Nincs egyértelmű válasz a kérdésre. Nem csupán ha a gyerekünkre tekintünk, de ha magunkat vizsgáljuk, akkor is rácsodálkozunk, vajon genetikus eredetű az, ahogyan viselkedünk, amilyenek vagyunk?
A különféle tudományterületek eltérően vélekednek a kérdésről: a biológia, a pszichológia és a társadalomtudományok is foglalkoznak a kérdéssel: vajon determinál-e a genetika, mit határoz meg a környezet, a kultúra, a nevelés és mi az amit magunkkal hozunk? A témában számtalan kutatás született, a legérdekesebbek azok az ikerkutatások, amelyek azt vizsgálták, hogy különböző családban felnőtt ikerpárok miben hasonlítanak, és miben különböznek egymástól.
Ha a speciális képességeket vizsgáljuk – mint például a muzikalitást vagy a matematikát – az öröklött és tanult dolgok fele-fele arányban érvényesülnek –állította Dr. Czeizel Endre.
A géntérképünk meghatározott, és egyben a lehetőségeink tárháza is. Mindannyian egy adott genetikai adottsággal születünk, de az, hogy ebből mi valósul meg és mi nem, az csak is a környezetünktől függ. Attól, ahogyan szeretnek vagy nem, a megerősítéstől, az elutasítástól, vagy éppen a motiváltságunktól.
Ranschburg Jenő egyik előadásában egy kedves, érzékletes példán, kertészeti hasonlaton keresztül mutatta be, hogy a gyermekünk elfogadása és támogatása miért is fontos. Szerinte nem igaz az, hogy a genetika determinál, a személyiség alakulása elsősorban környezeti és nem genetikai kérdés, a nevelés határozza meg milyen felnőtt is válik a gyermekből.
A kertészeti példánál maradva: a hamisciprus soha nem lesz tuja, de ha szeretjük, akkor gyönyörűséges növény válik belőle. Nem lesz másmilyen soha, hiszen ő hamisciprus. Átfordítva ezt a nevelésre, Ranschburg azt állította, hogy a megismerés, a szeretet, az elfogadás és a támogatás által lesz egy gyermek önmaga és a környezete örömére élő ember, lesz szociábilis, kiegyensúlyozott. Először is meg kell értenünk, hogy mire született, másodszor pedig ennek tudatában kell támogatnunk, segítenünk. Ne akarjunk hamisciprusból tuját nevelni.
Kapcsolódó cikkek
