Gyerek

(S)ikersztori XXXIII.

Remélem, nem okozok csalódást, ha itt nem a hasonló című zeneműről szeretnék "verselemzést" közreadni, pusztán egy táncházas élmény - Kerényi módra - leírására teszek kísérletet.

Hajdanán néptáncügyben két komoly meccsem volt a szüleimmel. Amikor el akartam kezdeni, majd pár évvel később, amikor abba akartam hagyni. (Mentségükre legyen mondva, akkoriban elég sok mindent kezdtem el ötletszerűen: talajtorna, tűzoltószakkör, biológia-szakkör, és legalább ilyen szélsebesen hagytam oda ezeket más, még csábítóbb lehetőségek: atlétika, kézilabda, no és persze a foci kedvéért.) Némi meglepetésünkre a néptáncnál sikerült hosszabban leragadnom, és – bár ezt a kézilabdapályán mindig is tagadtam – sikerült meg is szeretnem.

Így a manók természetesen az óvoda által ajánlott néptáncfoglalkozásokra azonnal, állandó beutalót kaptak. (Attól még lehet valakiből remek balátlövő, ha táncolni is tanul. Mint a mellékelt ábra is mutatja.)Be kell vallanom, Csenge abszolút zenei hallása (abszolúte semmi! Ha néha dalra fakad, komolyan aggódom az ablaktáblák épségéért) és ritmusérzéke hagy némi kétséget afelől, hogy komoly táncoskarrier előtt állunk-e, de egyrészt mostanában számtalan jó példát látunk, mennyit ér, ha az alkalmatlanság szorgalommal párosul, másrészt a kiscsaj és Zsoma töretlen lelkesedését látva úgy tűnik, mégis helyesen döntöttünk. Persze nagyon is munkált bennem a kíváncsiság, szerettem volna végre saját szememmel is látni őket, amint éppen ropják. Így nagyon kapóra jött az ötlet: családi programozzuk el magunkat egy táncházba!

Kolompos

Mármint ha táncház, akkor nekünk az a Kolompos együttes, akiket a manók már cédéről betéve ismernek (igen, cédélejátszóba betéve). Zenekar a színpadon a „főkolompos”, előtáncos lent a táncparketten, gyereksereg közepében, Csenge velem a tömegben, Zsombor édesanyjával félrehúzódva egy kies sarokban. Hiába, no, Zsoma mérnökagyának egyelőre sok ez. Ők ott az oviban végigvesznek lépéseket, szépen sorban, tititá-tititá, nyolcat erre, nyolcat arra, abban van valami rendszer, itt meg háromlépésenként változik a „tánc”. Csárdás kettő, rida, toppant, cifra balra, forgat, sarok. Csárdás kettő, lenget, koppant. (Mármint apuka koppant, aki belebonyolódott kicsit a lépésekbe.) Technikai szünet. Tessék szépen szétfésülni az összekuszálódott végtagokat, majd tempó tovább. Csenge megállíthatatlan, zene, ritmus neki nem okoznak fejtörést, önfeledten pörög. Merthogy én meg Pörgetem páromat, mint takács az orsót, csak el ne szédüljünk, mert a táncpartneremen nem találom a féket! Apropó, azt a sort én gyerekkoromban mindig úgy értettem: mint a kács az orsót, és sokáig bosszantott, mert szégyelltem bevallani, fogalmam sincs, mi lehet az a kács. (Igen! Néha bántja az embert, ha valamit nem ért. Itt van például az, hogy a részmunkaidős anya kap gyest, aki viszont teljes munkaidőben dolgozik, az biztosan nem is gondozza a gyerekét, ezért segélyre sem jogosult!? Ez nekem még felnőtt fejjel is nagyon „kács”.) Közben Zsoma mégis kedvet kap a forgataghoz. Jót kuncogok rajtuk, mert édesanyjával minden feltűnés nélkül illeszkednek be a többi néptánc-analfabéta közé. Sebaj, csak ropjuk! Ezt én szívből ajánlanám mindenkinek (alkotmányban, nemzeti alaptantervben azért nem tenném kötelezővé), hogy kis tipegőjével, ha teheti, táncoljon egyet! Nekem meghatóbb, szívderítőbb élményben régen volt részem.

Forrás: Kismama magazin