Sherif Hosny (37) ingatlanközvetítő
Hazája: Egyiptom, Kairó, 2004 óta él Magyarországon
Felesége: Ligeti Éva irodavezető
Kisfia: Amir, 6 és fél éves
(Sherif és Amir egy korábbi fotón)
Kairóban születtem, de egyéves koromtól tizennyolc éves koromig Dubaiban éltem. Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetemen tanultam. Utolsó éves koromban találkoztam a leendő feleségemmel.
Az ország-, otthon-, és kultúraváltás először nem volt egyszerű, de fokozatosan megszoktam. Mióta megszületett a kisfiam, több szembetűnő különbséget látok a gyereknevelés területén. Nálunk a gyerekek általában hatéves korukig otthon maradnak az édesanyával. Nagyon kevesen adják óvodába a gyerekeket, és kizárólag akkor, ha az anya tartja el a családot.
Szülés után a fizetés nélküli szabadságot addig vehetik igénybe az anyukák, ameddig otthon szeretnének maradni. Ha tíz év múlva térne vissza a munkába, megteheti, a munkáltató köteles visszavenni. Talán ennek is köszönhető, hogy a családi összetartás sokkal szorosabb a hazámban. Ez az erős kötelék és segítségnyújtás később sem vész el. A család általában a földrajzi közelséget is igyekszik megtartani.
A fiatalok a szülők, testvérek közvetlen közelében keresnek lakást. A generációk együttélése is megszokott nálunk. A nagymamám idős, több törődést igényel, ezért a szüleim úgy döntöttek, hogy jobb, ha náluk lakik. A húgom szülése után édesanyám két hónapra hozzá költözött, hogy mindenben segítse. Ez a szokás minden családban. Magyarországon ez nehezebben működik.
Amikor megszületett a kisfiunk, az anyósom kevés időt tudott nálunk tölteni, én dolgoztam, a feladatok oroszlánrészét egyedül kellett elvégeznie a feleségemnek.
Egyiptomban egy átlagos családban három-négy gyereket nevelnek, de a nagyvárosok és a kis falvak más-más képet mutatnak. Az állami általános iskolákban nehéz körülmények között tanítanak a pedagógusok, az átlagos osztálylétszám 35-40 fő. A fegyelmezés mégsem jelent komoly kihívást, mert a felnőttek és a gyerekek egymás iránti tisztelete kultúránk alapvető része.
Többször tapasztalom, hogy a feleségem úgy magyaráz el valamit a kétéves kisfiamnak, mintha felnőtt lenne, pedig vannak dolgok, amiket nem kell érteni, csak egyszerűen megcsinálni. Van, amit tehet egy gyerek, és van, amit nem. Nincs szükség alkura, ha például egy kétéves éles késsel akar játszani.
A válasz egyértelmű: nem. Nekem még harminchárom évesen is vannak „nemek” az életemben. Eszembe se jutna a szüleim előtt rágyújtani vagy káromkodni. Vannak olyan alapvetések, amelyek leegyszerűsítik, világossá teszik az életet. Ennek gyökere a vallásunk és kultúránk, mindennapjaink összefonódásából ered.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
