Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Vekerdy válaszol: Sok a büntetés, dicséret meg nincs a suliban

Szerző: Babaszoba.hu

2020. január 14.

Forrás: babaszoba.hu

Az alsós tanítónő sokat bünteti, fegyelmezi a 9 éves iskolást, ám dicséretben nincs része a gyereknek, habár végzi rendesen a feladatait. Egyre nő a suliundor, a szülőben pedig az aggodalom. Mit tanácsolt Vekerdy Tamás?

Vekerdy válaszol: Sok a büntetés, dicséret meg nincs a suliban (fotó: iStock)
Az olvasó levele: "Látod, olyan buta vagyok.."
A kilencéves fiam két új tanító nénije egészen sajátos módon "értékel." A régi tanító néni dicsérős, szeretgetős, igazi tyúkanyó típusú, akinek a fegyelmezési eszköze is a simogatás volt, és akinek elismerő szaváért saját gyerekkorából hozott történeteiért, mindennap öröm volt iskolába menni.
A harmadikos tanító nénik fegyvere az elmarasztalás, amelyet a kilencéves gyerekek maguk írnak be az üzenőjükbe: Szemtelenkedtem a tanító nénivel. Engedély nélkül kimentem. Lökdösődtem az ebédlőben. Rendetlenkedtem az osztályban stb. Az elmarasztalás nehezített változata, amikor tízszer, tizenötször, hússzor le kell írni azt, hogy például: nem beszélek, amikor más beszél - és tisztességesen aláírni, mint aki szerződik arra, hogy vállalja az írásban foglaltakat. Bár nem tartom jónak ezt az eljárást, el tudnám fogadni, ha valamilyen módon a dicséret oldal is hasonlóképpen hangsúlyos lenne. De sajnos a tanító nénik, miközben egy hónap alatt egy teljes oldalt írattak tele elmarasztalásokkal, egyetlen alkalmat sem találtak arra, hogy megdicsérjék a gyereket. A dicséret oldal üres maradt. Annak ellenére, hogy nagyon igyekezett, napról napra lelkiismeretesen tette a dolgát, tanult, olvasott, és a szorgalmi feladatok nagy részét is elvégezte, a vágyott pozitív visszajelzések rendre elmaradtak.
Mígnem neki magának kellett kimondania: "Hiába, csak azt veszik észre, ha valamit rosszul csinálok, a jót azt nem!" Vajon miért? Valóban annyira lekötheti a figyelmüket, energiájukat a fegyelmezés, oktatás,hogy nem marad már semmi a pozitív megerősítésre? Természetesen igyekszem ezt valamilyen módon pótolni, odafigyelek rá, és megdicsérem, amikor csak lehet, de ő már nagyfiú, és az anyai dicséret már kevésbé fontos számára, ő a "külvilág" elismerésére vágyik, és ha azt nem kapja meg, hiteltelenné válik az itthon kapott jó szó is. ("Látod, olyan buta vagyok, csak azért mondod, hogy nem, mert te vagy az anyukám.")
Elgondolkodtam az iskolaváltáson is, de a fiam ragaszkodik az osztálytársaihoz. És azt mondja, inkább majd megpróbál jó lenni, csak ne keljen megválni a barátaitól. És közben szépen, lassan kihuny a tudásvágy, elmúlik a lelkesedés, és nap, mint nap hallgathatom, hogy úúúgy úútálom a zzziskolát! Nem meglepő... De törvényszerű?"

Vekerdy Tamás válasza: "Amiről maga volt kénytelen írni, az, sajnos nem értékelés."

Nem, nem törvényszerű, hiszen az első két osztályban még mindennap öröm volt iskolába menni...
Jaj! Én azt hiszem, nem hagynám, hogy olyan helyre járjon a gyerekem nap mint nap, ahol már a harmadik hónapra kialakul a "látod, olyan buta vagyok", az önbizalmat - minden további képesség kifejlesztésének alapját - súlyosan rongáló traumája (sérülése). Persze ez a mondat már önmagában is a gyerek érzékeny okosságát jelzi. Ha ragaszkodik is a barátaihoz - újabb kedvező karakterjegy -, mégis megszabadítanám ettől a mindennap betegítő környezettől.
Ez a fajta "értékelés" (mert igazából értékelésnek nem nevezném) mindennap újra sebesítő kudarc. A kudarc, a frusztráció agressziót szül - és az egyéni fejlődés szempontjából most még ez a jobbik eset (később az agresszió annak a személyiségét is roncsolja, aki agresszív, nem csak annak okoz sérelmet, akire rátámad). Vagy: lemondó depressziót vált ki ez a bánásmód ("látod, olyan buta vagyok..."), és az egyéni fejlődés szempontjából ez a veszélyesebb.
Agresszió és depresszió - korunk vezető társadalmi és egyéni betegségtünetei. (Vajon mennyire játszik szerepet kiváltásukban a mindenkori tévesen értelmezett "nevelés", "pedagógia"?)
De vigasztalódjunk: lám az első és második osztályban itt is ott volt a nagyszerű tanító néni, akinek az osztályában nem hunyt ki a tudásvágy és a lelkesedés, ahova a gyerekek örömmel mentek, és nem utálták az iskolát. Sok nagyszerű tanító és tanár dolgozik a magyar iskolákban - igaz, hogy néha nagyon nagy ellenállással kell megküzdeniük, és nem egyszer éppen kollégáik körében. De azért vannak olyan iskolák, ahol a gyerekek már az első évektől megtanulják önmagukat értékelni, megtanulják, hogy hogyan válasszanak a különböző nehézségi feladatok közül nekik valót (persze: ezekben az iskolákban minden jó megoldás egyforma értékű). Vannak iskolák, ahol a gyerekek teljesítményét önmagukhoz mérik, és nem "a tananyaghoz". És a gyerekek egymás értékelésében is egyre világosabban látnak, és egyre finomabban fogalmaznak. Megtanulják, hogy valami valóságosat keressenek az együttműködésben, és ne versengő vágyaikat éljék ki. Ezek a gyerekek örömmel beszélik meg a tanárral saját értékelésüket is (nem egy iskolát ismerek, ahol ez mindennapi gyakorlat, és év végén alig van eltérés vagy semmiféle eltérés nincs a gyerekek önmagukról adott értékelése és a tanári értékelés között, amelyik soha nem ledorongoló, hanem mindig a fejlődést segíti).
És aztán, vannak olyan iskolák is, bizony Magyarországon is, ahol a gyerekek - horribile dictu! még mondani is szörnyű! - a tanárt is értékelik önmaguk és egymás értékelése után! Ugyanúgy, ahogy a középkor híres egyetemein (ahová egyébként 13-14-15-16 évesek jártak) a tanárokat bizony értékelték, és az értékelésnek következménye is volt...
Amiről maga volt kénytelen írni, az, sajnos nem értékelés.
Az a felnőtti tehetetlenség bevallása, amelyik a gyereket legyőzendő ellenfélnek tekinti, és csodálkozik, ha negatív érzelmeit az érzékeny gyereksereg hasonlóakkal viszonozza.
A tanári szakma jól ismeri azokat a módszereket, amelyekkel ezek a helyzetek elkerülhetők, a kooperatív tanulástól kezdve a drámapedagógián át a projektekig, de sajnos ezekkel még túl kevéssé élünk, túl kevéssé ismerjük őket.
De bizakodjunk. Már sok minden megváltozott, és változóban van...
(A cikk forrása Vekerdy Tamás: Nagy családkönyv c. könyve.)
Kapcsolódó cikkeink:

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Kapcsolódó fórum témák

Legkeresettebb címkék