Baba

Megtapasztaltam, mennyit számít egy jó csecsemős nővér

A kórházban töltött napok erőteljesen kihatnak a baba-mama első hónapjaira. A jó csecsemős nővér könnyen átsegíthet a nehézségeken, egy rossz csecsemős pedig még mélyebbre lökhet a tanácstalanságban.
2019. Január 01.
Megtapasztaltam, mennyit számít egy jó csecsemős nővér

A szülést követő néhány óra és a kórházban eltöltött pár nap, különösen fontos anya és gyermeke számára, főleg ha a nő először tapasztalja meg az anyává válás folyamatát. Tomboló hormonok, millió kérdés, és egy kis lény, aki maximálisan rád van utalva. Ezt a helyzetet és a kisbabák megfelelő ellátását hivatott támogatni a kórházakban a csecsemős nővérek csapata. Igen ám, de mi a helyzet akkor, ha az ember lánya ebben a kiszolgáltatott helyzetben nem kapja meg a segítséget, amire szüksége lenne, sőt elutasításba ütközik és magára marad?

Saját tapasztalataim alapján is állítom, hogy a kórházban töltött napok erőteljesen kihatnak a baba és mama kapcsolatának első hónapjaira. Az első szülésem negatív élmény volt, ami aztán azt eredményezte, hogy a gyermekemet önállóan táplálni képtelen, maximálisan kimerült, zokogó roncsként hagytam el a kórházat. Ehhez többek közt a szülés okozta trauma, a komplikációkkal született kisfiam állapotáért való folytonos aggódás és a kórház személyzetének empátiát mellőző hozzáállása is hozzájárult.

Nem állítom, hogy van olyan, hogy rossz csecsemős nővér, hiszen aki ezt a szakmát választja tisztában van azzal, milyen érzékeny helyzetben kell segítséget nyújtania és milyen nemes célt támogat munkájával. Sajnos azonban a rossz munkakörülményeknek – túlhajszoltság, nem megfelelő fizetések, stb. – köszönhetően valószínűleg sokakból kivész az idők során a feladatkörük iránt érzett szenvedély, és elfelejtik mennyire fontos szerepet is töltenek be egy újdonsült kismama életében.

Egy csecsemős nővér tanít, irányt mutat, támogat, bátorít, nem bírál és gyakran egy jó poénnal vagy egy őszinte mosollyal helyre billent, amikor az ember úgy érzi, mindent rosszul csinál és teljesen alkalmatlan arra, hogy a kezében tartott pihegő csecsemőt életben tartsa. Ellenben, ha a csecsemős nővér, az akkor már három órája megállás nélkül ordító kisbabáddal a kezedben visszazavar a nővérszobából, mert – idézem – “felvered a többi babát az ordító csecsemőddel” az minden, csak nem megerősítő és támogató.

A kórházi tartózkodásom alatt reméltem, hogy néha azért benéz valaki majd hozzám (egy ágyas szobában voltam), hogy megkérdezhessek egy hozzáértőt olyan dolgokról, amikről akkor még fogalmam sem volt. Ugyanis hiába olvastam el vagy egy tucat könyvet a terhességről, szülésről és a babaápolásról, úgy ültem ott az ágyon, kezemben a folyton síró csecsemővel, hogy halvány lila gőzöm se volt, mit kellene tennem. Etetni próbáltam, de nem jártam sikerrel, pelenkát cseréltem, de sose az volt a baj. Ringattam, énekeltem, de sehogy sem tudtam megnyugtatni. Amikor mégis álomba szenderült a bébi, akkor a születési komplikációk miatt kialakult légzésnehézsége miatt folyton elfelejtett levegőt venni, s ilyenkor mindig kicsit ébresztgetni kellett, és én emiatt egy percet sem aludtam. Csüngtem a kis rácsos kocsi oldalán és figyeltem, hogy kisfiam mellkasa megfelelő ütemben emelkedjen és ereszkedjen.

Egyetlen támaszom a mobiltelefonom volt, a kereső, a baba-mama weboldalak, na meg az anya fórumok és innen szereztem némi – hivatalosan nem megerősített, de akkor hasznosnak bizonyuló – információt. Ha nagy nehezen el is csoszogtam a nővérszobáig a kérdéseimmel, vagy a tejbelövelléstől sárgadinnyenagyságúra bedurrant cicijeimmel, csupán rosszalló tekinteteket és egy “anyuka, meg kell szoptatni a gyereket és a természet majd teszi a dolgát” választ kaptam. Majd a nővérek visszabújtak kávéscsészéik mellé és folytatták az aktuális szappanopera epizód bámulását a tévében.

Négy nap telt el így, amikor felbukkant az én megváltóm. A reggeli vizit után érkezett, lendületesen, mosolyogva a kérdéssel, hogy minden rendben van-e? De mire a mondat végére ért, látta, hogy itt a legkevésbé sincsenek rendben a dolgok. Magához vette a bébit, hogy elvigye fürdetni, s közben rám parancsolt, hogy addig zuhanyozzak, és aludjak egy kicsit. Az amúgy 15 perces “fürdetés” ezen kivételes alkalommal nagyjából három órát tartott, s én sikeresen rendbe tettem magam és még pihentem is egy rövidet. Amikor végül a mosolygós csecsemős nővér visszatért a tökéletesen bepólyázott, nyugodtan mosolygó kisbabámmal, még arra is volt ideje, hogy szemrevételezze a szoptatási szituációt, megmutassa a helyes technikát és megnyugtasson, hogy – habár a picúr egy kicsit még ügyetlenkedik- nem lesz ezzel baj. Megmutatta, hogyan használjam a mellszívót, hogyan pelenkázzak és pólyázzak, megnyugtatott, hogy minden rendben van és biztosított támogatásáról.

Olyan hálás voltam neki, mint addig még soha senkinek. Úgy éreztem a segítségével legalább valami halvány sejtelmem lett a feladatomról, sikeresen elsajátítottam tőle néhány alapfogást ahhoz, hogy azt a csöpp szerzetet, aki ott szuszogott az ágyamon, életben tartsam. Estére még egy légzésfigyelőt is szerzett nekem. Ahogy fehér egyenruhájában belépett, kezében a készülékkel – melynek köszönhetően végül éjszaka is, amikor a párom nem tudott velünk lenni, tudtam egy kicsit pihenni – legszívesebben a nyakába ugrottam volna, hogy megköszönjem.

Sajnos másnap és az azt követő napokon sem találkoztam már vele. De a mai napig tiszta szívből hálás vagyok neki, hisz minden hasznos és pozitív – amit a kórházi tartózkodásom alatt tanultam és kaptam – az tőle származik.

Kapcsolódó cikkeink: