Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Kire ütött ez a gyerek?

Szerző: Vályi-Nagy Erika

2010. március 1.

Forrás: Kismama magazin

Alighogy meglátja a napvilágot, máris mérik, vizsgálják, mosdatják, tesztelik és hasonlítgatják. A füle az apjáé, a szeme az anyjáé, a körme a nagyapjáé. Tényleg olyan fontos, hogy a gyerek akárkire is hasonlítson?

Akár egy ősi rituálé, úgy zajlik ez minden családban. Mintha ezzel helyeznék el az emberpalántát a családfán, és biztosítanák helyét a nagycsaládban. Más értelmet nyer azonban a hasonlítgatás ott, ahol nem születhet saját gyerek, hanem örökbe fogadnak. Ahol elválnak a felek, vagy azoknál az anyáknál, akik egyedül vállalnak gyereket. Mélyebb és fájóbb a kérdés: ugyan kire ütött?

Akárcsak az apja

M. Rózsa Ágnes (28), kisfia Zalán (2 éves)
Zalánka "tiszta apja". Ugyanazok a vonások, mosoly, mozgás. Na jó, a temperamentuma inkább az édesanyjáé, ő is szeret reggelente lustálkodni. És nem is olyan válogatós, mint régen az apja volt.

Ágnes szívesen gondol vissza a szülés utáni napokra a kórházban. Mikor meglátta először a fiát, mintha csak Robi, a párja nézett volna vissza rá. Jó érzés volt látni a jóképű férfi vonásait a fia arcán, maga sem tudja, miért. Hát mégiscsak fiú, mégiscsak az övé. Így volt ezzel a család is, órákig nézegették a csöpp gyereket, és órákig folyt a hasonlítás. Ma már nincs ennek akkora jelentősége, de egy-egy pillanatban most is felmerül, hogy ezt ugyan kitől is hozza a gyerek.

- Amikor túljutottunk a látogatók első hullámán, már nem volt olyan fontos kérdés, hogy kire ütött. Teltek a hetek, hónapok, és én olyan sokat néztem a gyerekem arcát, hogy egyszerűen megtanultam a vonásait. Éjszaka, lehunyt szemmel is ott volt előttem, és leginkább saját magára hasonlított. Magam is rácsodálkozom, mikor találkozunk valakivel, és felsikít, jaj, tiszta apja.

- Manapság inkább azok a dolgok számítanak, hogy ki mikor indult el, szólalt meg, lett szobatiszta... és ha bármi lemaradás is látszana, akkor nyugodt szívvel ráfogjuk, hogy Robi is, én is, a nagyanyja is... - Vannak ismerőseim, akiket zavar ez az állandó hasonlítgatás, és kikérik maguknak, hogy a gyerek önálló kis ember, nem pedig az apja, anyja, nagyapja kicsiben. Nekem jólesik, ha felfedezem benne a rokonságot, az meg kifejezetten hízeleg, ha valamelyik tulajdonságát nekem tulajdonítják. De inkább úgy vagyok vele: öröm erre a gyönyörű gyerekre egy kicsikét is hasonlítani.

Kényes téma ez nálunk

Csépné Morák Magdolna, fiai Máté (14 éves) és Nimród (4 éves)
Mozaikcsaládokban már nem olyan vidám és bohókás a kérdés, hogy kire hasonlít a gyerek. Pláne ha nap mint nap egy már elmúlt kapcsolattal szembesít. Morák Magdinak két fia van. Máté az első házasságból, Nimród a másodikból. Mindkét fiú inkább az apjára hasonlít. Ez azonban sok ellentétet szül a kapcsolatban. Őszintén beszélgetünk. Olyannyira, hogy Magdi néha a könnyeivel küszködik. A története nem egy lányregény, tele kompromisszumokkal, fájdalmas döntésekkel és folyamatos mérlegeléssel.

- Régebben még én is úgy élveztem ezt a hasonlítgatást. Jaj de édes csecsemő, és az orra tiszta anyja, meg ahogy csücsörít, a haja viszont az apjáé... Aztán később már egyre jobban idegesített ez az egész. Valójában az zavart, hogy a gyerek miatt soha nem fogok tudni végleg elszakadni a régi életemtől. Mátéban mindig látni fogom az apját, még akkor is, ha ezt méreggel vagy keserűséggel teszem. De arra nem számítottam, hogy az új kapcsolatomban mennyi rossz gondolatot fog szülni a hasonlítgatás.

- Őszintén mondhatom, érzelmileg teljesen lezártam az első házasságomat. Ami szép volt - itt egy kicsit elhúzza a száját -, azt megőriztem, ami nem, azt elfelejtettem, nem rágódom már a rossz emlékeken. Az sem zavar, hogy Máté mostanában inkább az apjára hasonlít, hiszen ez így természetes. De azt nehéz elfogadni, hogy még mindig ez a kérdés: kire ütött ez a gyerek. Netalán az apjára? És bizony ebben a kérdésben érezni a keserűséget. Olyan ez, mintha két ellenséges tábor között őrlődnék. Egyik oldalon a volt férjem génjei, és az egész múltam, a másik oldalon az új család. Én meg középen állok, és próbálok egy mindenkinek elfogadható helyzetet teremteni. Nem tagadom, nagyon nehéz. Néha teljesen kiborulok.

- Sokat beszélgetünk erről Mikivel. Hogy miért zavarja ez, és miért nem tud túllépni a múlton. Pedig szeret minket, mindent megtesz a családjáért, Mátéért is természetesen. De sokszor kifakad, és azt mondja, irigyli azokat, akiknek ez nem jutott osztályrészül. Szép kerekségben él együtt apa, anya és gyerek, és azzal kedveskednek egymással, hogy ki hasonlít kire. Nálunk pedig ez a legkényesebb téma.

Miért hasonlítgatjuk?

- Több ez, mint tréfás dolog vagy kedveskedés - mondja Ranschburg Jenő. - Különösen fontos mozzanat ez a gyerek életében: befogadjuk az új jövevényt a nagycsaládba. A család számára is ezáltal lesz világos, hogy gyarapodtak egy személlyel. És minél látványosabb ez a hasonlóság, annál sikeresebb a befogadás. Azoknál a családoknál, ahol örökbe fogadnak, nincs genetikai kapocs. Emiatt folyamatosan ott lebeg a kérdés, hogy mennyire erősek a gének, és vajon képesek-e túlnőni a neveltetésen, a családi mintán. Tény, hogy a géneknek komoly szerepük van, de már régen túl vagyunk azon a perióduson, amikor a tudósok azt állították, hogy az emberek marionettbábuk, és a gének irányítanak. Olyan ez, mint az ókori drámákban a végzet. Itt ez a csecsemő, és ha felnő, megöli az apját, feleségül veszi az anyját, és alakuljon akárhogyan az élete, a végzete be fog teljesedni. Ma már tudjuk, hogy nem vagyunk ennyire kiszolgáltatva a géneknek, hanem hinni kell környezeti hatásokban, a család erejében.

- A legtöbben akkor bizonytalanodnak el, amikor különböző viselkedésbeli problémák jelennek meg a gyereknél. Például a kétéves agresszívvé válik, és az örökbe fogadó szülő kétségbe esik, hogy te jó ég, kinek a vére van ebben a gyerekben. Ha ezen a gondolaton nem lép túl, akkor ez akár egy önmagát beteljesítő jóslattá is válhat, holott tudjuk, hogy ebben a korban minden gyerek agresszív. Sokszor észrevehető, hogy az örökbe fogadó szülő mindezt azért is gerjeszti, mert ezzel önmaga ártatlanságát is próbálja igazolni, és menekülési útvonalat keres: nem én nevelem rosszul, hanem a gyerek génjei a rosszak.

Ha egy szülő az örökbefogadás mellett dönt, akkor egyszer és mindenkorra el kell határoznia, hogy semmit sem fog az általa ismeretlen emberekre ráfogni, hanem vállalja a felelősséget a gyerekért. Örömöt és bánatot egyaránt.

A márciusi Kismama magazint keresd az újságárusoknál, vagy fizesd elő!

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Legkeresettebb címkék