A nagyszülők generációjában is egyre több a válás - olvasható a 2012-es
Demográfiai portréban. 1990-hez képest a húszéves vagy annál hosszabb házasság után kimondott válások száma majdnem megkétszereződött. A régi mondás szerint
"A jó feleség köténye mindent eltakar", sugallva ezzel a problémák szőnyeg alá söprését és a feltétlen megbocsájtást. Nos, a számok alapján ma már a nagymamák nem hordanak ilyen kötényt. Inkább a késői újrakezdést választják, egy jobb élet reményében.
Az unoka fiatalon tart
"A
mai családok képét a karós babhoz szokták hasonlítani, ami függőlegesen megnyúlik, hiszen a hosszabb élettartam miatt egyszerre akár három-négy generáció is él a családban, vízszintesen azonban keskeny, mert a kitolódó gyerekvállalási kor és a csökkenő gyerekszám miatt az oldalági rokonság kevésbé kiterjedt" - mondja
Gyarmati Andrea szociológus.

Az aktív nagymama
A legutóbbi kutatások szerint a nagyszülők egyre fontosabbnak tartják életükben az
unoka gondozását, és több időt is fordítanak rá, mint korábban, ha ebben nem akadályozza őket a földrajzi távolság és a kitolódó nyugdíjkorhatár. Az unoka életében a nagyszülők mentorként, tanítgató barátként vannak jelen, és különösen családi krízishelyzetben (szülők válása, betegség) nő meg a szerepük.
A kisgyerekgondozásba aktívan bekapcsolódó nagyszülők jellemzője, hogy fiatalabbak, sok kisebb unokájuk van, magasabb az iskolai végzettségük, és házasságban élnek. Tény, hogy a nagyszülő válása negatívan hat az unokával való kapcsolatra: utána ritkábban vesznek részt a gondozásában, kevesebb és rosszabb minőségű a kapcsolatuk a családdal, és gyakran megszűnik az unoka mentorálása is.
Ez a negatív hatás a nagypapáknál, legfőképpen az apai nagypapáknál erős, akik válásuk után sokszor kiszorulnak az unokák életéből. Pedig míg a dédszülők generációja egyáltalán nem foglalkozott a gyerekekkel, a mai nagypapák érzelmileg is kötődnek az unokáikhoz, és velük pótolják be azt, amit a saját gyerekeiknél esetleg elmulasztottak.
Kapcsolódó cikkek nagymama témában:
Hozzászólások