Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Már megint hisztizik!

Szerző: Babaszoba.hu

2008. január 27. | Frissítve: 2016. január 2.

Forrás: Kismama magazin

Üvölt, rúgkapál, tiltakozik, vagy éppen teljes hangerővel követel valamit... akár látatlanban is megmondjuk: a produkció két-hároméves gyerektől származik.

Szinte minden családban gyakori vendég a hiszti egy bizonyos korban

A hiszti kérdése dobogós helyet foglal el a kisgyerekes szülőket foglalkoztató problémák között, legalábbis erre utal postaládánk és telefonbeszélgetéseink tartalma. Némelyik anyuka kifejezetten megretten a jelenségtől: az eddig békés, jól kezelhető gyerek mintha meghibbant volna. Kiszámíthatatlan akaratérvényesítési rohamaitól már-már felborul a család élete. Első lépésben megnyugtatom a mamát: a gyerek teljesen normális. A második lépés már nehezebb. Meg kell tudnom, mit is neveznek a családban hisztinek.

Derült égből?

A hisztit a legtöbb szülő - főleg az, aki már a saját bőrén is tapasztalta, milyen a tomboló csemetével egy légtérben tartózkodni - valami misztikus, ok nélküli, kifejezetten a gyerek rossz szándékáról tanúskodó viselkedésként éli át. Sokan azt is hisztinek titulálják, amikor a gyereknek jól látható oka van a "kiborulásra": fájdalmas sérülést szerzett, megoldhatatlan feladat elé állították (döntse el, hogy a nagyihoz vagy oviba akar-e menni), becsapták (mégsem eheti meg a gyümölcsös joghurtot az utcán), rettentő álmos, vagy nem érzi magát biztonságban. Ilyenkor általános (a pszichológus szülő sem mindig kivétel ez alól!), hogy ahelyett, hogy beismernénk a saját hibánkat, és megvigasztalnánk a kicsit, még jobban legorombítjuk, majd kiborulunk, hogy ennek ellenére (!) sem hagyja abba a bőgést. Maradjunk abban, hogy ezeket a reakciókat nem nevezzük hisztinek. És most térjünk a tárgyra!

A varázsló bánata

Az apróság hosszú hónapokon át teljesen bizonyos abban, hogy - mint egy nagy mágusnak - korlátlan hatalma van a világ felett. Egészen addig, amíg meg nem tanul ülni (ezzel fölszabadul mind a két keze) és mászni (ami a gyors és hatékony helyváltoztatás kezdete). Ilyenkor a világ kifordul a sarkaiból. A szülők, akik eddig csak babusgatták, mosolyogtak rá, és mindenben rendelkezésére álltak, hirtelen elkezdenek furcsán viselkedni. Rászólnak, amikor hozzáfog, hogy falatozzon a virágföldből - pedig eddig mindig örültek, ha "ügyesen", kézzel evett. Összeszaladnak és kiabálnak, ha rángatni kezdi a lámpa zsinórját, ami alig különbözik a zenélő maci madzagjától. Pánikba esnek, ha elindul egyedül lefelé a lépcsőn, pedig hogy örültek, amikor először négykézlábra emelkedett! Ki érti ezt? "Ide nekem a régi szüleimet!!!" - mondhatná teljes joggal, és mondja is. Sír, sír, sír. De még nem hisztizik.

Tudóspalánta

Ahogy közeledünk a kétéveskor felé, a gyerek kezd gyanússá válni. Biztosan tudjuk, hogy az eszével már felfogta, hogy nem szabad húzkodni azt a nyomorult lámpazsinórt. És mégis! Ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy egy fikarcnyit sem érdekli a vezeték. Dacos tekintetével a mi arcunkat kutatja: vajon hogyan viselkedünk, ha újra lerántja a lámpát? Nemrég ébredt tudatára annak, hogy a különböző emberek szándékai eltérhetnek egymástól: anya, apa, nagyi - és főleg ő - másképp gondolkozhatnak ugyanarról a dologról. Most ellenállhatatlan kényszert érez, hogy a végére járjon: vajon komolyan gondoljuk-e, amit mondunk? Hol a határ, meddig mehet el? Ha mindig ugyanazt az eredményt kapja, hamarosan berekeszti a vizsgálatot. Ha a kísérleti alany (a felnőtt) következetlen, a kis tudós újabb és újabb próbáknak veti alá, nem adja fel. Nem öncélúan "rosszalkodik", egyszerűen meg akarja érteni, hogy működünk.

Ugyanez a cél vezetheti, amikor nem hajlandó beszállni a babakocsiba, és a legnagyobb esőben hatodszor is a földhöz vágja a sapkáját - vagyis kihúzza a gyufát. Nem ritka, hogy a dorgálás után jön a hiszti, a jól ismert hangeffektusokkal és akciójelenettel. A dackorszak három-négy éves kor táján véget ér. A hiszti azonban nem tűnik el végképp (ugye látott már hisztiző felnőttet?), főleg, ha a gyerek a kísérletek eredményei közt azt is számon tarthatja: ez az a módszer, amellyel anyánál (apánál) elérheti a célját.

Az örök tanulság tehát az: a legjobb következetesnek lenni.

Én, én, én!

Nehéz elképzelni, de tény: az újszülött nem tudja, hogy ő maga a világ egy jól elkülöníthető része. Egyszerűbben: nincs éntudata. Egy jó ideig fogalma sincs arról, hogy ő éhes, ő kurjongat, ő emeli fel a kezét, és egyáltalán: az a kalimpáló mancsocska az övé. Sok idő és sok tapasztalat kell ahhoz, hogy önmagát megkülönböztesse, és megtegye a forradalmi felfedezést: én én vagyok. Amikor ébredőben van az éntudat, teljes gőzzel hozzálát, hogy megerősítse. "Én akarom!", "Egyedül!", "Az az enyém!" A család bajban van, nem tudja senki, melyik mozdulatra vagy megjegyzésre tör elő a tűz a kis vulkánból. Felnőtt ésszel fel nem érhető, hogy miért nem jó, ha összevágva kapja a kenyeret, hogy miért nem bírja ki, hogy anya húzza fel a cipzárt a kabáton. Folyamatosan méri énerejét, újra és újra bizonyosságot akar szerezni arról, hogy képes hatni a világra.

Mivel ebben a korban még érzelmei irányítják, észérvek nem, vagy alig hatnak rá (lásd keretes írásunkat). Nem is célszerű hegyi beszédet tartani, főleg nem az afrikai éhezőkről vagy a szeretet és az empátia fogalmáról. Ha már belesodródott a hisztibe, úgyis hozzáférhetetlen. Egyszerű szavakkal, határozottan beszéljünk hozzá. Próbáljuk megőrizni hidegvérünket (bár joggal érezhetjük, hogy eddig kígyót melengettünk a keblünkön), és kivárni, hogy lecsillapodjon a kicsi. Talán beválik, ha ilyenkor szorosan magunkhoz öleljük, de az sem rossz megoldás, ha elhagyjuk a helyszínt pár percre, esetleg valami rémesen izgalmas dologgal eltereljük a figyelmét. A lényeg, hogy ne "jutalmazzuk" ezt a viselkedést, se ajándékkal, se azzal, hogy kizárólag a hiszti alkalmával szenteljük teljes figyelmünket a gyereknek. Hiába van még a tojáshéj a fenekén, ahhoz elég okos, hogy megtanulja: hisztizni érdemes.

A színes ceruzák esete

Szerzőnk élesen emlékszik arra a napra, amikor nővére megkapta ötéves szülinapjára A Világ Legszebb Ceruzakészletét. Az amúgy báránytermészetű kislány hihetetlen hisztit vezetett elő annak érdekében, hogy az övé legyen a sárga ceruza. Hiába magyarázták neki, hogy így teljes a készlet, meg hogy bármikor használhatja az összeset. Egy idő múlva a szülinapos nehéz szívvel, a szeme sarkában jókora könnycseppet szétmorzsolva átadta a vágyott ceruzát szegény hüppögő huginak. Na, még csak ez kellett! A hugi - meglátva nővére meggyötört tekintetét - most azért kezdett el zokogni, mert fájdalmat okozott jószívű testvérének. Végül együtt bőgtek, a ceruzáról már rég szó sem volt.

Megelőző praktikák:

  • Mielőtt valamire nemet mondunk, tegyük fel magunknak a következő két kérdést:
    - Miért tiltottam meg neki?
  • Ha hisztizni kezd, akkor is kitartok a "nem" mellett?
  • Ha az első kérdésre saját magunknak is elfogadható választ adtunk, a másodikra pedig igennel feleltünk, akkor kicsi az esély arra, hogy elbizonytalanodjunk. A szülő bizonytalansága a legjobb hiszticsalogató!
  • Az "én akarom" korszakban legjobb, ha engedünk neki, persze nem forró teavizet a poharába önteni, de liftgombot megnyomni vagy cipőt fűzni - miért ne? Jó adag türelem kell hozzá, ez a legnagyobb szülői erény.
  • Az engedékenység nem egyenlő azzal, hogy mindent szabad. Ha bármikor bármit csinálhat, soha sem tudhatja, hogy mi fog vele történni a következő pillanatban. A gyereknek szüksége van ésszerű korlátokra, kapaszkodókra, legalább sorrendiségében követhető napirendre, különben nem érzi magát biztonságban, és ez is hisztissé teheti.
  • Szép dolog a demokrácia, de a gyereket csak olyan döntésekbe vonjuk be, amelyekhez elég tudással és tapasztalattal rendelkezik. A kétévesre még ruhája kiválasztását sem bízhatjuk rá, hiszen nem tudja, hogy milyen időjárás milyen öltözéket követel. Ha felülbíráljuk, jogos lesz a "hiszti". Az is lehet, hogy komoly tehernek tartja, ha két szép pörgős szoknya közül neki kell választania. Szíve szerint mindkettőt fölvenné.


Könyv: Michelle Kennedy: Ebadta kölyke hisztizik - 99 jó tanács szülőknek és nagyszülőknek (Képzőművészeti Kiadó)

Eileen Hayes: A hiszti... avagy: Hogyan értsük meg gyermekünk érzelmeit? (Alexandra Kiadó)

Csak nehogy dührohamot kapjak!

A dackorszak nem minden gyermeknél jelentkezik egyformán. A legkellemetlenebb az, amikor a kis lurkó néhány másodpercre eszméletét veszti hisztizés közben. A látvány ijesztő: ordítozik, földre veti magát, majd kimarad a levegővétel, és eszméletlenül fekszik, izomrángásai vannak. A gyermekorvos indulati rohamnak nevezi ezt a jelenséget. Miután vége a dühkitörésnek, mintha kicserélték volna a gyereket. Némelyeknél hetente, másoknál az egész dackorszak alatt mindössze egyszer jelentkezik.

Ritkán fordul elő, hogy valódi betegség húzódna meg a háttérben: az EEG-vizsgálat legtöbb esetben kizárja az epilepsziát. Ennek ellenére - már megnyugtatásképpen is - nem haszontalan orvoshoz fordulni, amikor először tapasztaljuk az indulatok ilyen heves kitörését.

A dühroham során általában nincs szükség orvosi beavatkozásra, az azonban fontos, hogy a szülők ne essenek pánikba, őrizzék meg a nyugalmukat. Legyenek a gyerek mellett, vagy legalábbis a közelében, vegyék fel, ha szükséges, de maradjanak nyugodtak, határozottak. Így jó esély van arra, hogy a gyerek megtapasztalja: dühöngéssel mégsem ér el semmit, ezért talán hamarabb abba is hagyja. Ha a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a jelenetnek, magunk is erősen felindulunk, azt sugalljuk, hogy hangoskodással több figyelmet csikarhat ki.

Lehetőleg kerüljük az olyan helyzeteket, amelyek a dühroham kitöréséhez vezetnek. Inkább előzzük meg a kínos perceket, különösen, ha utcán vagy vásárlásnál nézőközönség is akadna. Az anya általában tudja, min szokott feldühödni a gyereke, és látja is az arcán, a mozgásán, hogy mindjárt elszakad a cérna. Ilyenkor tereljük el a figyelmét, vessünk be valamilyen újdonságot! (De ez ne finomság legyen!) Igyekezzünk olyan helyre jutni, például hazamenni, ahol kiadhatja a dühét. Trükkjeinkkel ugyanis csak elodázzuk a kitörést.

Ne is akarjuk végérvényesen belefojtani az indulatokat, néha el kell eresztenie magát. A probléma úgyis csak a dackorszak elmúltával oldódik meg. Viszont minél higgadtabbak vagyunk, annál könnyebben vészeljük át ezeket a nehéz időket.

Itt repül a kismadár!

Egyéves kora körül jelentkezik elsöprő erővel a kisgyerek önálló akarata, ezért egyre gyakoribbá válnak emiatt az összeütközések. Magyarázzuk el az igazán fontos dolgokat (miért történik valami úgy, ahogy mi akarjuk), ám arra nem számíthatunk, hogy ezt minden esetben el is fogadja. Megelőzhetjük a hisztit, ha eltereljük vagy lekötjük a figyelmét.

Készüljünk fel előre néhány aprósággal, ha tudjuk, hogy türelmét próbára tevő akció előtt állunk (várakozás orvosnál, étteremben, ügyintézés). Rejtsünk el egy-egy meglepetést a kézitáskánkba: anyósnyelvet, lufit, ujjbábot, különleges, sosem látott tárgyakat, például kimustrált kazettát. Hajtogassunk hajót a kéznél levő színes reklámújságokból. Utaztassuk a képzeletbeli hullámokon, a kisgyerek térdén, combján. Rögtönözzünk hozzá kis történetet. Fújjuk fel picire a lufit, így nyugodtan gyömöszölhetjük, tekergethetjük, nem durran ki. Rajzoljunk rá arcot, és játsszuk el vele az orvosi vizsgálatot. A már ismerős mesekönyv helyett vigyünk magunkkal kis fényképalbumot, ebben cserélgethetjük a képeket.

Ha a lázat hűtőfürdővel csillapítjuk, játékosan vegyük rá, hogy belefeküdjön a vízbe. Készítsünk nagy habfürdőt, és rejtsünk a kád aljára lemerülő "kincseket" (kisautót, kagylót, színes kavicsot), és biztassuk, hogy keresse meg őket a hab alatt.
Babakocsiban, autóban irányítsuk egy-egy újabb érdekesség felé a nyűgösködő kisgyerek figyelmét: hol szalad egy cica, repül egy madárka, merre zötyög egy traktor. Gyalogosan könnyebben irányt tart, ha tol vagy húz valamit: babakocsit, dömpert. Ha nincs nálunk ilyesmi, tűzzünk ki mindig egy-egy újabb közeli célt magunk elé: nézd, mekkora pocsolya van ott elöl, sikerül átugrani? Ott ül az ágon a madárka, vajon megvár minket, vagy elröpül, mire odaérünk?

Levegőt!

Leginkább hat hónapos és négyéves kor között fordul elő, hogy a kis méregzsák annyira dühbe gurul, hogy néhány másodpercre elveszti az eszméletét. Az ordító gyerek arca egyre vörösebb lesz, majd hirtelen elhallgat, elsápad, teste elernyed, nem vesz levegőt. A látvány ijesztő, mégis őrizzük meg nyugalmunkat: legkésőbb fél perc múlva magához tér a gyerek. Az eszméletvesztést az oxigénhiány okozza, nincs összefüggésben az epilepsziával.

Ha ráfújunk a gyerek arcára, hamarabb ki tudjuk váltani az első, reflexes lélegzetvételt. Maradjunk mellette, és vigyázzunk, meg ne üsse magát, utána pihentessük egy kicsit, ha kimerült. Ha többször előfordul, már ismerjük a dühroham kezdeti jeleit, esetleg hatásos figyelemeltereléssel megelőzhetjük az eszméletvesztést. Kellően erős ingerrel, például váratlan csengőszóval, ajtócsapódással kizökkenthetjük a kisgyereket a dühöngésből. Nyugodt magatartásunkkal azt közvetítjük, hogy nem érdemes felizgatnia magát, ezzel nem hat ránk. Bízhatunk abban, hogy idővel kinő a dackorszakból, és nem ragadják el ennyire érzelmei.

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Egészség, tudatosan, influenzás időszakban is (X)

Az influenza vagy szájon, vagy az orron keresztül fertőz. A rendszeres kézmosás, főleg evés előtt ezért is nagyon hasznos.

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Legkeresettebb címkék