Baba

(S)ikersztori VIII.

Sose gondoltam, hogy apa létemre utolérhet a szülés utáni depresszió! Azt meg pláne nem, hogy mindez a palánták húsz hónapos kora körül, a "dackorszak" beköszöntével tör majd rám.
2008. Augusztus 26.

Így nevezik ugyanis a lelkes gyereklélekkurkászok azt az állapotot, amikor az addig édesen gügyögő, mosolygó, mindenért hálás kisded egyszeriben akaratos, hisztis, csökönyös fúriává változik. Dackorszak! No, ha egyszer korszak, járjunk utána, meddig is tart! Kedvenc gyerekpszichológus ismerősöm sietve lehűtött, szerinte az ő hatvannégy éves apukája még mindig ebben az állapotában leledzik.

Csak azért is!

Többnyire azt gondoltam, hogy az ikrek felnevelése nem több, csupán kicsit sűrűbb feladat, mint mondjuk a három év korkülönbséggel született testvérpáré. (Összességében ugyanannyi pelenkát, fürdővizet, gyerekorvost és szomszédot fogyasztanak el, csak van szusszanásnyi idő a kettő között, mi meg legfeljebb nem szuszogunk, hanem mondjuk inkább levegőért kapkodunk.) De ez a raplikorszak teljesen új helyzet elé állított! Azt hiszem, minden szülő átesik az első meglepetésen, amikor gyerekét először kéri meg szépen, hogy például ne kenje szét az asztalon a krumplifőzeléket, mire a delikvens dafke újabb kanál burgonyaintarziát helyez el a családi biedermeier lapján. (Igen, stíluskeveredés, de ki az a bolond, aki antik műbútorasztalos-remeknél legelteti a húsz hónapost?) Szóval ez a mi esetünkben úgy fest, ha mondjuk Zsomának leüvöltöm a haját, miszerint azonnal szerelje vissza magára a pelenkát, akkor ezzel nemcsak azt érem el, hogy a fiatalúr a bodyt is lerángatja magáról, hanem rögvest azt is, hogy az addig békésen babázó Csenge azonnal bekapcsolódik az új társasjátékba, és mire a bátyját úgy-ahogy ismét emberi állapotba kényszerítem, addigra ő is ott áll egy szál (még mindig hiányos) fogsorában. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy mindezt angyali mosollyal az arcukon teszik. (Esküszöm, hogy annyi parlamenti közvetítést még nem láthattak, hogy az álszentségnek ezeket a mélységeit ilyen jól kezeljék.) No sebaj – gondoltam én a mérnökagyammal és hitvány pedagógiai érzékemmel -, majd negáljuk a dolgot, hátha az megoldás lesz a problémára. Amikor legközelebb Csenge a falu kellős közepén elhatározta, hogy megválik az egyik cipőjétől, szépen, ravaszul megkértem, hogy ugyan már a másikat is vegye le. (Megállj csak, dackorszak, most kifogok rajtad!) De láss csodát – illetve gutaütött apát -, a következő pillanatban ott állt nekem két mezítlábas purdé, mondanom sem kell, édesen mosolyogva és kérdőn nézve rám, hogy mi lenne a következő feladat. Mert ők ugyebár jól nevelten hallgatnak rám. (Az egészből számomra eddig egyetlen pozitívum adódott, nevezetesen, ha a szomszédok túlságosan elmerülnek a Fábry-show szemlélésében vagy a Vonyítófifike fürösztésében, Zsomának azonnal megtiltom, hogy a radiátort püfölni merészelje.) Az előzőekből az következne, hogy egy iker dac- és véderőegylettel van dolgom, de ráadásul egymást sem kímélik. Hosszú ideig viszonylag béketűrően szemlélték, ahogy különböző zörgő alkalmatosságokkal nyírtam a kertben a füvet, és a kézilabdás múltamról szóló legendákat is szívesen hallgatták. Hogy elevenebbé tegyem számukra az élményeket, vásároltam nekik temérdek labdát és két játék fűnyírót. Elképzeltem a Jehova-szórólapba való idillt, amint együtt labdázunk vagy taszigáljuk a legelőgépeket. Sajnos kiderült, hogy a játékszerkezet annyira élethűen zörög, hogy Csengét már idegesíti, Zsoma viszont nem szívesen veszi, ha labdát dobnak feléje. Az eredmény kitalálható: a hapsi leszegett fejjel, egy kamikáze harckocsizó elszántságával taszítja a masinát a csajszi felé, aki viszont – a visítás mellett – egri nő módjára bombázza gumilabdákkal a tesóját.

Én akarom!

Teljesen normális, ha egy gyerek szekrényeket, fiókokat rámol ki-be. Béla barátom mondta egyszer a saját csemetéjére: Ördög és pakol! De ikrek esetében ez a fiókrángatósdi kicsit húzósabb, mert egyszerre húsz gyerekujj épségére kell odafigyelni, ami már ugye bokszbírói adottságokat feltételez. Megoldás a skandináv bútoráruház pompás gyerekzárarzenálja, ami, mint tudjuk, egyszerűen szerelhető, megbízható. Az egyszerű szerelésből kihagyták azt a momentumot, amikor az “én is akarom” követelődzők jelenlétében próbáljuk felhelyezni a svéd remeket. Egyszerre öt kézzel megragadjuk a csavarhúzót, és az óramutató járásával megegyező… hagyjuk. A megbízható meg úgy értendő, hogy egy skandináv rejtvény vélhetően több fejtörést okozott volna Zsomának. Nem mondom, két délutánt – egyre lilább fejjel – csökönyös kitartással elügyködött velük, de megoldotta. Nem a szokványos módon, viszont vettünk a gyerekzárból elég tartalékot, úgyhogy újra szereltem. Szép pillanat az is, amikor csemetéink önállóan kezdik magukra adagolni a ruháikat. Hurrá, fejlődünk! Csak néha nem értem, miért kell ragaszkodni ahhoz, hogy mind a két láb ugyanabba a nadrágszárba, és miért fontos, hogy a jobb cipő a bal lábunkra kerüljön – segíteni ugye isten őrizz, az főbenjáró visítást von maga után -, vagy ami szintén az ikresség szolgáltatta adalék: Zsoma tizennyolcadik perce próbálja a huszonhármas bal tappancsára felgyömöszölni Csenge huszonegyes bübirózsaszín jobbos szandálját. A kis család pedig talpig menetfelszerelésben, nyúlt arccal szemléli a kilátástalannak tetsző kísérletet.

Forrás: Kismama magazin