Igen, csak egytől – de nekem a hosszú stagnálás időszaka és a karácsonyi lakomák után ez hatalmas sikerélménynek számít.
Január 17.
Elhatároztam, hogy mindennap leírom, mit ettem meg. Így nekem is könnyebb lesz megítélni utam helyességét, és az Olvasó is láthatja, mit is nevezek én diétának.
Ma reggel a férjem egy tálban túrót kevert össze joghurttal. Ebből kanalaztam be ki tudja mennyit – bár az egész kulimász nem volt több húsz dekánál, és azt ketten ettük. Sajnos az elengedhetetlen tejeskávéról reformfelelősöm, Angyal-Kata sem tudott leszoktatni. Mostanában hétfőn délután járok Lacihoz – ráadásul közvetlenül egy orvosértekezlet után -, így nincs időm ebédelni. Nem is nagyon vetném bele magam, mert akkor biztosan rosszulesne a mozgás. Így indulás előtt bedobtam egy natúr joghurtot. Az értekezleten remekül lehetett hallani gyomrom korgását…
Edzés után már biztos voltam abban, hogy felfalok egy mamutot (ha találok az Alkotás utca környékén), de végül a nagyinál – ahová Nandáért mentem – csak egy újabb bödön tejeskávé csúszott le.
Otthon egész délután az járt a fejemben, hogy mit is fogok vacsorázni. Szerencsére
Máté gyorsan megoldotta a dilemmámat, amikor hazaállított egy isteni illatú, körúti gírosztállal – szigorúan köret és pita nélkül -, sok csípős szósszal.
Január 19.
Reggel bevágtam egy egész mozzarella sajtot. Mármint azt a zacskós fajtát, ami a nagy kedvencem. És az elengedhetetlen tejeskávét. Majd elmentem Lacihoz. Az edzésem menete már mindig megszokott rendet követ: 25 perc biciklizés – Laci ezt megspékeli a “belepusztulszúgyhajtasz” fokozattal, aztán 25-30 perc lépcsőzés, amivel az ember megmászik egy amerikai felhőkarcolót. Ezek után egy erősítő gyakorlatsor következik, hétfőn felsőtestre, szerdán lábra. Ha már úgy érzem, hogy biztosan meghaltam, akkor jönnek a hasizomgyakorlatok, mégpedig sok.
Ma sincs ez másképp, nagyon kellemesen elfáradtam, jól érzem magam, fitt és egészséges vagyok.
A délelőtt során elugrottam vásárolni, hogy ebédre tökfőzeléket főzzek. Felfedeztem egy “édességet”, ami nem új dolog, egyszerűen csak elkerülte eddig a figyelmemet. Ám mióta egészséges táplálkozásra adtam a fejem, észreveszem az ilyen dolgokat is. Így vásároltam egy egész doboz müzliszeletet, vegyesen gyümölcsöset és kávéízűt, hogy legyen mit nassolni, ha már végképp szakadna a húr.
Naná, hogy délután már meg is kóstoltam egyet, és jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy finom. Lehet, hogy nem kellett volna?
Január 24.
Ezt a hetet a tudomány jegyében töltöm. A mi szakmánkban kötelező a továbbképzéseken való rendszeres, regisztrált részvétel. Ennek számos előnye van, fogyókúrámat viszont hátrányosan érinti az előadások között felszolgált sok finomság. A második szünetig bírtam, akkor be kellett kapnom egyet a kávés süteménykockákból. Ha még nem derült volna ki valaki számára: kávéfüggő vagyok.
Az ebéd csodálatos szendvicsek dömpingje volt, és be kell vallanom, abból is ettem. Igaz, csak az első napon, mert háborgó lelkiismeretem másnapra már müzliszeletet és gyümölcsöt csomagoltatott velem útravalóul.
A héten szinte minden főétkezés estére tolódott, amikor is szigorúan natúr sült húsokat fogyasztott a család, saláták társaságában.
Január 29.
Hatalmas strapa lehetett szervezetemnek az elmúlt hétköznapok programja, ugyanis mára lerobbantam. A lázam a csillapítás ellenére sem ment 38 fok alá, és úgy éreztem magam, mint akit agyonütöttek. Semmi kedvem nem volt reggelizni, sőt ebédelni sem. De vacsoraidőre már nagyon megéheztem. Odaadó társam már rohant is a közeli törökhöz egy gíroszért, mert tudta, hogy holtomból is feltámadok, csak megehessem. Az egyetlen szépséghiba: Máté nem gondolt arra, hogy legyengült szervezetemnek most nem hiányzik az amúgy elengedhetetlen tripla adag csípős szósz…
Január 30.
Talán mondanom sem kell, hogy nem sokat aludtam… A fürdőszobában harcoltam az elemekkel, hogy némiképp csillapítsam a hasamban tomboló háborút. Meg voltam győződve, hogy legalább öt kilót fogytam, de a mérlegre állva sajnos ki kellett ábrándulnom, mert egyetlen dekával sem voltam kevesebb.
Január 31.
Ma hőst akartam játszani. Miután a múlt héten egyáltalán nem voltam edzésen, elhatároztam, hogy semmi sem tántoríthat el. Reggelire megint mozzarella sajt és tejeskávé, ebédre pedig cézársaláta a barátnőm társaságában. Háromra nyomás a MOM-ba. Laci épp kiszaladt valahová, így magamban kezdtem el a tornát, és mivel minden bringa foglalt volt, egyenesen a lépcsőhöz mentem. Már a felkapaszkodáskor éreztem, hogy baj lesz, mert bár régóta űzöm az “elhatároztamhogynemvagyokbeteg” módszert, azért fizikai igénybevételnél ez nem olyan egyszerű. A pulzusom alapjáraton 140 felett volt, valószínűleg megint felszökött a lázam. De ész nélkül álltam a gépre, és már húsz percnél tartottam, amikor megjelent Laci. Kérdezte, mi történt velem, hogy ilyen fehér vagyok. Majd amikor elmondtam, azonnal megálljt parancsolt. Hálás voltam neki, mert akkorra már piszkosul fáztam is, égett a szemem, és szerettem volna lefeküdni.
Február 7.
Egy újabb hétfő. Egyre gyengébbnek érzem magam. Már antibiotikumokat is kell szednem – ezektől állandóan éhes vagyok -, és ma reggelre a hangom is csődöt mondott. Máté hívta fel Lacit telefonon, hogy még mindig nem tudok edzeni, mert meg sem tudok szólalni.
Február 10.
Bár a közérzetem egyre javul, azért még mindig gyenge és fáradt vagyok. Egész hétre főzelékfőzéseket terveztem be, hogy csillapíthatatlan éhségemet enyhítsem, de nem tagadom, időnként be-becsúszott egy szelet extra sajt vagy felvágott is. A kenyérféleségeket már régen száműztem az étlapról, de előfordult, hogy mérgesen leharaptam egy kifli csücskét…
Talán kitűnik beszámolómból, hogy gondosan számolom a kalóriákat, és igyekszem egészségesen összeállítani a magam és a családom menüjét. Hazugság lenne azt állítani, hogy sosem esem kísértésbe. Dehogynem. És lelkifurdalásom is van olyankor.
A héten újra mérlegre álltam, és fogytam. Már a bűvös 100-ashoz közelítek…
Kommentár: Az olvasó
Nekem is sikerülhet
Kétgyerekes édesanya, világéletében küzdött a kilókkal, torna, diéta, hízás, gyerekszülések, szoptatás követték egymást életében. A “kövérséggel” és az áhított fogyással kapcsolatos érzéseit rendkívül érzékletesen foglalta össze.
“Még két vizsgám van, és ha minden jól megy, akkor már csak egy félévem az építészdiploma megszerzéséig. Jövő ilyenkor beadhatom a diplomamunkám, és megvédhetem. Nem akarom 52-es kosztümben megtenni mindezt. Csinos szeretnék lenni, és minimum 30 kilóval könnyebb. Miért?
Mert hiú vagyok.
Mert visszeres vagyok.
Mert fájnak az ízületeim.
Mert nem szeretném látni az emberek arcán azt a borzasztó megrökönyödést, amikor meglátnak!
Mert nem akarok kismamanadrágban járni nyolc hónapos kisfiammal a hátamon.
Mert nem akarom, hogy átadják a helyet, és megkérdezzék: máris jön a harmadik?!
Mert irigy vagyok a vékony, csinos nőkre. Irigy vagyok az egyre csinosabb kismamákra, akik ki tudja hogy csinálják.
Mert nem akarok a bábszínházban három jegyet kérni, amikor csak Dorcsi és én megyünk.
Mert el akarok menni Marcussal babaúszásra, és nem akarok szégyenkezni a hurkáim miatt.
Mert a surányi Duna-parton sem szeretnék overallban szaladgálni és homokvárat építeni a gyerekeimmel!
Mert nem akarom azt hallani: te megteheted, te anya vagy.
És mert nem akarom, hogy megtehessem, mert anya vagyok. Ezeknek a gyerekeknek büszkének kell lenniük rám. Nem lehet, hogy lógó nadrágos, kinyúlt pulóveres anyukájuk legyen.
Irigylem Mercit. Őt a nyilvánosság kényszeríti. A legnehezebb pillanatokban az újságra gondol, és azt mondhatja: nem tehetem, mert nem ezt várják tőlem.
Irigység helyett büszkeséget, visszér helyett erős lábat, ropogó ízületek helyett rugalmasakat szeretnék. Szeretnék szép fürdőruhát és hatalmas homokvárat. Szeretnék segítséget a Kismamától, Mercitől és magamtól, hogy elhiggyem: érdemes, és megvalósul!”
Bradák Katalin
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
