Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Apás szülés: amire számítottam, és amilyen valójában volt

Szerző: Szőke Anna

2020. február 12.

Forrás: babaszoba.hu

Három férfi, három merőben más megközelítés a szülést illetően. Egy dolog azonban megegyezik: mindhárman ott voltak partnereik mellett, mikor gyermekeik megszülettek. De vajon mit éltek át, mire emlékeznek vissza?

Apás szülés: amire számítottam, és amilyen valójában volt (fotó: Getty Images)
Sok férfi számára kényes téma az apás szülés. Sokakban motoszkálnak kétségek a részvételt illetően, sokan tartanak attól, vajon bírni fogják-e a szülőszoba eseményeit, míg másokban fel sem merül, hogy kihagyják a nagy pillanatot. Interjúalanyaink is eltérően vélekedtek az apás szülésről, ám a sors úgy hozta, hogy végül mind a hárman egybehangzóan állítják, életük legnagyobb hibája lett volna kihagyni gyermekük világrajövetelét.

Bálint (36): "Életet adni egy végletekig bensőséges, női pillanat, nem gondoltam, hogy van helyem benne"

Ha igazán őszinte akarok lenni, nekem sokáig nem is fordult meg a fejemben, hogy ott kellene legyek. Amikor az utolsó hónapokban egyre többször kérdeztek rá - az ismerősök, a kórházi dolgozók, a család -, mindig azt válaszoltam, hogy még nem döntöttem el. A feleségem nem erőltetett semmit, maximálisan rám hagyta a dolgot. Nem tartok a kórházi környezettől, vagy a vértől, nekem inkább az volt a fejemben, hogy életet adni az egy végletekig bensőséges női pillanat, és nem éreztem úgy, hogy nekem van helyem ott.
Végül arra jutottunk, hogy ott leszek a nagy eseményen, és ha mégsem érzem "helyénvalónak", akkor legfeljebb kimegyek, s a folyosón várakozom majd. Természetes szülésre készültünk, nem volt jele semmilyen komplikációnak, úgy gondoltam olyan lesz az egész, mint a filmekben. Egyik reggel majd látványosan elfolyik a magzatvíz, mi őrülten berohanunk a kórházba, majd némi küzdelem után előbújik a csemete, és mi nagyon boldogak leszünk.
Hát a valóság nagyon távol állt ettől a képtől... A feleségem egyik reggel összehúzódásokra panaszkodott, de nem volt semmi nagy dráma, meg magzatvíz elfolyás és ilyenek. Hosszú órákon keresztül várakoztunk, mire felerősödtek és besűrűsödtek a fájások annyira, hogy az orvosunk - akivel végig telefonos kapcsolatban voltunk - azt javasolta, hogy most már menjünk be hozzá. A kórházban is folytatódott ez a várakozás, és bevallom elég szerencsétlenül éreztem magam. Nem igazán tudtam mit csinálni, csak ültem a párom mellett az ágyon, markolásztam a kezét és mondogattam milyen ügyes és hogy milyen jól bírja. Tehetetlen voltam.
Nagyjából fél napja lehettünk már a kórházban, amikor a helyzet eléggé drasztikusan megváltozott. A magzati szívhangot figyelő gép hirtelen minden fájás után azt mutatta, hogy a kicsi szívverése nagyon lelassul. Hiába voltak fájásai a feleségemnek, a tágulás egyáltalán nem haladt előre, így a baba érdekében az orvosunk a sürgősségi császármetszés mellett döntött.
Először megrémültem, de nem volt idő sokat gondolkodnom a helyzeten. A szülésznő kiküldött, hogy szerezzek gyorsan egy olyan kórházi ruha szettet, ami műtéthez is megfelel, rajtam ugyanis csak a standard kispapa szett volt. Lecseréltem gyorsan a felszerelésemet, lett sapkám és maszkom is, és már kísértek is be a műtőbe, majd leültettek a párom fejéhez. Ez a környezet kicsit jobban feszélyezett, mint a szülőszoba, de az eseményekből tulajdonképpen nem sokat láttam, csak amikor az orvos végül kiemelte a takarásból kisfiúnkat.
Szerencsére a kicsivel minden a legnagyobb rendben volt. Megmosogatták és már hívtak is egy másik szobába, ahol a mellkasomra vehettem és úgy pihegtünk majd egy órán keresztül. Életem legszebb pillanatai voltak ezek. Nagyon különleges élmény volt, és én minden leendő édesapának azt javasolnám, hogy adjon egy esélyt a dolognak. Hamarosan érkezik második gyermekünk és nincs bennem egy fikarcnyi kétely sem az illetően, hogy ott a helyem!

Attila (41): "Megkönnyeztem, hogy a feleségem szenvedését, fájdalmát nem tudtam átvenni"

Számomra egyértelmű volt, hogy ott leszek a szülésnél. Az egész terhességet úgy éltem meg, mintha az az élet tulajdonképpen bennem is fejlődne. Habár fizikailag nem ez történt, lélekben én is terhes voltam. Persze nem élhettem meg mindent, amit a feleségem, de részt vettem minden vizsgálaton, óvtam, védtem őket kilenc hónapig, aggódtam, mikor komplikációk voltak, örültem, mikor láttam ahogy fickándozik a kicsi odabent és még sorolhatnám... Nekem már maga a babavárás időszaka is egy varázslat volt, a szülést pedig úgy vártam, mint a nagy pillanatot, amikor végre találkozhatok a fiammal.
Nem voltak a valóságtól elrugaszkodott gondolataim a dolgok menetéről, eléggé képben voltam azzal, mi is vár ránk. Ez nagyban annak is köszönhető, hogy a feleségem megszállottja volt a különböző születés történeteket bemutató magyar és külföldi dokumentumsorozatoknak, és néha én is csatlakoztam hozzá. Az elképzeléseim nagyjából meg is valósultak, persze a komplikációkból fakadó félelemre nem számítottam.
Feleségem természetesen szülte meg a 4,5 kilós babánkat, aki a végén kicsit elakadt a szülőcsatornában. Elképesztő volt a születés utolsó néhány perce. Volt persze elég sok vér, ordítás, sírás, fájdalom, de én még sosem láttam olyan nagybetűs nőnek a páromat, mint akkor. Közel 14 órája vajúdott már, a végletekig kifáradva, amikor az orvos bemondta, hogy a kicsinek konkrétan az élete múlik azon, hogy át jut-e a következő fájásnál vagy sem. Szorítottam a párom kezét és biztattam, hogy képes rá. Ő pedig megcsinálta. Szeretném azt hinni, hogy ebben a támogatásomnak is nagy szerepe volt, de az érdem valójában maximálisan az övé.
Szerintem egy férfi a szülés alatt nem sok mindent tud úgy igazán segíteni. Ez a tehetetlenség érzet volt amúgy a legrosszabb az egész élményben. Persze ott van az ember, támogatja a másikat, megitatja, szőlőcukorral eteti, ki-besegíti az ágyba, kádba, elkíséri a mosdóra, simogatja a kedvesét, de a szenvedését, a fájdalmát nem tudja átvenni. Ezt sokszor megkönnyeztem.
Ami a legdurvábban megmaradt, az az a pillanat, amikor a kicsinek megjelent a feje búbja. Az olyan igazi "ATYAÚRISTEN" momentum. Ugyan a feleségem kérésére én szigorúan csak a feje mellett állhattam, - mert nem szerette volna, ha premier plánban néztem volna végig, ahogy kibújik a baba, - de ezt a pillanatot még oldalról is sikerült elcsípnem és egyszerűen nem lehet szavakba önteni, amit éreztem. Ott volt az én GYEREKEM!
Minden férfitársamnak - akinek lehetősége van átélni ezt az élményt - csak azt tudom mondani, hogy hülyék lennének, ha kihagynák. Én abszolút több lettem ezzel az élménnyel, és azóta a feleségemre is még nagyobb tisztelettel, szeretettel nézek.

Tibor (28): "Pörögtek az események és én sodródtam velük"

Én eredetileg egyáltalán nem akartam ott lenni a szülésnél. Utálom a kórházakat, nem szeretem a vér látványát, igazából már a fertőtlenítő szagától is hányingerem van. Sokat vitatkoztunk a barátnőmmel, mert ő kifejezetten szerette volna, ha ott vagyok a kislányunk születésénél. Én kitartottam amellett, hogy ez nem nekem való.
A fejemben a szülés egy kicsit visszataszító és furcsa dologként élt, ami sok vérrel és egyéb nem túl szép látvánnyal párosul. Nem akartam ebben részt venni, nekem bőven elég volt a folyosói várakozás gondolata.
Az élet azonban egészen másként alakította a dolgokat. Éppen egy rokonlátogatásról, a Balatontól tartottunk vissza Budapestre, amikor az egyik pihenőhelynél - körülbelül 20 percenként meg kellett állnunk, mert akkor már a barátnőmnek állandóan pisilnie kellett - a kocsi mellett állva kiabálásra lettem figyelmes. A párom kiabált a WC-ből, mert elfolyt a magzatvize és minden ruhája olyan volt, nem akart úgy kijönni onnan. Na ott valami átkapcsolt bennem...
Szerencsénk volt, hogy már viszonylag közel voltunk a fővároshoz és nem is volt olyan nagy forgalom, úgyhogy egy fél óra múlva már a kórházban voltunk. Közben persze a kocsiban rendesen beindultak a fájások, ment a kiabálás, elképesztően nagy volt a nyomás. A mai napig nem tudom, hogy tudtam a vezetésre koncentrálni. Riasztottuk a barátnőm szüleit, akik behozták utánunk a kórházba az összekészített bőröndöt, a szüléshez és a baba fogadásához szükséges holmikkal.
Mikor beértünk szinte alig volt idő gondolkodni. Pörögtek az események és én sodródtam velük. Adatokat egyeztettünk, beöltöztem és egyszer csak már ott találtam magam a párom fejénél, a kezét szorongatva, biztatva őt a helyes légzéstechnikára, amiről amúgy fogalmam sem volt, csak a szülésznőt utánoztam. És egyik pillanatról a másikra megjelent odalent egy fekete, hajas kis búb, majd a vállacskák, és kicsusszant az én gyönyörűséges kislányom. Mázas volt, véres, kicsit lilás-vöröses színű, és hangosan sírt is, de számomra nem volt szebb dolog nála a világon.
Teljesen meghatódtam, és a mai napig sokszor visszaemlékszem erre az elképesztő pillanatra és hálát adok, amiért a sors úgy hozta, hogy ott lehettem, és nem a folyosón vártam végül.

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Kapcsolódó fórum témák