Gyerek

Modern családmodellek

Ha a gyerekek érzelmi biztonságban, szeretetben nevelkednek, a legkevésbé sem számít, hogy anya vagy apa nem vér szerinti szülő, hogy a családtagok különböző kultúrákból származnak.
2013. Szeptember 30.

“16 évesen lettem mostohaanyuka”

Ágostonné Hetzmann Annamária (28), Boglárka (6) és Jonatán (12)

“A párom egyedül nevelte másfél éves kisfiát, amikor megismerkedtünk” – kezdi történetét Ancsa. “Én akkor 16 voltam, a családom pedig eléggé neheztelt, hiszen az iskolát is otthagytam, és néhány hónappal az első találkozás után a barátomhoz költöztem. A kis Jonatán, vagy ahogy szólítjuk, Dzsonó nagyon édes, imádnivaló kisgyerek volt, nagy, kék szemekkel, szőke fürtökkel, szinte azonnal megkedveltük egymást. Én lettem a mostohája, én voltam vele napközben, amikor a párom, Csabi dolgozott”.

A kisfiú féléves volt, amikor a szülei szétköltöztek, és nem sokkal később a bíróság Csabinak ítélte a gyereket. Az édesanyából hétvégi anyuka lett.

“Réka, az édesanya sosem kedvelt engem, mindig ellenséges volt, nem tudom, talán nem tetszett neki, hogy nagyon fiatal vagyok, vagy hogy a fia egy idő után engem is anyának szólított, amire nem én biztattam, egyszer csak elkezdte, én meg nem mondtam neki, hogy ne tegye, hiszen még csak hároméves volt akkor. Mindig is a saját gyerekemként kötődtem hozzá, neveltem, ahogy tudtam, és ma sem teszek különbséget közte és Bogi között, aki a saját lányom, és idén lesz hatéves” – vallja be Ancsa, akinek szintén vannak féltestvérei, és a családjukban mindig természetes volt, hogy egyformán kezelték a gyerekeket.

“Bárhol vagyunk, Dzsonót a kisfiamként mutatom be. Óvodába is én szoktattam, én mentem el az anyák napi ünnepélyekre, a szülői értekezletekre, és én voltam vele a kórházban, amikor kivették a manduláját. A kórházi dolgozók is csodálkozva fogadták a helyzetet, sokszor magyarázkodnom kellett, hogy nem én vagyok a gyerek édesanyja. Tudom, nagyon fiatal voltam, amikor a mostohája lettem, de ma sem csinálnék máshogyan semmit sem, egy percig sem bánom, hogy így alakult.

Pedig sokszor nehéz volt, főleg az elején. A falubeliek persze azonnal a szájukra vettek és elítéltek minket. Úgy gondolták, nem sokáig leszünk együtt, én majd hamar odébbállok. Aztán idővel látták, hogy kitartó párja vagyok Csabinak, és rendes anyukája a kis Dzsonónak, és kezdtek megbarátkozni a helyzettel”.

A pár a kisfiú iskolakezdése előtt döntött úgy, hogy szeretnének közös gyereket. Bogi 2007-ben született, a két gyerek pedig nagyon jó testvér lett. “Sosem tudnék lemondani a gyerekeimről. És ha egyszer úgy hozná az élet, hogy elválnánk, Jonatánhoz is ugyanúgy ragaszkodnék, mint a kislányomhoz” – teszi hozzá Ancsa.

“Mindig is egy cigány kisbabára vágytunk”

Lénárt Réka Virpi (35), Áron (6), Leisa (4), Hanna (2) és Márton (9 hetes)

“A férjemmel már az eljegyzéskor tisztáztuk: bárhogyan alakul majd a közös életünk, bármennyi saját gyerekünk lesz, mindenképpen szeretnék örökbe fogadni egy cigány babát is” – meséli Lénárt Réka Virpi, a 35 éves pszichológus-logopédus édesanya. Férjével, Lénárt Viktorral, aki lelkész-közgazdász, hívő evangélikusok.”Viktort nem kellett győzködni, hasonlóan gondolkodott, hiszen már serdülőként jártunk olyan közösségekbe, ahol állami gondozott és sérült gyerekekkel foglalkoztunk.

Azt hiszem, akkoriban kezdett formálódni bennünk a vágy arra, hogy egyszer majd mi is szerető otthont biztosítsunk egy hasonló sorsú gyereknek, hiszen láttuk, mennyivel nehezebben boldogulnak a gondozásból kikerülő fiatalok. Jártam Angliában, Skandináviában, ahol sok család számára már természetes, hogy a saját gyerekek mellé örökbe is fogadnak“.

Rékáék az első gyerekük születésekor jelentkeztek az egyesületnél, elkezdték intézni a papírokat, elvégezték a szükséges tanfolyamot, hogy mielőbb felkerülhessenek a várólistára.

“Mi kifejezetten cigány kisgyereket szerettünk volna, és időközben az is világossá vált, hogy a negyedik gyerekünk lesz örökbe fogadott. Azaz örök befogadott”.

Marci édesanyja titkolta a terhességét, többször tablettákkal próbálta megszakítani, ezért a komplikációkra számítva a babát programozott császármetszéssel hozták világra. Réka volt bent a szülésnél. “Amikor először a kezembe kaptam, úgy éreztem, teljesen magától értetődő, hogy ő a mi babánk, annyira szoros kötődést éreztem hozzá. Arra gondoltam, bárhogyan is alakuljanak a szűrővizsgálati eredmények, erről a babáról most már mi gondoskodunk.

Azóta is olyan természetes minden, Marci nagyon jól idomul a családhoz, kifejezetten jó baba, a testvérei pedig aranyosak vele, mindegyikük az életkorának megfelelően reagál az új helyzetre. Ők is várták, hiszen sokat beszélgettünk róla korábban, és már egészen hozzászoktak, hogy van egy kistestvérük, aki egyáltalán nem hasonlít rájuk a sötét hajával és szemével.

A legidősebb, a hatéves Áron a maga módján már megérti, hogy Marci nem vér szerinti családtag, más a származása. Semmit nem titkolunk sem a saját gyerekeink, sem Marci előtt, ha eljön az idő, neki is elmondjuk majd, hogyan került hozzánk. Mint ahogyan a barátaink, ismerőseink előtt is teljesen nyíltan beszélünk az örökbefogadásról. Sokan csodálattal néznek ránk, mások pedig egyáltalán nem értenek meg minket, de az elutasító hozzáállás még inkább megerősít abban, hogy ez a mi utunk, hogy Marcinak nálunk van a helye” – vallja Réka, aki fantasztikus módon szoptatni is tudja a kisbabát.

“Öt hónapja ugyan abbahagytuk már a szopizást a kétéves Hannával, de pár nappal azután, hogy Marcit először mellre tettem,sz újra beindult a tejem. Marci olyan erősen dolgozott kívülről, a hormonok pedig bentről, hogy ma már szép mennyiséget tud szívni, ráadásul Hanna is örömmel tért vissza a cicihez. Azt hiszem, ránk valóban igaz, amit majd egyszer a kisfiamnak is elmesélek majd, ha megkérdezi, hogyan született: más anyuka hasából bújtál ki, én viszont már nagyon régen a szívemben hordozlak téged.”

“Az unokám és a kislányom együtt játszanak”

Baranyai László (70) és kislánya, Zoé (6)

“Hatvannégy éves voltam, amikor a kislányunk, Zoé született” – kezdi Laci, akinek korábbi házasságából már három felnőtt gyereke, öt unokája van. “És bár nem egy barátom is volt, aki hozzám hasonló idős korban már nyűgnek érezte az új gyerekkel való foglalatoskodást, sosem kényszerítettem volna gyerektelenségre a fiatal feleségemet.

A fogantatás nem ment egyszerűen, Zsófi, Laci felesége ugyanis egy év próbálkozás után sem esett teherbe.”Nem keseredtünk el, belevágtunk a lombikbébiprogramba, ami úgy két évig tartott, ötödikre sikerült csak a beültetés. A feleségemet mindig is tisztelni fogom a kitartásáért és fájdalomtűrő képességéért”. Laci felnőtt gyerekei nagyon szeretik Zoét, tulajdonképpen igazi mozaikcsaládként élnek: közös kirándulásokat, nyaralásokat szerveznek.

“Még az exnejem, Gizi is velünk tart néha, sosem volt kifogása Zsófi és a kislány ellen. Sőt már a legidősebb lányom is, aki egyidős a feleségemmel, régen megbékélt, pedig eleinte nagyon elítélte a kapcsolatunkat”.

Laci lányának kisfia egy időben született Zoéval, s a két gyereknek egészen különleges a kapcsolata.”Félszavakból, sőt, szó nélkül is tökéletesen megértik egymást, mintha egypetéjű ikrek lennének. Zoé a féltestvéreit sem tudná letagadni, az ő mostani és azok fiatalkori képeit össze is lehet keverni.Mivel a feleségem sokat dolgozik, a babakortól aktívan részt veszek Zoé gondozásában.

Sosem riadtam vissza a feladatoktól, melegítettem a tejet, etettem, pelenkáztam, fürdettem, altattam. A mai napig én fektetem, mesélek elalvás előtt. Én hordom őt az óvodába és a különféle foglalkozásokra is. Sokszor lenagypapáznak, de engem nem nagyon zavar, sőt büszkeséggel tölt el.

Ha a gyerek szöszke fejére nézek, néha azt gondolom: mégiscsak nagyon jó ember kell, hogy legyek – a Jóisten másként nem ajándékozott volna meg ezzel a csodával. És nem tette volna lehetővé, hogy újra átéljem mindazt az örömöt, amit egy ilyen kiskölyök felnevelése jelent. Hogy kétszer éljem le az egy életemet” – vallja be Laci, aki csak azt sajnálja, hogy az első házasságából származó három gyerekére nem figyelt ennyire. “Jó velük a viszonyom – annak ellenére is gyakran találkozom velük, hogy ketten Németországban élnek -, de talán még jobb, még bensőségesebb lenne, ha annak idején többet foglalkoztam volna velük. S ezt a hibát már nem lehet bepótolni vagy jóvátenni”.

“A gyerekeim afrikai törzsi nyelvet is tanulnak”

Homolya Hajnalka (37) és kislányai, Emma Summer (3) és Alaska Csilla (6 hónapos)

“Már jó pár éve Angliában éltem, amikor megismerkedtem a zimbabwei származású férjemmel” – meséli Homolya Hajnalka, két gyönyörű félvér kislány édesanyja. “Egy év után össze is házasodtunk, aztán a következő évben megszületett első gyerekünk, Emma Summer. Emmát otthon szültem, mert a férjem éppen Magyarországon kapott munkát, de néhány hónap múlva visszamentünk Angliába”. Emmának fél éve született meg a kishúga, Alaska Csilla, és amíg nem volt saját lakásuk, addig férje rokonainál kaptak szállást.

“Fura volt, hirtelen Afrikában éreztem magam egyetlen európaiként. Sokszor arra gondoltam, hogy úristen, mit keresek én itt. Nagy szeretettel fogadtak, rendesek voltak, ráadásul nagyon vallásosak, mégis teljesen más temperamentumú emberek. A zimbabwei családokban a klasszikusabb munkamegosztás jellemző: apa dolgozik, ő a családfő, ő hozza a döntéseket, anya pedig a gyerekekkel foglalkozik. Erről sosem nyitottunk vitát, én pedig elfogadtam.

A férjem egyébként szeret játszani a lányokkal, sokat foglalkozik velük, az angol mellett a törzsi nyelvére, a sonára is tanítja őket. A játszótéren pedig jobban félti Emmát, mint én. De fontos számára, hogy ha úgy gondolja, azonnal át tudja adni a gyerekeket”.

Hajniék minden második szombaton egy magyar közösségbe járnak több magyar családdal, ahol a gyerekek néptáncot is tanulhatnak. “Van néhány kisgyermekes anyuka is, egy-két nagyon jó barát, akikkel összejárunk, beszélgetünk, megosztjuk örömünket, bánatunkat. Azt hiszem, nélkülük azért elég nehéz lenne”.

Forrás: HáziPatika.com