Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Szülés utáni depresszió: "rossz anyának éreztem magam"

Szerző: Babaszoba.hu

2016. augusztus 25. | Frissítve: 2018. december 7.

Forrás: babaszoba.hu

A szülés utáni depresszió gyakoribb, mint gondolnánk. Valóságos, olykor pusztító dolog. Olvasd el egy édesanya igaz történetét, a betegség felismerésétől a gyógyulásig vezető útját.


Nem kell egyedül megküzdened a szülés utáni depresszióval

Épp egy jeges úton araszoltam hazafelé, szorítottam az autó kormányát a csaknem jéggé fagyott ujjaimmal, és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire fáradt vagyok.
"Mi lenne, ha véletlenül nekihajtanék a híd oldalának? Hogy tudnám mindannyiukat megmenteni? Hogy szabadítanám ki őket az autóból? Hogy lehetek felelős három gyerekért? Miért van egyáltalán három gyermekem? Nem bírom tovább csinálni. Mi van, ha tönkreteszem őket?" - kérdeztem magamtól.
Mögöttem ült a 6 éves kisfiam, arról csacsogott, mi történt vele az óvodában. Egyik oldalán az 5 hetes kislányom úgy üvöltött, mint egy bébi Velociraptor, másik oldalán a kisfiú ikertestvére békésen szundikált. Alig hallottam, mit mond a 6 éves kisfiam. A meleg levegő sziszegett a szellőzőkön keresztül, hamis kényelmet nyújtva.
"A fiam valószínűleg megpróbálna úszni, de annyira hideg a víz, hogy képtelen lenne mozogni. Vajon a jeges folyó fogságába esnénk? És a kicsik. Az én édes kicsikéim. Nagyjából 4,5 kilósak. Valahogy megtartanám őket a jeges, sötét folyó sodrásában. Vajon milyen gyorsan tudnám kicsatolni az összes gyerekülést a fagypont alatti örvénylő folyóban?" - gondolkodtam. Nagyon megrémültem. Alig kaptam levegőt, könnyek gördültek végig az arcomon.
Azon a januári délutánon végig arra gondoltam, mégis hogyan tudnék felelősséggel gondoskodni három gyerekről? Tudtam, hogy nem tudnám megmenteni őket. Arra gondoltam, talán tévedés volt ez az egész... Próbáltam kitalálni, hogyan védhetném meg őket a saját, szorongásokkal teli gondolataimtól.
Attól soha nem féltem, hogy bántanám a gyermekeimet. De nem voltam biztos abban, hogy minden igényüket ki tudom elégíteni, és olyan anyukájuk tudok lenni, amilyet megérdemelnének. Abban voltam a leggyengébb, ami a legfontosabb dolog a világon - az anyaságban.
Nem mondanám, hogy nagyon meglepett, hogy szülés utáni depresszióban szenvedek. Korábban is gyötörtek már démonok. De most itt voltam, szeretettel körülvéve, két csecsemő és egy vidám 6 éves társaságában. És mégis úgy éreztem, nem érdemlem meg őket. Bámultam az ikreimet, beszívtam a csodálatos, édes bőrük illatát, és azt kívántam, bár ne érezném magam ennyire szomorúnak.
Még a legközelebbi barátaim sem tudták, hogy mi játszódik le bennem. Kifelé mosolyogtam, és csak akkor omlottam össze, amikor egyedül voltam. Minden ébren töltött órám köré reménytelenség és melankólia épült. Az ingerlékenység, a szorongás, a túlterheltség és a szomorúság voltak az állandó kísérőim. Sokat sírtam. Néha órákon át, látszólag ok nélkül.
Csaknem négy évig küzdöttem azért, hogy terhes legyek. Minden orvos megvizsgált már 30 mérföldes körzetben. A reproduktív rendszerem nem- vagy nem jól működő részeit műtéti úton eltávolították. Gyógyszeres kezelést kaptam. A hűtőszekrényem tetején egy kisebb gyógyszertárnyi tabletta sorakozott már, a hasam egy tűpárnához hasonlított.
Négy évig harcoltunk - reménytelenül. Aztán világossá vált: az in vitro az egyetlen lehetőségünk. Nagyon komolyan vettem a dolgot, egészségesen kezdtem étkezni, futottam, meditáltam. És akkor megtörtént. Terhes lettem. És nemcsak egy, hanem két szezámmag méretű szív kezdett el dobogni bennem. Izgatott voltam és rémült. 37 héten keresztül minden mozdulatommal, tettemmel azon voltam, hogy megóvjam a bennem növekvő életeket.
Aztán megszülettek a kisbabáim. Apró kezek, puha bőrök, csillogó szempárok. A szívem egyre inkább megtelt szeretettel, ugyanakkor szomorúsággal is. Teljesen kimerültem. Ideges voltam. A hormonális változások hatására rám tört a baby blues. De több volt ez annál. Szülés utáni depresszió kerített hatalmába. Nagyon szégyelltem magam, nagyon zavart ez a helyzet. Aggódtam, mások mit gondolnak vagy mondanak rólam. Biztos voltam abban, hogy szörnyű anya vagyok, a gyerekeimnek pedig jobb lenne nélkülem. Egy pillanatot sem töltöttem nélkülük, mindig éber voltam, mert rettegtem, mi történik velük, ha nem figyelek.
Mindent megtettem, hogy helyrehozzam magam. Többet mosolyogtam, egészségesebben táplálkoztam, próbáltam aludni. Azt hittem, ezzel egyedül kell megküzdenem. Azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki összeomlott egy tökéletes világban. Nem tudtam elmondani senkinek. Teljesen egyedül éreztem magam. Aztán egy napon, az ikrek születése után néhány hónappal a párom belenézett a véraláfutásos, gyulladt szemeimbe és ezt mondta: "Beszélned kell erről valakivel."
Egy kis hezitálás után fogtam a telefont és tárcsázni kezdtem. Háromszor tettem le, mielőtt meghallottam volna a köszönést a vonal végén. Alig hallottam a saját hangom, amikor végül megszólaltam. A másik személy a vonal végén nyilván nem volt olyan hangulatban, hogy az én félelmeimmel foglalkozzon, menetrendszerűen kezelési időpontot egyeztettünk. Elindultak a dolgok.
Közel két héttel később találkoztam a pszichiáterrel. Empatikus, kedves, megértő volt. Hallott engem. Látott engem. És nem nézett félre. Gyógyszereket írt fel nekem. Alaposan megfontoltam a dolgot, aggódtam, milyen hatással lehet az antidepresszáns a szoptatásra, ezért alacsony dózisú gyógyszerszedés mellett döntöttünk.
Aztán megkezdődött a belső harcom, utáltam magam, amiért gyógyszerre van szükségem. Azt hittem, gyenge vagyok. Hogy képtelen vagyok jó anya lenni gyógyszerek nélkül. Aztán rájöttem , hogy ez butaság. Egy lépést hátraléptem, és megértettem, hogy a gyerekeimnek arra van szükségük, hogy a legjobb formámban legyek és én is megérdemlem, hogy jól érezzem magam. A terapeutámnak nagyon hálás vagyok.
Néhány héttel később ott voltunk a kórház várótermében az akkor 4 hónapos ikreimmel. A gyerekek biztonságosan, az autósülésben utaztak velem. Én mégis ideges voltam. Kimerült. Zavart. És kétségbeesett. Ellenőriztem, majd újra ellenőriztem, hogy biztosan nem felejtettem-e otthon valamelyik babát. Megnéztem, lélegeznek-e, nem melegedtek-e túl.
Hatalmas táska volt a vállamon. Tele pelenkával, popsitörlővel, kézfertőtlenítővel, játékokkal, ruhákkal, büfiztetéshez textilpelussal. Egy takaróval. Vagy inkább kettővel. Úgy gondoltam, ha minden nálunk lesz, nem lehet baj. Túl fáradt voltam. A csontjaim is fájtak már a kimerültségtől. A kezeim remegtek, úgy felpakoltam. Néztem a két babámat, és reméltem, egyszer majd jobb lesz.
Arra gondoltam, mi van, ha a terapeuta alkalmatlannak tart? Mi van, ha az egyik baba sírni kezd és nem tudom megnyugtatni? Mi van, ha én kezdek sírni, és nem tudom abbahagyni? Aztán nem így történt. Tétován leültem az irodájában. Próbáltam tartani magam, egészen addig, amíg a terapeuta azt nem mondta, nem kell erősnek mutatkoznom. Magyarázni kezdte, hogy ami velem történik most, az egyáltalán nem abnormális dolog. Azt mondta, ért engem - és én hittem neki.
Ekkor feltörtek belőlem a könnyek. Fecsegni kezdtem, csak mondtam, és mondtam, ő pedig empatikusan hallgatott. Le sem vette rólam a tekintetét, és biztosított arról, hogy tökéletesen érti, amit mondok. Úgy tűnt, hogy tényleg így van, megértett, és nem ítélt el.
Hónapokon át hetente, kéthetente találkoztunk. Ő teret adott az érzéseimnek és a jövőt illető aggodalmaimnak. Volt, hogy csak ültem összeroskadva a székében, a gyerekeim a lábamnál játszottak, én pedig ezt mondtam neki: "Iszonyatosan nehéz ez az egész, és úgy érzem, semmit nem csinálok jól." Végtelen türelme volt és folyton emlékeztetett arra, hogy teljesen rendben van, amit érzek. Meghallgatott és engedte, hogy beszéljek - vagy épp sírjak, mikor mire volt szükségem.
Egy idő után az állandó szomorúságom kezdett eltünedezni. Kezdtem újra érezni a talajt a talpam alatt. Nehéz volt, de megérte az erőfeszítés.
Két évvel ezelőtt terhes lett az egyik legjobb barátom. Az első babáját várta, és arra panaszkodott, úgy érzi, szülés utáni depressziója van. Amikor megemlítettem neki a saját tapasztalataimat, és hogy milyen lehetőségei vannak, meghökkent. "Szülés utáni depressziód volt? Fogalmam sem volt róla." - mondta. És ezzel rátapintott a lényegre.
Elrejtettem a szomorúságomat és a kétségbeesésemet mindenki elől, hagytam, hogy kínozzanak a gondolataim. Szégyelltem magam. Mert az életem egyik legboldogabb időszakában voltam a legszomorúbb. Akartam, hogy mások is tudják, segítségre van szükségem, de féltem, hogy gyengének tűnök.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság szerint hét nőből egy szülés utáni depresszióval küzd az első hetekben és hónapokban, de nem mindenki kezelteti magát. Sokan csendben, egyedül küzdenek meg a problémával és azokkal a gondolatokkal, hogy vajon mi a baj velük. Ha depressziós vagy, úgy érzed, senki nem ért meg. A depresszió elhiteti veled, hogy egyedül vagy és egyedül is kell lenned. Elhallgattat téged, miközben megértésre és jóságra van szükséged.
A szülés utáni depresszió is ugyanilyen téveszméket nyújt, és ezekhez jön hozzá egy (vagy több) újszülött és az összes vele (velük) járó feladat, felelősség és elvárás, amit a család, a társadalom és te saját magad támasztasz magaddal szemben. És mindez akkor történik, amikor elvileg életed legboldogabb időszakát éled. Legalábbis mások ezt mondják.
A szülési élmény hozzájárult a szülés utáni depressziómhoz? Lehetséges. Évekig tartó meddőségi kezelések, fizikai és érzelmi stressz az ikerterhesség miatt, rendkívül nehéz szülés rengeteg vérveszteséggel, váratlan császármetszés, problémák a tejelválasztással, a család ezer mérföldnyi távolságra - ezek mind hatással lehettek a későbbiekre. Vajon volt egy tényező ezek közül, ami végképp előkészítette a szülés utáni depressziót? Talán. De már most nem számít. Nem számít, volt-e konkrét kiváltó ok. Néha csak megtörténnek a dolgok. És ez így van rendjén.
A szülés utáni depresszió senkit nem tesz rossz anyává. Nem kell kudarcként megélni. Beszélni kell róla, hogy más nők is megtudják, hogy ez bármikor, bárkivel megtörténhet.
Most, évekkel később még mindig nem vagyok biztos abban, hogy mindent jól csinálok. De ez így van jól. Aggódok-e amiatt, hogy hatással volt a gyermekeimre a szülés utáni depresszióm? Természetesen. Vajon tényleg hatással volt rájuk? Soha nem fog kiderülni. Remélem, hogy az van inkább rájuk hatással, hogy amikor rájöttem, valami nincs rendben, segítséget kértem, hogy jobb anyukájuk legyek.
A szülés utáni depresszió létezik. Valóságos. És pusztító hatással van az anyákra. Azok, akik ezzel küzdenek, megérdemlik, hogy tényként ismerjük el a létezését. Beszélnünk kell róla. És segítséget nyújtani. Nem kell szégyellni, és nem kell egyedül megküzdeni vele.
Az eredeti cikk itt olvasható.
Kapcsolódó cikkeink:

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Így lehet könnyebb az anyaság első, kihívásokkal teli időszaka (X)

Kipihent és stresszmentes kisgyermekes anyuka. Hihetetlennek hangzik? Nem az!

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések