtatott. Megegyeztünk, hogy abbahagyom a fogamzásgátlót és a sorsra bízzuk magunkat. Megbeszéltük, hogy amennyiben végképp nem sikerül a "baba projekt", megpróbálunk majd örökbe fogadni egy gyermeket.
Ettől függetlenül rengeteget vívódtam magamban. Féltem, hogy mi áll előttünk. Nem éreztem magam jól a bőrömben. Aztán - talán a férjem nyugodt hozzáállása miatt - rájöttem, hogy meg kell változtatnom a gondolataimat. Nem akartam azzal mérgezni a mindennapjainkat, közös életünket és magamat, hogy görcsösen ragaszkodok valamihez, görcsösen akarok valamit, ami talán sosem adatik meg. Átalakítottam a gondolataimat. Azt éreztem, hogy teljesen rábízom magam a sorsra és várom a csodát. Reméltem, hogy megadatik nekünk.
Elkezdtünk a férjemmel "bakancslistát" írni, kinéztünk egy pár meseszép helyet, ahová elterveztük, hogy elutazunk együtt. Majdnem minden este kinéztünk egy úti célt, és ez elterelte a gondolataimat, mert nagyon szeretek utazni, és tervezgettem, vártam, hogy majd milyen szép helyekre megyünk el együtt. A lánykérés októberben volt, így ebben az időszakban kezdtük el szervezni az esküvőnket is. Ez is lefoglalta a gondolataimat, meg persze a munka is: aljegyzőként dolgoztam egy közös önkormányzati hivatalnál.
Teltek a napok, februárban elutaztunk Prágába, ez volt az első úti cél, nagyon szép kirándulás volt. A gondolataim teljesen elrendeződtek, nem aggódtam semmin, csak élveztem a közös életünket.
Egyik reggel éppen a munkahelyemre tartottam autóval, és olyan érzéseim voltak, melyekhez hasonlót még nem éreztem. Kicsit szédültem, a hasamban olyan érzés volt, mint amikor nagyon izgul az ember, kicsit émelyegtem. Nem gondoltam semmi különösebbre, hiszen azért tudat alatt elkönyveltem magamban, hogy nem eshetek teherbe. Ezután nem jött meg, amivel mi nők minden hónapban meg lettünk áldva, így vettem egy terhességi tesztet, de nem csináltam meg aznap. Magam sem hittem, hogy van értelme megcsinálni, arra gondoltam, hogy a két méhem tréfál meg engem. A férjemnek sem mondtam el, hogy vásároltam egy tesztet.
Ezután ismét szokatlan érzéseim voltak, amilyeneket még sohasem éreztem korábban. Visszagondolva úgy fogalmaznám meg, mintha nem egyedül lettem volna a testemben. Az egyik reggel megcsináltam a tesztet. Amikor letettem, még csak egy csík jelent meg. Nem éreztem különösebb csalódást, nem éreztem semmit.
Azonban pár másodperccel később ismét ránéztem, és már két csík volt... Az érzés, amit akkor éreztem, leírhatatlan. Először nem hittem a szememnek. Nagyjából öt percig néztem, mire felfogtam, hogy ez mit jelent. Elkezdtem teljes testemben remegni, nem akartam elhinni, amit láttam. Babát várok? Én? Akinek nem lehet? Aki spontán semmiképp nem eshet teherbe?
Ezután mentem a férjemhez, aki rögtön azt kérdezte, hogy mi a baj. Azt válaszoltam, hogy baj nincs, csak lehet, hogy hárman vagyunk. Szótlanul öleltük egymást percekig, könnyes szemmel örömünkben, de akkor még egyikünk sem merte elhinni ezt teljesen, nem mertük beleélni magunkat.
Másnap elmentem ahhoz a nőgyógyászhoz, aki gyermekkoromban a Debreceni Klinikára küldött, és akinek, amíg élek, hálás leszek, amiért a terhességem során végig biztatott és erősített. Amikor elmondtam neki, hogy a teszt pozitív eredményt mutatott, meglepődött, és egyben örömöt is láttam a szemében: "ez csodálatos". Ezt mondta. Igen. Én is ezt éreztem. Egy igazi csodának éltem meg. Megvizsgált és azt mondta, hogy valóban van terhesség az egyik méhben, azonban még nagyon korai és még nincs szívhang, vagy már nincs... Tíz nap múlva kellett visszamennem. Az a tíz nap borzalmasan lassan telt nekem és a férjemnek is. Nagyon feszültek voltunk mindketten.
Tíz nap elteltével visszamentünk a vizsgálatra, ahova a férjem is bejöhetett. Együtt hallottuk meg először a kislányunk szívhangját. Földöntúli boldogságot éreztem akkor, és ahogy belenéztem a férjem szemébe, láttam, ő is hasonló érzelmekkel küzd. Csodálatos pillanat volt. Ha valaki megkérdezné, hogy mi a legszebb hang számomra a világon, ezt válaszolnám: a kislányom szívhangja. Ez a hang mindig a legcsodásabb marad nekem.
A férjemmel megnyugodtunk, és meg is dicsértem, hogy Ő is nagyon büszke lehet magára, mert a biológiai akadályokat képes volt leküzdeni, kisbabánk lesz, annak ellenére, hogy nem volt rá sok esély. A doktor úr szavai ezután a következők voltak: "Fanni, maga egy teljesen egészséges nő, egy teljesen egészséges terhességgel. Minden a legnagyobb rendben lesz." Ez végtelenül megnyugtatott és hatalmas erőt adott, nem csak maga ez a mondat, hanem ahogy mondta, és amit a szemében láttam. Láttam, hogy hisz benne.  A terhességem során is végig annyira pozitív volt a hozzáállása, hogy fel sem merült bennem, hogy bármi baj történhet.
A papírjaimon azonban végig az szerepelt: "veszélyeztetett terhesség". Nem dolgoztam. Próbáltam nagyon vigyázni magamra és a babára, de nem voltak különösebb félelmeim vagy negatív gondolataim. Minden vizsgálatom rendben zajlott, a baba egészséges volt, nem volt jele a koraszülésnek, azonban terhességi cukorbetegség alakult ki nálam.
Olyannyira nem volt semmilyen rossz érzésem, hogy a terhességem 33. hetében még elutaztunk Budapestre, egy koncertre, ami előtt még bementünk bababútort nézni az egyik vezető bútoráruházba. Pedig voltak már akkor olyan jelek, melyekre utólag azt érzem, jobban figyelnem kellett volna. Fel volt dagadva az arcom, a kezeim. Nagyon feszült a hasam. A férjem épp aznap kérdezte, hogy miért sántítok, amire én - valószínűleg csupán a hormonok hatása miatt - ráförmedtem, hogy ha nem vette volna észre már egy hete sántítva megyek, mert nyomódik valami a csípőmnél. Láttam, hogy aggódik, de a következő héten mentünk volna a választott szülész orvoshoz Szegedre (a klinikai háttér miatt választottunk ott orvost, ha esetleg komplikáció lépne fel), és ezzel megnyugodtunk. Gondoltam, ha ő lát majd valamit, amit nem kellene, akkor úgyis be kell majd feküdnöm a klinikára.
A kislányunk viszont úgy döntött, hogy már nem akarja, hogy többször megnézzék ultrahanggal, és 2018. október 13-án, hajnal 4 óra körül egy hatalmas rúgással jelezte, hogy neki elég volt a benti "szorongásból". Ugyanis kiderült, hogy a kisebb méhemben volt, és már nem fért el. Akkorát pukkant a hasam, hogy felébredtem az érzésre, és elkezdett folyni a magzatvíz. Annyira biztos voltam abban, hogy ez még nem lehet a "rohanjunk a kórházba" fázis, hogy elkezdtem olvasgatni az interneten a szülés megindulásának jeleiről, hogy milyen, amikor elfolyik a magzatvíz és hasonló érdekes olvasmányokat.
Ezzel még egy órát eltöltöttem, pedig nem gondoltam, hogy nem ismerem fel ezeket a jeleket, csak nem akartam elhinni, hogy a 33. héten ez megtörténhet, mert annyira rendben volt minden a vizsgálatokon, és mindenki azt mondta, nincs jele a koraszülésnek. A baj az volt, hogy menstruációs görcsszerű fájásokat kezdtem érezni, melyek egyre gyakoribbá váltak. Ekkor már nem kellett tovább "művelnem" magam az interneten, felébresztettem a férjemet - aki mondanom sem kell, több mint nem értette, hogy miért nem ébresztettem fel hamarabb, és a mai napig értetlenül áll az akkori viselkedésem előtt -, és a javaslatára felhívtam a választott orvosomat, majd azonnal indultunk Szegedre.
A választott orvosommal már a liftben találkoztunk, azonnal elkérte a mappámat és megnézte az utolsó vizsgálati leletet, majd megállapította: "ez nagyon korai". Aggodalmat láttam a szemében. Nagyon gyorsan történt minden. Felvették az adataimat, és akkor már olyan erős fájdalmaim voltak, hogy gyakorlatilag az életkoromba is belezavarodtam - még jó, hogy ők látták, hogy egy héttel előtte betöltöttem a 31. életévemet, mert én még fiatalabbnak mondtam magam.
A doktor úr azt mondta, bent tartjuk a babát, amíg lehet: legalább a 36. hétig jó lenne, ha még élvezné a pocakom biztonságát. Befektettek egy szobába, kaptam tüdőérlelő injekciót és infúziót, a férjem pedig hazaindult Szarvasra ruhákért, hiszen még semmi sem volt összepakolva. Egyre erősödtek a fájások, úgy éreztem, hogy szétreped a derekam, már a párnát haraptam inkább, mert annyira szorítottam a fogam a fájdalomtól. Megnyomtam a nővérhívót. Egy végtelen aranyos idős hölgy érkezett, aki aztán végig mellettem volt, és felé intéztem a kérdést, hogy véleménye szerint normális-e, hogy olyan érzésem van, mintha menten szétesne a derekam.
Elvánszorogtam vele - ez a legszemléltetőbb kifejezés arra, ahogy eljutottam a vizsgálóig -, hogy megvizsgáljon egy orvos (az én orvosom akkor már nem volt a klinikán). Ekkor mondták, hogy megindítják a szülést, mert ki vagyok tágulva. Jött a következő hideg zuhany: de hát én gyermekkorom óta azt hallgatom, hogy nem szülhetek természetes úton, a rendellenességek miatt, csak császármetszéssel. Kértem, hogy a szülésnek ezen formája legyen. Ragaszkodtam hozzá. Azt nem igazán tudom, honnan volt még akkor ehhez elegendő lélekjelenlétem. Ahogy feküdtem a vizsgáló asztalon, a fülemben csengtek a professzor úr szavai, amikor 13 évesen előtte ültem, és azt mondta (elsősorban az anyukámnak): "csak császármetszés útján szülhet". Beleegyeztek. Annyi erőt még gyűjtöttem, hogy felhívtam a férjemet, hogy mindjárt megszületik a kislányunk. Aztán meg is született.
Amikor hallottam, hogy felsír, hihetetlenül megkönnyebbültem. Egy percre láthattam, elmondtam neki, mennyire szeretem, majd elvitték tőlem. Olyan pici volt és olyan erős. Ő lett a példaképem.
Mire a férjem visszaért, a kislányunk világra jött. Akkora már született egy Apa is, aki izgatottan mehetett is megnézni a kislányát. A "gyengélkedőre" hozott nekem egy fényképet a kislányunkról - néztük, fogtuk egymás kezét, végtelenül boldogok voltunk, és egyszerre mondtuk: "szülők lettünk".
Szülők. Még szinte akkor sem fogtam fel. Azt éreztem, nehogy egy álom legyen, mert nem akarok ebből felébredni. Anya lettem. Én, a "rendellenes".
A zárójelentésemen ekkor már a diagnózis a következő volt: uterus didelphys. A választott orvosom elmondta, hogy kissé nagyobb vágást eszközölt, annak érdekében, hogy láthassa, mivel is van dolga. Azt mondta, hogy ilyet még nem látott, nem is igazán kettő méhem van, hanem olyan, mint egy méh, csak H betű alakba rendeződve, és a H betű kisebbik "szárában" volt a baba.
Tehát már nem tudom, pontosan milyen is a méhem, annyifélét hallottam már róla, talán én is megnézhettem volna, ha már ott voltam a szülésemnél...  A lényeg az, hogy hálás vagyok a méhemnek is, hogy elbírta, védte és táplálta a kislányomat.
Mint kiderült, a kislányunk már akkor is számot adott végtelen határozottságáról és akaraterejéről - ami azóta is töretlenül tart -, mert azzal, hogy kirúgta magát, megmentette az egészségét, hiszen már nem fért el a kisebb méhemben, és kezdett eldeformálódni az egyik lába.
Nem voltam felkészítve a koraszülésre, és ami azzal jár. Senki sincs igazán felkészítve rá, mert optimális esetben nem következik be. Három hetet töltöttünk koraszülött intenzív osztályon, további két hetet kórházban. De ez már egy másik történet. Az én véleményem, hogy a koraszülés témájára sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a kismamák számára, mert nagyon rossz úgy belecsöppenni ebbe az élethelyzetbe, hogy az ember nem tud róla semmit.
Egyébként is félünk az ismeretlentől, ez az ismeretlen pedig nagyon ijesztő lehet akkor, amikor benne vagyunk és meg kell küzdenünk a helyzettel. Azok a gyerekek, akik idő előtt megszületnek és ahelyett, hogy az anyukájuk pocakjának a biztonságát élveznék, csak pihennének, fejlődnének, kikerülnek a számukra ismeretlen világba, ahol olyan dolgokat várnak tőlük, melyekre még nem elég fejlett a szervezetük: lélegezzenek, egyenek, igyanak, emésszenek, működjön a hőháztartásuk, mindeközben pedig idegen kezek fogdossák őket, és nem érzik az anyukájuk által nyújtott biztonságot. Ők mind hősök. Apró, pici, bátor hősök. A korababák. Azok az emberek is hősök, akik ezeket a gyerekeket életben tartják életük első pár hetében.
Szülők lettünk. Egészséges, gyönyörű kislányunk van. A legjobb dolog, ami történhetett velünk. A legjobb döntés az életünkben. Minden napunkat bearanyozza, a kezdeti nehézségek ellenére. Minden perc megérte azért, hogy Ő legyen nekünk.
Ez az én történetem. Ha csupán egyetlen hölgynek is erőt ad az elinduláshoz, vagy a tovább folytatáshoz abban, hogy gyermeke legyen, és új élet szülessen, akkor az írásom már elérte célját.
Mert képesek vagytok rá. Nők vagytok. Csodásak vagytok.

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Kapcsolódó fórum témák