Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

"Általában nem a gyereket kell megszerelni"- interjú Cziglán Karolina pszichológussal

Szerző: Biczó Gabriella

2018. május 14.

Forrás: babaszoba.hu

Tökéletlen szülők, boldog gyerekek c. könyvében arra biztatja a szülőket, hogy támogassák önmagukat, igyekezzenek megérteni mit miért tesznek. A gyereknevelés nem autószerelés, ezért nincsenek biztos receptek arra, hogyan lehetnénk tökéletes szülők.

A gyereknevelés nem autószerelés (fotó: Cziglán Tamás)
Babaszoba: Pár- és családterapeuta vagy, leginkább felnőttekkel dolgozol, mégis gyermekneveléssel kapcsolatos könyvet írtál. Miért?
Cziglán Karolina: Főként a családterapeutaságom kapcsol a gyerekekhez. Olyasmivel keresnek meg, hogy a gyerekkel mi okoz nehézséget és aztán nagyon gyakran a szülőkkel folytatjuk, mert ha ők jól vannak egymással, a saját szülői szerepükkel, ha egyensúly van a családban, akkor a gyerek is jól van. Általában nem a gyereket kell megszerelni, hanem a szülőknek kell támogatást nyújtani.
Bsz: Gyermeknevelési könyvekkel tele vannak a könyvesboltok polcai, miért érezted úgy, hogy erre a telített piacra feltétlenül kell még egy könyv? Hiányérzeted volt?
Cz.K.: Úgy gondolom - és ebben talán eltér a könyvem a gyermeknevelési könyvek többségétől -, hogy nincs tuti recept a gyereknevelésben. Nem akartam megmondani, mert nem is lehet, hogy egy adott helyzetre mi a biztos megoldás, hogy ezt és ezt kell tenni, ha például hisztizik a gyerek. Nem egyféle jó megoldás van, egyszer ez válik be, máskor más, még ugyanannál a gyereknél, gyerek-szülő párosnál is. Azt gondolom, hogy az a lényeg, hogy a szülő jól legyen, önmagában is, és a szülői szerepében is.
Bsz: Ilyen egyszerű lenne? Általában arról szoktak szólni a tanácsok, hogy milyen a gyerek és hogyan hassunk rá. Azzal kéne inkább foglalkoznunk, hogy mi van a szülővel?
Cz.K.: Igen, erre kevés hangsúlyt szokás helyezni. Az, hogy a szülő hogyan figyeljen magára, a saját reakcióit hogyan értelmezze, rájöjjön arra, hogy egy adott konfliktusos helyzet a saját feszültségeiről is szól, amit belül kéne kezelnie, és nem a gyereknek azzal, hogy jól viselkedik. Úgy érzem, erre nem kerül elég hangsúly, ezzel keveset foglalkozunk.
Bsz: A gyermeknevelési irodalom java része megmondja a biztos receptet arra, hogy mikor mit kell csinálnia a szülőnek. Ha nem jön be a tanács, akkor legtöbbször úgy érezzük, hogy velünk lehet a baj, nem vagyunk jó szülők, hiszen itt a megoldás, de nálunk mégsem működik. Akkor nyilván valamit rosszul csinálok.
Cz.K.: Arról kevesebb szó esik, hogy a szülők milyen kevés információt és támogatást kapnak arról, hogy milyen nehéz szülőnek lenni. Valóban azt hiszik, hogy velük van a baj. A legnehezebb a gyerek születése utáni időszak, mindkét szülőnek az, de talán az anyának jobban, hiszen döntő többségében az anyák maradnak otthon a gyerekkel. Felfordul minden, mindennek vége, ami addig volt és egy teljesen új fejezet kezdődik. Sokan meglepődnek, hogy boldognak és felhőtlennek kéne lenniük, és ha nem így élik meg, akkor biztos velük van a baj. A rózsaszín állapot helyett monotonnak, nyomasztónak élik meg a bezártságot, hogy nem tudnak kiszakadni a napi teendőkből, a négy fal közül. Nyilván nem mindenki így éli meg, de igenis vannak negatív érzelmek sokaknál. Erről kevesebb szó esik, ezért azok, akik ezt tapasztalják, csodálkozva és értetlenül állnak a helyzet előtt, mert arról nem volt szó, hogy nehéz szülőnek lenni. Nem szokás kiírni a Facebookra, hogy úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom.
(fotó: Cziglán Tamás)
Bsz: Minél kisebb egy gyerek, annál inkább megvannak a gyerek nevelésével kapcsolatos szabályok, a biztos válaszok arra, mit kell csinálnia az anyának: szoptass, vedd fel a síró babát, hordozd. Nincs más út, ha más úton jársz, nem csinálod jól. Te máshogy látod ezt, meglehetősen megengedő vagy a szülőkkel, például azt írod, hogy nem biztos, hogy mindig fel kell venni egy síró csecsemőt. Ezt nem nagyon olvastam még másutt.
Cz.K.: Az a jó, ami az anyának és a babának is jó. Nem arra gondolok, hogy bármi jó lehet. Vannak alapszükségletei egy gyereknek: hogy reagáljanak rá, hogy kapjon segítséget, hogy valamiféle választ kapjon, hogy kapcsolódni tudjon. Ezek valódi szükségletek, de ennek a finomhangolása, hogy hogyan reagál a szülő, eltérő lehet. Egy családban az ember egyensúlyt keres, hogy ő se őrüljön bele, és a gyereknek is jó legyen. Minden helyzet más, minden gyerek más, ezért nincsenek kész válaszok. Ráadásul egymásnak ellentmondó válaszokkal találkozunk: mindig vedd fel a gyereket, ha sír, de azt is olvashatjuk, hogy éjszaka ne vedd fel, csak suttogj, énekelj vagy simogasd meg. De a realitás nem ilyen, a realitás az, hogy van, amikor felveszem, mert hallom, hogy mennyire kétségbeesett, máskor nem veszem fel, mert épp csak nyöszörög és pont azzal ébreszteném fel, ha felvenném. Az ember ráérez, hogy mikor melyik válasz jó mindkettőjüknek. Ezek triviális dolgok, de nem így szoktunk beszélni róla, hanem úgy, hogy ha nem úgy csinálja egy szülő, ahogy olvasta egy könyvben, akkor aggódnia kéne.
Bsz: Abból, amit mondasz az következik, hogy a szülőnek nagyon jól kéne ismernie önmagát, a saját korlátait, önreflexívnek kéne lennie. Azért olyan nehéz szülőnek lenni, mert tulajdonképpen egy folyamatos önismereti tréningben veszünk részt?
Cz.K.: Igen, ez nem könnyű. Folyamatosan figyelni arra, hogy miért úgy reagálok, ahogy, hogy mitől vagyok ideges. Sok olyan helyzet lehet, amikor nem is a gyerek az okozója annak, hogy egy helyzet elmérgesedik. Nagyon fontos mindannyiunknak, hogy jó szülők legyünk, mert ez egy központi szerep az életünkben. Egy másik ember élete múlik rajtam, és nem csak a fizikai léte. Minél tudatosabbak vagyunk, minél többet tudunk a nevelésről, annál inkább tudatában vagyunk annak, hogy mennyire hatunk a gyerekünkre. Ez akár nyomasztó is lehet. És közben nincs olyan objektív visszajelzés, ami időről-időre megmutatná, hogy jól csináljuk-e. Nincsenek kapaszkodók.
Bsz: A gyerekünk hogyléte nem mutatja meg, hogy jól csináljuk-e?
Cz.K.: Igen is meg nem is. Az jó jel, ha a gyerek alapvetően jól érzi magát a bőrében, ha az életkorának megfelelően fejlődik, ha tud kapcsolódni másokhoz. Rövid távon azonban nem jelzi, mert ha - akár fejlődéséből következően - elindul egy nehezebb periódus, mondjuk a kamaszkor, akkor ha a szülő a gyerekről akarja leolvasni, hogy jó szülő-e, akkor ez pont el fogja bizonytalanítani. Ha mindent magunkra vonatkoztatunk, amit a gyerek csinál, az egy nagyon veszélyes dolog. Pont a szülőnek kéne azt a nyugodt stabilitást adnia, hogy nem ijedezik, ha a gyerekkel éppen van valami, hanem megőrzi azt a nyugalmat, hogy minden rendben van. Magyarán nem minden a szülőről szól, amit a gyerek csinál vagy, ahogy érez.
(fotó: Cziglán Tamás)
Bsz: A könyvedben nem csak az anyákhoz szólsz, kifejezetten hangsúlyozod az apák szerepét, nem egyszemélyes dolognak tartod a gyereknevelést. A könyvborítón is egy apát látunk a gyerekével, nem egy anyát. Mi volt ezzel a szándékod és mit gondolsz, hol van a helyük ma az apáknak?
Cz.K.: Egyfelől cél volt, hogy ne legyen sztereotip a borító, nagyon sokféle család létezik (egyszülős, mozaikcsalád, szivárványcsalád, stb), másfelől igen, fontosnak tartom, hogy ne úgy kezeljük, hogy csak az anyák terepe a gyereknevelés. Nagyon sok férfi részt vesz a gyereke életében, és ezzel ő is és a gyerek is nagyon jól jár. Valószínűleg többet is várunk ma az apáktól, mint régebben: legyen jelen, kövesse nyomon a gyerek mindennapjait. A gyerek magabiztosabb attól, ha az apa is jelen van az életében biztos támaszként. Több kutatás is foglalkozik azzal, hogy milyen hatása van a gyereknek az apára és például azt találták, hogy azok a férfiak, akik bűnelkövetők voltak, apává válásuk egy jelentős védőfaktort jelentett abban, hogy jó útra térjenek. Hogy hol van a helyük ma az apáknak? Szerintem egy folyamatban vagyunk és ott tartunk, amikor éppen elfoglalják a helyüket. Apává válni ugyanolyan nagy dolog, mint anyává válni.
Bsz: A gyereknevelést a család egységéből, egyensúlyából, a szülők kapcsolatából közelíted meg. Többször írod azt, hogy legyünk együtt érzők önmagunkkal. Ez mit jelent és mi köze van a gyerekneveléshez?
Cz.K.: Azt jelenti, hogy mindig önmagad mellett állsz támaszként, akkor is, ha tudod, hogy hibáztál. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy elmaszatoljuk a jó és a rossz közötti határt. Ha önmagad mellet állsz az azt jelenti, hogy átérzed azt, ha olyasmit tettél, ami ellenkezik a saját értékeiddel, mondjuk lekevertél egy pofont vagy ráordítottál a gyerekre és ez fáj neked, de ebben az érzelemben önmagad mellett állsz, mint egy támogató őrangyal. Bűntudatom van, nem akarom megismételni, nem legyintek rá, de tulajdonképpen így is elfogadom, szeretem magam. Ez a szülőségben kiemelten fontos, mert akkor tudunk változni, ha előtte elfogadjuk magunkat.
Kapcsolódó cikkeink gyermeknevelés témában:

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Legkeresettebb címkék