Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Az első gyereknek több jutott belőlem

Szerző: SZ. A.

2020. november 2.

Forrás: babaszoba.hu

Ha több gyermeket nevelsz, akkor biztos nem kell bemutatnom a mardosó anyai bűntudatot, ami a második gyerekre jutó kevesebb időből fakad. Elmúlik ez valaha?

Emlékszem, amikor várandós voltam második gyermekemmel, sokszor gondolkodtam azon, vajon tudom-e majd annyira szeretni őt is, mint elsőszülöttemet. Izgultam, hogy az az elképesztő imádat, amit első fiam érkeztével tapasztaltam, meg tud-e ismétlődni. Tud-e a szívem még egy csemetét ekkora hévvel és odaadással szeretni. Persze abban a másodpercben, ahogy a születést követően először a mellkasomra tették, már tudtam, hogy ez nem lehet kérdés. A szeretet nem elosztódott, hanem megsokszorozódott.
Az első gyereknek több jutott belőlem (Fotó: Getty Images)
Ami miatt valójában izgulnom kellett volna az az, hogy vajon hogyan fogom mindazt a figyelmet, törődést és fejlesztést megadni a kicsinek is, mint amit nagyobbik testvére két éven keresztül megkapott. Nagyfiammal ugyanis az első egy-másfél év egy idilli buborékban telt. Össze voltunk nőve egymással. Közös alvás, közös játék, közös séták. Csüngtem minden pillanatban a gyereken, hogy el ne szalasszam egyetlen másodpercét sem ennek a csodának. A gyerekszobában hosszú órákon keresztül játszottam vele, tanítgattam a színes kockákból való toronyépítésre. Báboztam, énekeltem, könyveket olvastunk vég nélkül. A lakás szaladt, a mosatlan kupacokban állt, leszoktam a vasalásról, házhoz rendeltem a bevásárlást. Semmi és senki nem volt fontosabb, mint a kisfiam.
A második gyermekem születése után viszont szinte pofon vágott a felismerés, hogy a szeretetből nem lett kevesebb, de időből, erőből, energiából és türelemből mindenképp. A második babával is megvoltak a magunk csodálatos baba-mama pillanatai, de közel sem annyi és olyan mélységű összenövés volt már ez, mint az első alkalommal. Hisz reggel kelni kellett, reggelit készíteni a nagyobbnak, oviba vinni, bevásárolni, aztán mosni, mert bátyus olyan iramban piszkolta a ruhákat, hogy félő volt, másnap nem tud mit felvenni.
Már nem bírtam olyan lazán venni a lakásban uralkodó kuplerájt sem, így amíg a kicsi a járókában elbigyózgatott, addig én villámmód igyekeztem valamennyire lakhatóvá varázsolni a terepet. A kisebbikkel nem sétálgattam annyit céltalanul, hordozva, mert ekkor már mindig mennem kellett valahova vagy intéznem kellett valamit. Ilyenkor autóba pattantunk és úgy járkáltunk A-ból B-be. Néha ahogy a visszapillantóban hátranéztem rá a piros lámpánál, könny szökött a szemembe, hogy szegénykém mennyit utazgat, abban a francos hordozóban, messze tőlem, egyedül. Ilyenkor nagyon tudtam utálni magam.
Sokszor ültem le játszani a picivel is kettesben, amíg a nagytesó ovizott, de 2-3 elolvasott könyv, vagy elbábozott történet, ledöntött torony után mindig azon kaptam magam, hogy ha a kicsi épp jól lekötötte magát valamivel és nyugiban eljátszott, én nem maradtam már ott csodálni, mint ahogy azt a testvérével tettem. Gyorsan betöltöttem egy mosást, felporszívóztam a nappalit, átválogattam a játékos kosarat.
Az altatásokat továbbra is szentnek és sérthetetlennek tartottam, mert az mindig is egy különleges kapcsolódási pont volt köztem és a kicsik közt, de a kisebbikkel már nem aludtam együtt minden alkalommal. Elaltattam, csodáltam egy darabig, ahogy mellettem piheg, aztán átosontam a kanapéra és megválaszoltam a munka e-maileket, megírtam egy-egy cikket, vagy elvégeztem a fordítói munkáimat, amíg ő szundikált.
Habár tudatosan igyekszem mind a két gyerekkel ugyanannyit foglalkozni, ugyanúgy osztani meg a figyelmemet, az időmet, és annak ellenére, hogy kiegyensúlyozott és szeretetteljes kapcsolat van közöttünk, nem telik el nap, hogy ne érezném magam "szaranyának" azért, mert a második gyermekem már egy másfajta édesanyát kapott, mint az első. Az elsőgyermekes "buborék", a varázslat, az az óvás-féltés-aggodalom háromszög, ami a nagyfiamnál jelen volt, átalakult. Az imádat, a varázslat, a féltés megmaradt, de én anyaként már jóval lazább, tapasztaltabb lettem, az életünk pedig a napi rutintól és kötelezettségeink által jóval behatároltabb lett, mire a kistesó megérkezett.
Ahogy most itt ülök és gépelem ezeket a szavakat, a fiúk a lábamnál legóznak. Rájuk nézek, elgondolkodom ezen az egészen, hogy ki-mennyit kapott belőlem, elszorul a szívem és újra marcangolni kezdem magam. De ahogy nézem őket, azt látom, hogy van két csodálatos, kiegyensúlyozott kisfiam, akik hatalmas szeretetben, biztonságban, boldogságban növekednek, s ez örömmel tölt el. Észreveszik, hogy figyelem őket, elmosolyodnak, és mindkettő rám csimpaszkodik, puszilgatni kezd...
"Mami, te vagy nekem a legszuperebb anyukám" - súgja a fülembe a kisebbik, miközben szorosan magához ölel.

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Kapcsolódó fórum témák

Legkeresettebb címkék