Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Nehéz elengedni a mama szoknyáját

Szerző: Bánki László pszichológus

2008. január 27. | Frissítve: 2019. március 14.

Forrás: Kismama magazin

Olyan anyás ez a gyerek! De mihez képest? Önmagához, amilyen, mondjuk, fél évvel ezelőtt volt, amikor még nem született meg a kistestvére? Vagy a szomszéd Marcihoz képest, akinek az anyukája - jaj, hogy irigylem! - hetente többször is eljár tornázni?

"Nem emlékszem, hogy én is ennyire ragaszkodtam volna anyuhoz. Pedig nem foghatom állandóan a kezét, én is szeretnék néha egy kicsit pihenni, magammal törődni. De képtelen vagyok, állandóan a sarkamban van, mindenhez én kellek neki, egy percre sem hagy nyugton. Még az apjára sem bízhatom."
Ki ne ismerné - akár saját, akár ismerősei példájából - ezeket a vívódásokat. Boldog, de fáradt anyaként ki ne szembesült volna akár a férj, akár a nagyszülők szájából hangzó, sommásan odavetett ítélettel: túl anyás a gyerek!



Hol a határ az egészséges és a túlzott ragaszkodás között?

Az első kapcsolat a világgal

Szülőként már sok mindent tudunk a csecsemő- és kisgyerekkorról. Vannak ösztönös nevelési tapasztalataink, saját gyerekkorunk emlékeire is támaszkodhatunk, aztán a segítőkész nagyszülők is ránk hagyományozzák tudásukat. Egyfajta szokásrendszert alakítunk ki, amit újra meg újra átformálnak a mindennapok, a játszótéri homokozó melletti tapasztalatcserék vagy akár az esténként titokban lapozgatott gyermekgondozási szakkönyvek.

A korai anya-gyerek kapcsolat tanulmányozása és az utóbbi időkben végzett módszertani megfigyelések tanulságai alapján újabb tudományos eredmények is rendelkezésünkre állnak ahhoz, hogy jobban eligazodjunk a gyermeknevelés útvesztőiben.

A fejlődéslélektannal foglalkozó szakemberek számos modellt állítottak fel arról, milyen fázisokon keresztül változik gyerekeink értelme, érzelmi, hangulati élete, hogyan csírázik és teljesedik ki énjük, hogyan alakul játéktevékenységük, ösztönéletük, miként változnak társas kapcsolataik. Mondhatnánk, hogy ezek persze csak elméletek! Van azonban két nagyon fontos dolog, amelyet érdemes lehet megfontolnunk a gyakorlatban is.

Az egyik, hogy a csecsemő születése pillanatától, sőt, már magzati életében is aktív, kompetens személy. Nem egyszerűen ösztönlény, aki kiszolgáltatottan fogadja a külvilág hatásait, hanem olyan kis ember, aki idegrendszere érettségének megfelelően állandó kölcsönhatásban él környezetével, cselekvően reagál a fényre, a színekre, a hangokra, az ízekre, a szagokra, és nem utolsó sorban az érintésre. Egyszóval kapcsolatot tart fenn a körülötte lévő világgal, amelyet először anyja közvetít számára. És ez lenne a másik, az anya-gyerek kapcsolat, amelyben kialakul egy nagyon fontos érzelmi kötődés, amely minden további, másokhoz fűződő érzés alapja.

Ne engedjük, hogy a sírós szemek zsaroljanak!

"Állok a lépcsőházban, a liftre várva. Még a csukott ajtón át is hallom a gyerek ordítását, aki az imént tiltakozva követelte, ne hagyjam ott a nagyira bízva. Egyszerre érzek bosszús elszántságot (Jár nekem ez a kis kimenő!) és lelkifurdalást, mert minduntalan magam előtt látom a kicsi kisírt szemét. Mit tegyek? Tehetetlenségemben dühös leszek, lázadni kezdek. Egyetlen gondolat motoszkál bennem: miért olyan anyás ez a gyerek?"

Ismerős helyzet, ugye?

Tudnunk kell, hogy kisgyerekkorban vannak olyan életszakaszok, amikor a gyerekek fokozott szorongással, érzékenységgel veszik tudomásul anyjuk távollétét. A nyolc hónapos kor körüli csecsemő, anyja távollétében, keservesen sírva fakad, sőt menekülni próbál, ha idegen közeledik hozzá. Mondhatjuk ilyenkor, hogy anyás a kisbaba? Nem, hiszen az adott fejlődési szakasznak megfelelően viselkedik.

A másfél-két éves kis totyogó kezdi egyre jobban felfogni, szinte tudatosan megélni magányosságát, már nem feledkezik meg anyja eltűnéséről, mint néhány hónappal korábban, amikor a mozgás öröme felett érzett boldogság kerítette hatalmába. Követi anyját mindenhová, akár szemével is, ugyanakkor függetlenedni szeretne, el is löki magát tőle (sok gyerek megüti, megrúgja anyját).

Mit tehetünk? Tudjunk róla, hogy a másfél éves gyerek látszólagos zsarnoksága mögött az a felismerés bujkál, hogy anyu különálló személy, aki nem mindig azt akarja, amit ő. És ez így van rendjén: ne legyünk rabjai gyerekünknek! Engedélyezzünk magunknak egy kis kimenőt, és számítsunk rá, hogy kezdetben erősen fog tiltakozni függetlenedési próbálkozásaink ellen. Mire két-három éves lesz, rendeződni fog a helyzet. Fontos, hogy ne csapjuk be! Köszönjünk el tőle, mondjuk meg neki, mikor érünk haza, és tartsuk is be ígéretünket. Az a gyerek boldog, akinek az anyja is boldog. Ha viszont bizonytalanok vagyunk, a gyerekben is felerősítjük a bizonytalanságot. Képi hasonlattal élve: az ember olyan létrába kapaszkodik, ami inog alatta.

A természetes félelmek jogos szorongást keltenek

A fenti példákból is láthatjuk, fontos tudnunk, hogy korának megfelelően éppen hol tart a gyerek, amikor a szokásosnál jobban ragaszkodik szüleihez. Vannak életszakaszok, amikor normális ez az erős ragaszkodás. De gondoljunk arra is, fejlettségétől függetlenül, milyen a gyerek lelki alkata, milyenek vagyunk mi, szülők, milyen a család aktuális érzelmi állapota: azaz mi történik éppen a gyerek körül.

Bizonyos fokig természetesek is lehetnek a félelmei. Történhetnek a családban olyan események (kórház, válás, kistestvér születése), amikor átmenetileg ugyan, de a gyerek fizikailag is távol kerül a szüleitől. Legyen akárhány éves, ilyenkor bizonytalanságot, szorongást érez, és ha teheti, még jobban belekapaszkodik abba a szülőbe, amelyik éppen elérhető.

"Már hároméves, és még mindig olyan, de olyan nehezen tud elaludni esténként. Nem elég, hogy egész nap a nyakamon lóg, ott kell ülni az ágya szélén is, kislámpát gyújtani, fogni a kezét, míg elalszik. Kész ceremónia! - ömlik a panasz a rendelésen a mamából. - Azt is tudom, hogy mindez akkor kezdődött, amikor az öccse megszületett, mellé meg bébiszittert fogadtunk..."

"A kislány mostanában minden éjszaka megjelenik a hálószobánkban, és közli, rosszat álmodott, szeretne mellénk bújni. Erre az apja megsértődik, és kivonul. A helyzet annyira állandósult, hogy a férjem szinte átköltözött a gyerekszobába."


A fészek melege sem tarthat örökké

Valóban fél a gyerek? Nem feltétlenül. Az, akinek már pici kora óta lankadatlan figyelemmel lesték minden óhaját, éjszaka is kapott enni, gyakran teáztatták, megszokhatta, hogy a szülei mindig mellette vannak, gyámolítják. Jó, ha ilyenkor minden esetben megnyugtatjuk, de visszakísérjük a helyére aludni. Fontos, hogy a gyerek érezze a határokat, meddig mehet el, hol a helye, mi a szerepe a családban. Ez ad neki biztonságot, nem az örökké tartó fészekmeleg.

Ha belegondolunk, az utóbbi példák olyan egyszeri vagy éppen állandósuló környezeti hatásokat illusztráltak, amelyek játszmaszerűen működésben tarthatnak egyfajta családi lelki munkamegosztást, dinamikát. Ezek a játszmák egyrészt nem tudatosak, másrészt nem nagyon lehet abbahagyni őket.

Fontos, hogy tudjuk, mit és hogyan csinálunk, amikor gyerekeinket "neveljük". Amellett, hogy ösztönösen is alakul a kapcsolatunk, ismerjük, mi járhat a fejében, mit érezhet. Ha legalább hozzávetőlegesen tisztában vagyunk azzal, hogyan "működik" a gyerekünk, és hogyan "működünk" mi, jobban meg tudjuk adni a választ mindennapi kérdéseinkre és dilemmáinkra.
Kapcsolódó cikkek:
Az önismerethez és a kisgyermekek megértéséhez nyújtanak további segítséget az alábbi könyvek:

Vekerdy Tamás: Kicsikről nagyoknak I.kötet
Robin Skynner- John Cleese: Hogyan éljük túl a családot?
F. Várkonyi Zsuzsa: Tanulom magam

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Legkeresettebb címkék