Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Te alszol, én virrasztok - Hol itt az igazság?

Szerző: Szőke Anna

2019. november 5.

Forrás: babaszoba.hu

Szeretheted a férjed észveszejtően, garantálom, hogy a baba érkezése utáni első hónapokban többet fogsz rá haragudni, mint utána az egész hátralévő életedben!

Amikor hazaérkeztek, kezetekben az alig néhány napos csemetéteket ringatva a hordozóban, az valami egészen elképesztő érzés. Párként mentetek el otthonról és családként tértetek vissza. A kisbabátok valószínűleg még békésen szundikál, a hazafele vezető autóútnak hála ti mégis átszellemülve, könnyekkel küszködve mutatjátok körbe neki új otthonát.
Ez a pillanatnyi idill általában már az első éjszaka borul. Beindulnak az események és ti - mint két friss szülő, nulla tapasztalattal - igyekeztek helytállni ebben a teljesen új szerepben. Az első pár nap "varázsa" gyorsan elrepül, és ami utána következik, az bizony megviselheti a legmegingathatatlanabb párokat is. Új feladatok és hatalmas felelősség. Menetrendszerű etetések, a rémes éjszakai bekakilás - természetesen a tetőtől-talpig body átáztatós fajta - a hasfájósság, az idegen hely, idegen ágy, új illatok, fények okozta csillapíthatatlan sírás és még sorolhatnánk...
Eleinte még nem olyan vészes, de néhány nap után elkezditek érezni a masszív kialvatlanság egyre erősebb tüneteit. Az átvirrasztott éjszakák egyre keményebbé válnak, főleg az anya számára. Az apukák sajnos a legtöbb esetben - kivéve, ha tápszeres a baba - egy lépés hátrányból indulnak, hiszen nekik nincs cicijük, ami ebben az időszakban szinte minden problémára gyógyír. Így aztán kizárásos alapon, az esetek nagy többségében a helyzetek megoldása az édesanyára marad. Ha szerencsések vagytok, akkor szinte csak etetni kell felkelni, de ha úgy jártok, mint ahogy mi, - hogy a bébi képes minden szoptatásmentes pillanatot sírással tölteni,- akkor már egy kissé bonyolultabb a képlet.
Mondom ezt úgy, hogy az én férjem egy egészen speciális "egyed", aki maximálisan kivette - és a mai napig ki is veszi - a részét az utódgondozásból. Pelenkázott, ringatott, besegített a háztartásban, fürdetett, öltöztetett. Ennek ellenére első gyermekünk születése után legalább fél évig haragudtam rá. De leginkább csak éjfél és hajnal 5 között.
Első gyermekünk elképesztően sírós kisbaba volt
. Az éjszakai szoptatásokat ##8211## amik nem egyszer, akár egy óra hosszát is tartottak ##8211## a párom nagyon sokszor végigasszisztálta. Vizet hozott, falatkákat készített nekem, mert mindig rettenetesen éhes lettem közben, sőt ha nem tudott visszaaludni, akkor megnéztünk egy-egy sorozatot. A fiúnk viszont hiába fejezte be az evést, aludni utána esze ágában sem volt. A mellemről lekapcsolódva szinte azonnal sírásba kezdett. Minden alkalommal minimum fél óra ringatástól, körbe-körbe cipeléstől, zongora szonátás aláfestéstől aludt csak el. Amint letettük a matracra, gyakran azonnal felébredt és kezdhettünk mindent elölről.
Alig két hónap után már én is és a férjem is a minimumon funkcionáltunk, pedig a java csak ezután kezdődött. Nekünk ugyanis olyan szerencsénk volt, hogy az első időszakban a párom nem dolgozott, így mindaddig ketten vittük a hátunkon a világ legcukibb kisbabája által kiosztott temérdek tennivalót.
Amint ennek vége szakadt, és a párom visszament a munkahelyére, akkor borult csak igazán a bili. Neki így már mindenképp aludnia kellett valamennyit éjszaka, hogy másnap dolgozni tudjon az irodában, nem volt lehetősége, hogy napközben behozza az elmaradt órákat. És itt kezdődtek a bajok kettőnk közt. Vagyis leginkább bennem...
Néhány hét után kezdtem el érezni, hogy szépen lassan elkezdett valami gonosz kis dolog növekedni bennem. Egy negatív érzés, ami szépen lassan mindent átszőtt. Olyasmiket csináltam, amiket korábban sosem, rosszindulatú lettem, szurkálódó. Elsárkányosodtam.
Éjszakánként - amikor már harmadszorra kelt a kicsi és járkáltam vele másfél órát körbe-körbe, nem éreztem a karomat, sajgott a derekam, és sokszor attól féltem, el fogok aludni egy álltó helyemben - ránéztem az ágyunkra, ahol a férjem békésen húzta a lóbőrt, és legszívesebben megdobtam volna egy díszpárnával. Amikor hazajött és leroskadt a kanapéra, sóhajtott egyet, hogy milyen fáradt, ki nem hagytam volna, hogy verbálisan bele ne rúgjak egyet, hogy "ugyan mitől"?
Éjszakánként különféle okokból ("tiszta pizsit keresek, mert leböfögött a gyerek") néha felgyújtottam a nagyvillanyt a hálóban, mert ha nekem rossz, legalább egy kicsit neki is legyen az. Általánosságban egyre gusztustalanabb dolgokat kezdtem művelni vele mindazért, mert elképesztően irigy voltam arra, hogy ő ott pihengethet az ágyunkban, miközben én biorobot üzemmódban etetek, altatok és kakit tisztítok egész éjszaka és nappal.
Az egésznek az lett a vége, hogy non-stop vagdalkoztunk. Éjszaka összevesztünk azon, hogy ki kelljen a gyerekhez és próbáltunk rálicitálni egymás fáradtságára, nappal pedig a kialvatlanságból fakadó feszültség miatt ment folyamatosan az acsarkodás. Valódi értelmes kommunikáció nem zajlott köztünk, mind a ketten vérig voltunk sértve. Makacsak és rendkívül fáradtak voltunk, esély sem volt arra, hogy belássuk: ez így tarthatatlan.
Én túl soknak éreztem azt, hogy éjszaka egyedül állom a sarat, ő pedig testileg-lelkileg megtört abban, hogy két fronton helyt álljon. Mert bizony neki sem volt könnyű. Rosszul viselte, hogy nem tud segíteni. Próbálta több ízben is átvenni a stafétabotot, amikor meghallotta, hogy már sírok a másik szobában. De utána - mivel kreatívként dolgozik - képtelen volt használható, értékelhető eredményeket produkálni a munkahelyén is, s így két tűz közé került.
A hónapok teltek múltak, senki nem hitte el nekem, se a védőnő, se a gyerekorvos, se a szoptatási tanácsadó, hogy valami nem stimmel ezzel a tej témával minálunk. Az összeroppanás határáig sodródtunk már családilag, amikor a sors megkegyelmezett nekünk. Találkoztunk egy anyukával, és a beszélgetésünk alatt szinte teljesen azonos helyzetet vázolt föl a kisbabájával kapcsolatban. Neki az orvosa azt tanácsolta, hogy a szoptatás végén adjon egy kis extra tápszert a kicsinek. Ezzel beletette a bogarat a fülünkbe, de én még sokáig tartózkodtam a dologtól, mert nagyon-nagyon szerettem volna elég lenni a babámnak, és kizárólag anyatejjel megoldani a dolgot. De azért vettünk egy doboz tápszer, csak hogy legyen otthon, ha minden kötél szakad.
Végül egy különösen pocsék éjszakán felébresztettem a páromat és megkértem, hogy készítsen egy kis adag tápot, mire végzek a szoptatással. Kíváncsian vártuk hogyan fogadja majd a pici az új dolgot. Gyermekünk mindenféle hezitálás nélkül, pillanatok alatt lehúzta a 30ml tápszert, majd egy kis ringatás után elaludt és három órán keresztül úgy is maradt. Nem hittük el. Egyszerűen elképesztő volt, hogy fél óránál tovább az ágyunkban aludhattunk. A kicsivel innentől fogva aztán szépen "kiegyenesedtek" a dolgok, jól táplált, boldog, jól alvós kisfiú lett, aki ma már közel 4 éves és most épp a testvérféltékenységgel tesz maximálisan próbára bennünket.
Ami a legfontosabb tanulság volt számunkra ebből az időszakból, az az, hogy kommunikálni kell. Nem szabad befelé fortyogni, mérget köpni a másikra! Segítséget kell kérni, meg kell beszélni, be kell osztani a teendőket, amennyire csak lehet. Nem szabad hagyni, hogy ez a nehéz időszak szétszakítson bennünket, hisz a közös utunk igazán jó része csak ezután következik. Elképesztően nehéz, s bár amikor benne van az ember, úgy tűnik, sosem lesz vége, arra kell gondolni: ez az időszak hamar elmúlik, s vele együtt a szürke felhő is elillan.
Fempharma

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések