Kisgyerek

Levél a nagyszülőknek, akik most nagyon hiányoznak nekünk

"A gyerekeknek nagyon hiányoznak a nagyszülők. Nagyon odáig vannak értük - az egyik mamáék négy órára élnek tőlünk délre, a másikak három órára északra."
2020. Április 06.
Levél a nagyszülőknek, akik most nagyon hiányoznak nekünk (Fotó: Getty Images)

Gyakran beszélünk velük arról, hogy ha közelebb élnének hozzánk, gyakrabban találkozhatnánk, hiszen ha nincsenek is túlságosan messze, azért nincsenek túl közel sem. Ahhoz nincsenek elég közel, hogy ne kelljen előre megtervezni a látogatásokat, csomagolni és ott aludni, ahelyett, hogy heti 1-2 családi vacsoránk lehetne, vagy egy-egy délután vigyázhatnának a gyerekekre, ha hirtelen arra lenne szükség – írja Colleen Temple, a Mother.ly szerzője.

De annak ellenére, hogy nem látjuk egymást naponta, sőt, hetente sem, nagy erőfeszítéseket teszünk mindannyian, hogy rendszeresen látogathassuk egymást. A születésnapokat együtt ünnepeljük, színdarabokon veszünk részt közösen, és a szünidőkben is becsomagolunk, hogy együtt lehessünk.

De jelenleg ez nem így van. Most, annak ellenére, hogy a gyerekek nem járnak óvodába, iskolába, nem tudunk csak becsomagolni, és elindulni. Ami a gyerekek számára zavaró, és érzelmileg megterhelő.

Sok beszélgetésünk zajlott hasonlóan az utóbbi időben:

– Mehetünk végre a nagypapa és nagymama házába egy időre, kééééééérlek?!

– Sajnálom, drágám, de most nem lehet. Emlékszel, hogy beszéltünk a vírusról, ami kint van a szabadban? Most otthon kell maradnunk, hogy biztonságban legyünk.

– Mikor megy már el innen az a vírus?

– Nem tudjuk még biztosan. Addig türelmesnek kell lennünk, amíg el nem tűnik.

– Miért nem mehetünk el most a mamáékhoz?

És amint túljutottunk a nyafogáson, legszívesebben elsírnám magam. Mert nem tudom, mit mondjak neki. Nem tudom, mikor találkozhat újra a nagyszüleivel.

Egyszerűen nem tudom, mikor lesz ennek az egésznek vége.

És bár a gyerekek megszokták, hogy videóhívással láthatják most a nagyszülőket, és hogy nem tudunk most egy darabig elmenni hozzájuk, ők nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy ilyen sokáig csak így láthassák a nagymamáékat.

Annak ellenére sem, hogy az új, átmeneti normák nem normálisak. A bizonytalanság nem normális. A hosszú ideig tartó elszigetelődés nem normális. Az, hogy csak egymással találkozunk, és senki mással, nem normális.

A tervezett családi ünnepeket, keresztelőket, születésnapokat, húsvéti összejövetelt töröltük a naptárainkból. Ezen a húsvéton kivételesen öten ünnepelünk együtt otthon, és nem találkozunk senkivel a rokonságból.

Nem tudjuk, mikor találkozunk újra személyesen – és ez egy tőr a szívbe. Tőr a gyerekek szívébe. Akiknek hiányzik a nagymama, hogy megdörzsölje a hátukat és a fülüket (tényleg ezt szokták kérni), és meséljen nekik lefekvés előtt.

Hiányzik nekik, hogy a nagypapával kalandozzanak a farmon.

Hiányzik nekik, hogy a mamával a kanapén, egymást ölelve nézzenek egy filmet.

Hiányoznak nekik a séták a papával, hogy meglátogassák a kacsákat.

Hiányzik a nagymama főztje, és a konyhában terjengő illat, amikor főz.

Hiányoznak nekik az építőkockázások a papával.

Hiányzik nekik, hogy a mamával fessenek az asztalnál.

Nem tudok segíteni nekik, de azon gondolkodom, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy hiányozhatnak nekünk a nagyszülők – még ha ez olyan furcsa is, mint ahogy hangzik. Hiszen nagyon büszke vagyok arra, mennyire közel állnak hozzánk a nagyszülők, és hogy ez a különös időszak sem tudja elmarni őket tőlünk.

Másnap az apósom öt könyvet olvasott fel a 2 évesemnek, videotelefonon. És a gyermekem büszke volt és boldog.

Tudta, hogy lehetősége van erre, mert a múlt héten a nagymama csinálta ugyanezt, és a gyerekek imádták. Tehát egyelőre virtuális esti mese lesz a valódi helyett.

Vacsora közben video beszélgetésen keresztül két külön asztalnál beszélgetünk a napunkról, ahelyett, hogy ugyanazon a menün osztozzunk. És húsvétkor is egy hasonló ünneplést szervezünk majd, ahelyett, hogy a szokott módon ünnepelnénk.

Ez nehéz. De meg kell tennünk, amit tudunk.

És legalább még mindig tudunk nevetni.

Még mindig láthatjuk egymás arcát, hallhatjuk egymás hangját.

És továbbra is kapcsolatba léphetünk.

Lehet, hogy a kapcsolat jelenleg virtuális, de nem lehetetlen. Köszönöm a nagyszülőknek, hogy továbbra is támogatják családunkat – még ha távolról is.

(VIA)