Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

A kistesó érkezése is okozhat gondokat a vécén

Szerző: Babaszoba.hu

2018. október 25.

Forrás: babaszoba.hu

Hároméves kislány, boldog, kiegyensúlyozott, jó családi háttérrel. Látszólag semmi oka annak, hogy visszatartsa a kakit, ám mégsem akar időnként vécére menni. Vekerdy Tamás válaszol.

A kistesó érkezése is okozhat gondokat a vécén
"A lányom 2 hónap múlva lesz 3 éves. És a problémánk nem egészen fél éve kezdődött. Konkrétan nem tudom, hogy mióta és mi volt a kiváltó oka annak, hogy egyszerűen azt hajtogatja, nem kakilok, nem akarok kakilni. Bár a gyümölcsöket nem igazán szereti (korábban sem szerette), figyelünk arra, hogy megfelelő mennyiségű rostot kapjon. Rendezett családban élünk, együtt és külön is sokat foglalkozunk vele. Az életében nem történt semmi olyan, ami felboríthatta volna lelki békéjét. Nyáron vásároltunk egy nyaralót, ahová sűrűn jártunk, ilyenkor a megszokott napi rutinjától többször is eltértünk, de szeret oda járni.
Szeptembertől bölcsődébe jár, az első hónap nehezebb volt, bár már régóta szeretett volna menni, mert oda járnak a nagyobb unokatestvérei. De aztán megszokta, a gondozónők szerint is felszabadult, sokat játszik, és mi is úgy látjuk, hogy szívesen megy. Homeopátiás orvoshoz járunk, aki szerint gondolkodásában, érzelemvilágában koránál fejlettebb, ezért érzékenyebb, néha szorongóbb, ezért a visszatartás.
Legtöbbször szerepjátékot játszik, nagyon szeret kisbaba lenni. A férjemmel bele is megyünk a játékba, de néha azért nem értjük, miért nem akar saját maga lenni. Kórházban is voltunk, amikor egy hétig sem kakilt, fiziológiás eltérést nem találtak nála, paraffinolajat javasoltak, reggel és este is kap egy kiskanállal. (Hiszen ha beszárad a széklet, már fájdalmas is kinyomni - ördögi kör.)
Mostanában annyi változott, hogy amikor szólok neki, kakiljon, akkor kakil, akár négy-öt napon át, de az ötödik, hatodik napon újra azzal jön, hogy ő nem akar kakilni. Ha megkérdezem, hogy miért nem, akkor csak annyit válaszol, hogy nem tudom, miért, de nem akarok. Egyszerűen értetlenül állunk előtte. Tudom, hogy ez az időszak a dackorszak, de vele mindent meg lehet beszélni, igényli is, az átélt eseményeket újra és újra átbeszéljük, az összes miértjére választ akar kapni, és kap is. Mások szerint is kiegyensúlyozott, boldog kislány?
De akkor miért nem akar kakilni?? Pár hónap múlva testvére fog születni, akit, úgy tűnik, nagyon vár. (Mi még nem is tudtuk, hogy terhes vagyok, őelőtte még nem beszéltünk arról, hogy szeretnénk neki kistestvért, kb. 3-4 hetes lehettem, amikor azt mondta nekem:
"Anya, én már úgy várom a kistestvérem, mikor bújik már ki a hasadból?" Teljesen meglepődtem, fogalmam sincs, honnan tudott erről, hiszen még én sem éreztem. Azt sem tudom, honnan tudta, hogy a hasamból fog kibújni, ilyesmiről még nem beszélgettünk vele, bölcsibe is csak két hete járt még akkor, tévét nem szokott nézni, mesét is csak velünk néz.) De hiába a nagy lelkesedés, az elején biztosan nehéz lesz neki megemészteni, hogy már nem egyedüli gyerek, ami gondolom, nem fog jót tenni a kakilásnak sem. Mit tegyünk vagy ne tegyünk? Miért van és meddig "normális" ez az ellenkezés?"

Bár nem hiszek a távdiagnózisokban, annyit talán mondhatok, hogy az orvosoknak nagy valószínűséggel igazuk van: a visszatartás nem testi, hanem lelki eredetű. A levél elejét olvasva - "nem kakilok, nem akarok kakilni" - mindjárt az ilyenkor szokásos kérdések ötlöttek fel bennem. Előfordult-e, hogy maguk a szülők, ha csak néhány napra is, de elutaztak valahová és a gyereket mondjuk, a nagyszülőkre bízták? Illetve maga járt-e távol, volt-e esetleg kórházban?
A kaki visszatartása körül a kisgyerekben olyan tudattalan vagy féltudatos képzetek áramlanak, hogy nem akar valamit elveszíteni, nem akar valamit elengedni, amit magához tartozónak, az ő lényéhez - sőt esetleg éppenséggel testéhez tartozónak - érez. Hiszen a kisgyerek, mint mondani szokták, első életéveiben még anyjával szimbiotikus - közös életet élő - egységben érzi magát. Ezért váltja ki a szülők és különösen az anya "eltűnése" ezt a visszatartást? És igaza van, ez az időszak a különösen érzékeny "dackorszak" kezdete, aminek úgyis az elszakadás, az önállósodás (amit akarok is és nem is) a fő problémája.
Az a játék, hogy a lánya kisbaba szeretne lenni, szintén arra vall, hogy nem akarja, hogy valami is változzon ebben az erős kötésben, amiből ő biztonságot meríthet, miközben az életkor hozza magával a változás szükségességét? (Azt is szokták mondani, hogy ha lehet, a gyerek életének ebben az időszakában "ne költözzünk", vagyis a külső körülmények változatlanságát őrizzük meg. Így hát előfordulhat, hogy a nyaraló, ahová sűrűn jártak, hozzájárulhatott (ha csak kicsivel is) a bizonytalanságérzés növekedéséhez.)
Tovább olvasva levelét, a vége felé, a zárójeles résznél az jutott eszembe, hogy "itt a megoldás"! Vagy legalábbis: itt is? Őelőtte még nem beszéltek arról, hogy szeretnének "neki kistestvért"?
Szavaiból is úgy veszem ki, hogy elképzelhetőnek tartja, hogy ha előtte nem is beszéltek erről, de egymás között igen, ezt megérezhette. Vagy valaki beszélhetett valami efféléről a családból, vagy éppenséggel a bölcsődében, ahol a gyerekek nemcsak azt játsszák el, hogy a hasból kibújik a kisbaba, hanem arról is beszélnek, hogy a kisbaba úgy születik, hogy a mamája kikakilja?
Persze, írja azt is, hogy már előbb fellépett a tünet. De hát láthatjuk, hogy hányféle, egymást erősítő forrása lehet egy efféle szorongás kialakulásának, és biztos, hogy a lehetségesek közül még csak nagyon keveset soroltunk fel. Kicsit mélyebbre tekintve, ilyen esetekben akár olyan, megint csak nem tudatos képzetek áramlását is megtalálhatjuk egy terápiában, mint például: "én egy vagyok anyukámmal, és ha azt akarom, hogy anyukám ne kakiljon nekem egy kisbabát, akkor nekem nem szabad kakilnom?" Az efféle képzeteket csak megerősíti az a külső magatartás, hogy "nagyon várja" a kistestvért.

Ami pedig a terápiát illeti: a harmadik életév betöltésével helyes pszichológushoz fordulni, ha lehetséges, legalább heti három alkalommal rendszeresen járni oldó terápiára, és általában gyors javulás és teljes "gyógyulás" remélhető.
A cikk forrása Vekerdy Tamás: A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2. című könyv.
Kapcsolódó cikkeink:

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Legkeresettebb címkék