Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Tökéletes gyerek?!

Szerző: Babaszoba.hu

2007. november 12. | Frissítve: 2017. július 11.

Forrás: Kismama magazin

Másként akarom csinálni, mint a szüleim... A szülés előtti jól körülhatárolt gyermeknevelési elvek és célok a baba mellett árnyalódnak. Mindenki tökéletes gyereket akar nevelni. De kinek mit jelent ez a szó? Mekkora szigor kell?

Kinek jó a gyerekszoba?


A tökéletes gyerekről, a tökéletes szülőről és a családi harmóniáról szőtt álmok akár meg is valósulhatnak. Ám mit is jelent számunkra pontosan ez a szó: TÖKÉLETES?
Lehetséges, hogy szülői szerepünkről, a nevelési módszerekről gyerekkorunk egyik durcás, sértődött napján gondolkodtunk el először. "Sosem teszek majd így a gyerekemmel, mint az én szüleim. Másképp fogom csinálni!" Ez a "másképp" rendszerint nagyobb engedékenységet, megértőbb szívet takar, s minél kevesebb idő telik el az első gyerek születéséig, annál elevenebb ez az emlék és a másként cselekvés szándéka.
Emögött persze józan számítás lapul: ha nem követem el azokat a hibákat és igazságtalanságokat a gyerekemmel szemben, amelyeket velem tettek a szüleim, a végeredmény is jobb lesz. Boldog, kiegyensúlyozott, szüleit imádó és csodáló, mindent összevetve elégedett gyerek lesz belőle.
A gondolatmenet és a következtetés logikus. Ha ez így működne, néhány nemzedék után olyan tökéletes lenne a végeredmény, vagyis a gyerek, hogy a téma le is kerülhetne a napirendről.

Szavaztak a látogatók: ilyen legyen a gyerek, ha felnő!

Kíváncsiak voltunk, manapság vajon milyen nevelési célokat tartanak elsődlegesnek a szülők. Megkérdeztük, milyen legyen a gyerek, ha felnő.
- A szorgalmat és a kitartást 18 százalék,
- az engedelmességet és rendszeretetet 1 százalék,
- a kreativitást és bátorságot 23 százalék,
- az érzékenységet és segítőkészséget 13 százalék,
- a magabiztosságot és célratörést 23 százalék,
- a nyitottságot és együttműködő-készséget 22 százalék...
választotta a 2263 szavazó közül.
Érdekes, hogy abszolút vesztesnek az engedelmesség és rendszeretet párosa bizonyult, amely az elmúlt évszázad slágere volt. Nemcsak a náci Németországban nevelték a gyerekeket parancsteljesítő, bajtársias, pontos és rendszerető katonának, kötelességtudó családanyának. Talán a mai szülők fülében is ismerősen csengenek a mondások: "A gyereknek hallgass a neve!" "Rend a lelke mindennek."
Szavazóink természetesen a kreativitást, a bátorságot, a magabiztosságot és a célratörést tekintették legfontosabbaknak a manapság divatos értékek közül. Lehetséges azonban, hogy a lelke mélyén minden szülő engedelmes, rendszerető, jól irányítható gyerekre vágyik? Legalábbis erre lehet következtetni abból a tényből, hogy előbb-utóbb a legtöbb szülő panaszkodni kezd és elbizonytalanodik, ha gyereke ellenszegül az irányításnak, és például nem alussza végig az éjszakát, vagy nem akarja megenni az ebédet.

A babakönyvek évszázada

A XVII-XVIII. század óta léteznek olyan könyvek, amelyek ellátják az anyákat hasznos tanácsokkal a gyereknevelésről és -gondozásról. Tanulságos összevetni, milyen témákkal foglalkoztak régen ezek a kiadványok, s milyenekkel az utóbbi száz évben.
Korábban bőségesen írtak a szoptatásról, a különféle betegségekről, az viszont a kutyát sem érdekelte, hogy főtt répát vagy reszelt almát kapjon-e először a csecsemő. Valószínűleg fel sem merült ilyesmi, mert a kicsik lassanként maguktól is felnőttek a családi asztalhoz, ahol csak a gazdagabbaknál volt nagy az ételválaszték.
A XX. századtól kezdve mind nagyobb teret kap ez a téma, míg a szoptatás kérdése inkább visszaszorul. A baba táplálásával, alvásával nem csak egy-egy fejezet foglalkozik, hanem egyre inkább egész könyvet szentelnek ezeknek a kérdéseknek. A fejlett országokban ugyanis jelentősen csökkent a gyermekhalandóság, jobbára ártalmatlan vagy jól kezelhető betegségekkel találjuk szembe magunkat - a torokgyík már szerencsére nem téma.
Ugyanakkor ezekben az országokban az átlagos gyerekszám is 1,2-1,5-re csökkent a korábbi 6-7-ről, s ez azt eredményezte, hogy a szülők érdeklődése hihetetlenül megnőtt az olyan könyvek, tanfolyamok iránt, amelyek segítenek tökéletesen felnevelni azt az egy vagy két gyereket.
A tengerentúlon dr. Holt 1894-es bestsellere kezdte a sort: ő javasolta először a szigorúan betartott napirendet, az időre etetést és a szobatisztaságra szoktatás megkezdését négy hónapos kortól. A fertőzések megelőzése céljából tiltotta a gyerek puszilgatását (ez az ötlet a náci gyereknevelési főideológusnak is megtetszett, csak az indokláson finomított: ne puszilgassuk, hogy ne legyen belőle anyámasszony katonája, elkényeztetett gyerek).
A gyerekorvos így a betegségek szakembere szerepéből a család nevelési tanácsadójává lépett elő. Nem holmi irodalmi ritkaságról van szó! Több millió példányban kelt el a könyv, generációk nőttek fel rajta. Többek közt Benjamin Spockot is e jeles mű alapján nevelte a mamája. Spock írta azt a babakönyvet, amelyet a Biblia után a legtöbb példányban adtak el a világon. Neveltetése hatására új utakra lépett: ő arra biztatta a szülőket, hogy bízzanak magukban, mert többet tudnak, mint hinnék. Bár bírálói szerint Spock túl engedékeny a gyerekekkel és szüleikkel szemben, manapság már túlontúl merevnek, korlátozónak érezzük egyes javaslatait.
Európában is szóról szóra hasonló folyamatok figyelhetők meg, ha a milliós példányszámot elérő német, angol babakönyveket, vagy éppen a magyar megfelelőket tanulmányozzuk. Manapság két irányzat viaskodik váltakozó hevességgel: egyrészt megfigyelhető a rendre szoktató, szigorú tanok reneszánsza, különösen ami az alvással és etetéssel kapcsolatos kérdéseket illeti. A másik irányzat üzenete: ne vedd túl komolyan egyik szakértő véleményét se! A saját gyerekedet Te ismered a legjobban. Szeresd őt feltételek nélkül. Ne hagyd, hogy előírásokkal, szabályokkal rontsák el azt az örömöt, amit gyereked szerez.

Sztárszindróma

Ma a babakönyveknél százszorta erősebben hat a leendő mamákra a bulvárvilág. Megszámlálhatatlan napi-, heti- és havilap, internetes oldal, tévé- és rádióműsor ontja ránk a híreket a nagyobbnál nagyobb sztárokról - különösen, ha pont babát várnak, éppen szültek, majd otthon "babáznak". Mivel az ő terhességük kivétel nélkül maga a tökély, egy gramm felesleg nem marad rajtuk a szülés után, babáik pedig maradéktalanul alusszák át az éjszakát, és enni négyóránként szoktak, a gyanútlan fogyasztó öntudatlanul is elfogadja: ez a normális, ezt lehet elvárni a csecsemőtől.
Hogy a hírekből mennyi igaz, ugyan ki jár utána? Mennyire kötelező tartozéka a Hatalmas Sztár tökéletes imidzsének a makulátlan baba? Mi befolyásolja inkább a nézeteinket: az imént hallott hír, mely persze tényleg érdekes, különben nem kapnánk fel a fejünket rá mindannyian, vagy avatott, hiteles, a csecsemők valódi természetét jól ismerő szakemberek tudása?

Gyerekszoba?

Míg régen általános volt, hogy az összes családtag egy helyiséget használt, sőt a középkorban a család egy ágyban aludt még a szolgálókkal is, a jólét a lakások felépítését is alaposan átalakította. A gyerekszoba megjelenése és diadalútja remekül jelképezi azt a kettősséget, ami a mai szülők gyerekeikhez fűződő viszonyát jellemzi. Egyrészt határozott a szándék, hogy mindent megadjunk neki, ami az anyagi javakat, kényelmet illeti: a gyerekszoba saját kis birodalom, gyönyörű bútorokkal, játékok tömegével, színes, vidám kiegészítőkkel.
Másrészt ha már egyszer ott a drága gyerekszoba, elvárjuk a kicsitől, hogy kezdettől fogva sajátjának érezze és szeresse. Így kerül a természeténél, biológiai örökségénél fogva testközelségre, társaságra, hordozásra váró csecsemő a kacsalábon forgó gyerekszoba rácsos ágyába.
Önállónak kell lennie egy olyan életkorban, amikor még függés és kiszolgáltatottság jellemzi. Elvárják tőle, hogy zokszó nélkül átaludja az éjszakát, ne sírjon, és lehetőleg foglalja el magát egyedül is bármeddig. Nagyon vártunk rá, nagyon akartuk, hogy legyen, mindent megadunk neki, de nem engedjük túl közel magunkhoz.

Amitől félünk

Régen teljes joggal attól félhettek a szülők, hogy meghal a gyerekük, még mielőtt elérné a három-négy éves kort. Ma saját függetlensége elvesztésétől és a gyerek elkényeztetéstől, túlzott ragaszkodásától tart a szülő, és ebben segítségére siet a légzésfigyelő kultusza is.
Nem elég nyilvánvaló az összefüggés? Pedig egyszerű! Sok szülő azért nem alszik együtt gyerekével, mert attól tart, soha többé nem tudja majd kirakni onnan a kicsit. A szakemberek egy része helyeslően bólogat, s megjegyzi, hogy az együtt alvás ráadásul növeli is a hirtelen bölcsőhalál kockázatát, vagyis a szülőben lakozó legősibb félelemre épít. Megoldásként légzésfigyelő monitort ajánl, amelyet persze nem lehet a szülői ágyba telepíteni, csak kiságyba. És ha már ilyen drága és megbízható bébiőrünk akadt, miért ne fektethetnénk a kicsit a gyerekszobába? Ha baj van, majd jelez a készülék, ki lehet pattanni az ágyból, aztán futni, éjszakánként akár többször is!
Más szakemberek ezzel ellentétes álláspontot képviselnek, s felhívják a figyelmet az embercsecsemő természetére, valódi igényeire. Képzeljük csak el egy pillanatra, vajon évmilliókkal ezelőtt milyen sors várt volna egy csecsemőre, ha csak úgy leteszik valahová, és otthagyják! Ősi reflex minden babában, hogy ezt keserves bömböléssel megakadályozza. Addig sír, míg felveszik, megszoptatják, míg apró kezecskéivel fogható bizonyítékot kap arról, hogy minden rendben, biztonságban van.
Technikai civilizációnk, jólétünk még túlságosan fiatal ahhoz, hogy változást eredményezett volna a baba ősi félelmeiben. Ő nem nyugszik meg attól a tudattól, hogy monitort raktak alája, és nem tudja, hogy kényelmes szobácskájában nem törhet rá sem mérges kígyó, sem barlangi medve. Számára még az anyamellből, szülei megnyugtató közelségéből áll a világ. Nem értékeli sem a szuper gyerekágyat, sem a mackós tapétát, sem a zenélő csirkét. A légzésfigyelőről nem is beszélve.

Jó gyerekek pedig vannak!

Vannak szerencsés szülők, akiknél még az első hetekben, hónapokban sincs semmiféle probléma. A baba szépen alszik éjszaka, alig sír, rengeteget alszik, jól gyarapodik, egyáltalán nem kívánkozik szülei mellé az ágyba. Mi, felnőttek is különbözünk egymástól, a csecsemők vérmérséklete is különböző. Vajon hibázik az a szülő, aki nem alszik együtt gyerekével? Természetesen nem! Attól, hogy az ősi viselkedésminták a testközelség keresésére késztetik a babát, még korántsem biztos, hogy minden gyereknél ezt tapasztaljuk, vagy jelenlegi körülményeink közt minden baba erre vágyna. Olyan gyerek is akad, aki békésen elnézelődik, majd magától elszundikál, ha leteszik.
Meg kell találnunk azt a megoldást, amely saját családunk számára a legmegfelelőbb. Nem biztos, hogy a szülők képességein, nevelési módszerein múlik, milyen lesz a baba viselkedése. Igaz, a szülői tapasztalat sokat nyom a latban. A második, harmadik gyerekkel általában könnyebb dolgunk van. A magabiztosság a babára is kisugárzik, ő is nyugodtabb lesz valamivel. Néha azonban épp úgy alakul, hogy a pont a negyedik gyerek az, aki leginkább próbára teszi szülei teherbíró képességét. Minden gyerek más!

Úgy történt, ahogy azt elképzeltük?

Természetesen nem! Hiszen biztosan nem költöttünk volna tízezreket (százezreket?) felesleges holmik tucatjára, ha tudjuk, hogy a kicsinek semmi szüksége ilyesmire, inkább még nagyobbra cseréltük volna a franciaágyat, hogy együtt is kényelmesen elférjünk, és mindenki békességben alhasson.
A mai szülő tényleg mindent, de mindet elkövet, hogy a legjobbat adhassa gyerekének, a pénz nem számít, szülésre felkészítő és újraélesztő tanfolyamra jár, babakönyveket olvas, szakemberhez fordul, ha elakad. Aztán egyszer csak megérkezik közénk az újszülött, s egyfolytában kapcsolatba próbál lépni velünk. Ő - velünk ellentétben - nagyon egyszerűen működik, és egyértelmű dolgokat akar. Csak a mamit, de huszonnégy órában.
Ezzel szemben mit gondol és mit érez az újdonsült édesanya, amikor megkezdődik közös élete az újszülöttel? Nagyon örül a babának, boldog, hogy egészséges és jól fejlődik. De nyugtalanító, hogy a baba folyton sír, amikor leteszi, és nem alszik annyit, amennyit a babakönyvek szerint kéne (újszülöttek esetében napi húsz-huszonkét óra az elvárás, a későbbi hónapokban sem sokkal kevesebb).
Biztosan éhes! Biztosan kevés a tej! Fáj a hasa a sok tejtől! Rossz helyen áll az ágya, túl meleg vagy túl hideg van! Zavarja a zaj, a pisis pelenka! Voltaképpen sorolni is felesleges, hiszen gyakorlatilag bármi eltérés mutatkozik az ideális bébi csak evő, alvó és mosolygó ideáljától, máris lesújt a bizonytalanság és a kétségbeesés.
Hány síró anyával beszéltem az elmúlt évek során szoptatási tanácsadóként! Nem csak a szülés utáni hetekben könnyű elbizonytalanodni, ezt saját szülői pályafutásomat szemlélve is kijelenthetem. Óriási az elvárás, hatalmas nyomás nehezedik a mamákra: tökéletesnek és boldognak kell lenniük, a babának is tökéletesnek és boldognak kell lennie, panaszkodni, melléfogni, kiborulni szégyen. A többiekben nemigen merül fel, hogy ezek az érzelmek, bizonytalankodások természetes velejárói a szülői mesterség elsajátításának. Nem, rögtön az első pillanatban, ahogy eltérünk valamiben a tökéletestől, kész a magyarázat: nem vagy elég jó anya!

Csalódás a köbön?

Igen, ezt a szót szoktuk használni abban az esetben, amikor valami nem várakozásainknak megfelelően alakul. De saját gyerekünkre mégsem mondhatjuk azt, hogy vegyék vissza, cseréljék ki másikra, aki kevesebbet üvölt, többet mosolyog, nem bukik akkorákat, és mindennap kakil, nem csak tíznaponta. Meg hát ezt a cserét senki sem gondolja komolyan, hiszen mindenki szereti, imádja a gyerekét, bármit megtenne érte.
Próbáljuk elmormolni ezeket a varázsigéket egy akaratos, dackorszakában tobzódó kétéves mellett is, aki éppen hisztérikusan sírva, földön fetrengve próbál kikövetelni magának valamit, és legalább tízszer akar szopni naponta.
Tegyük fel, hogy éjszaka is többször felébresztette az egész családot, ráadásul az előbb lökte fel a poharát, és ott a ragacsos tócsa az asztal alatt. Biztosan akad olyan türelmes anya, aki ilyenkor is szelíden mosolyog, és nem csak tudja, el is hiszi, hogy már csak pár perc, és vége a rohamnak, a gyerek megint ennivalóan kedves és bájos lesz, a ragacsot pedig éppen két percig tart feltörölni. De talán még ez a türelmes anya is bedobná a törölközőt, ha ebben a pillanatban valaki halkan megjegyezné mellette:
- Na látod, erről beszéltem én mindig, amikor óvtalak attól, hogy folyton felvedd és dédelgesd, minden szíre-szóra mellre tedd! Nem szokott a gyerek rendhez, fegyelemhez, elkényeztetett kis zsarnok lett belőle!
Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kitaláljuk, még ez a türelmes mama is nagyon nehéz perceket él át most. És Ön, kedves Olvasó? Mit mondana a mamának? Ugye milyen könnyű kívülállóként bölcsességeket ontani?

Kinek van igaza a nevelésben?

Térjünk vissza egy pillanatra ahhoz a sértődött gyerekhez, aki egykor voltunk, s aki elhatározta, másképp fog majd a gyerekneveléshez, mint tehetségtelen szülei. Emlékezzünk rá, milyen magabiztos volt. Vajon miért? Tiszta forrásból származó információi voltak arról, milyen egy gyerek valójában! Ismerte vágyait és csalódásait, kristálytisztán látta, hol hibáznak a szülei, mert egy gyereknek rendkívüli antennái vannak szülei gyengéihez. Az viszont egészen biztos, hogy nem a rendet és a fegyelmet hiányolta hajdani nagy bánatában!
Akkor most kinek van igaza? Hallgassunk gyakrabban a szívünkre, mert jó tanácsadó! Érdekes dolog mindenkit végighallgatni, kár lenne kihagyni a sok babakönyvet. Mielőtt azonban tettekre szánnánk el magunkat, vagy mielőtt végképp elkeserednénk, tegyünk fel néhány kérdést:
- Mi a legzavaróbb a jelenlegi helyzetben?
- Előfordult-e velem hasonló gyerekkoromban? Mit tettek velem akkor?
- Milyen megoldások kínálkoznak? Milyen eredmény várható a különböző beavatkozásoktól?
- Mit tennénk legszívesebben ezek közül?
- Mit tett volna hasonló helyzetben ősanyánk egymillió évvel ezelőtt
Mire a legutóbbi kérdésre is kiötöljük a választ, talán okosabbak leszünk, és elérkezünk arra a pontra, hogy azt mondjuk: nem vagyunk tökéletesek, de nem is akarunk azok lenni. Beérjük azzal, hogy saját gyerekünk számára épp elég jók vagyunk.

Király Évit nem érte meglepetés

Király Évi mosolyog, ölében Blanka, pocakjában Olivér. Vajon ő hogyan élte meg a szülővé válást? Azt kapta, amire számított? Jól érzi magát kétgyerekes anyukaként? Hiszen most már a pocaklakó is három hónapos, és nagyokat vigyorog éneklő, nyüzsgő, őt ölelgető és puszilgató nővérkéjére, akitől mindössze másfél évnyi korkülönbség választja el.
- Nem mondom, van olyan nap, amikor legszívesebben belekiabálnám a világba, hogy kérek szépen öt perc csöndet és nyugalmat. De azért nem ez a jellemző. Barátnőim, akiknek kis körkülönbséggel születtek a gyerekeik, felkészítettek rá, hogy nem lesz könnyű, néha igencsak tépték a hajukat. Így aztán sokkal rosszabbra számítottam, nem is volt egészen felhőtlen a terhességem, pedig ugyanúgy jártam anya-magzat kapcsolatépítő tréningre, kismama jógára, mint Blankával. Az igazat megvallva aggódtunk a férjemmel, Szilárddal, hogy fogunk boldogulni a mi kis meglepetésbabánkkal Blanka mellett, aki még kicsi.
Ahogy teltek a hónapok, egyre inkább érzetem, hogy bírni fogom, sőt, jobb is lesz így! Most nagyon boldog vagyok a gyerekeimmel, azt hiszem, szerencsém van, mert minden simán megy. Blankával sokat foglalkoztam, és ő nyugodt, könnyen kezelhető baba volt. Sosem ragaszkodtam tervekhez, előzetes elképzelésekhez, bár sokat olvastam erről a témáról. Hagytam, hogy ő alakítsa ki napirendünket.
Rá kellett döbbennem, hogy ez két gyerekkel már nem megy. Az első hetek szörnyű összevisszaságban teltek. Ezért aztán leültem, napirendet készítettem, és most ehhez tartjuk magunkat. Esténként Szilárd altatja Blankát, én pedig Olivért. Ismét teljes az összhang, igyekszünk mindkét gyerekünk igényeit kielégíteni, és igazi ajándék, hogy még ilyen jól is érzem magamat közben. Ebben biztosan annak is része van, hogy én is nagy családban nőttem fel. Négyen vagyunk testvérek, így azt hiszem, olyan nagy meglepetés nem is érhetett. Valahogy tudtam, milyenek a gyerekek, s nem esett nehezemre igazodni hozzájuk.

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések