Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Elkapatom, ha sokat van ölben? Vekerdy válaszol

Szerző: Babaszoba.hu

2017. január 26. | Frissítve: 2018. február 5.

Forrás: babaszoba.hu

El lehet kényeztetni egy babát azzal, ha mindig karba vesszük és nem hagyjuk sírni? Vekerdy Tamás válaszol egy elkeseredett anya kérdésére.

Elkapatom, ha sokat van ölben? Vekerdy válaszol

Végső elkeseredésemben írok. 28 éves vagyok, diplomás ápolónő, és most elvégeztem az Óvodapedagógusi Főiskolát is. Talán ezért is élem meg kissé kudarcként, hogy jelenlegi helyzetünkkel nem tudok mit kezdeni. Tavaly januárban a párommal közösen döntöttünk úgy, hogy abban az évben végre jöhet a babánk.
Mintha már csak erre várt volna a kis lélek, rögtön megfogant. Zavartalan terhesség után, nagy súlya miatt császármetszéssel született meg Zsolt. Felhőtlen örömünket az első három hónap igen intenzív hasfájós időszaka árnyékolta be kissé, mely azonban egyik napról a másikra elmúlt.
Ebben az időben rengeteget volt kézben, hason fekve a karunkon ringatva aludt el (a mai napig a mellkasunkon ringatva altatjuk). Este is így tettük le a saját kiságyába, és az éjszakai alvásával sohasem volt baj, csak szopcsizni ébredt fel, azután zavartalanul visszaaludt, és teszi ezt ugyanígy a mai napig.
Zsolti már nyolc és fél hónapos, és ami elkeserít, az az, hogy kívülálló személyek sokszor "túlzottan anyás"-nak, "elkapatott"-nak, és ami a legjobban elszomorít, "hisztis"-nek jellemzik. Én Zsoltot jó kedélyű, testben és lélekben korának megfelelően fejlődő, a környezetét intenzíven kutató, és felfedezésre törekvő babának látom.
Még reggel, este, illetve éjszaka kétszer szopcsizik. A családunk nagy, picike kora óta sokat van kézben, mondhatni kézről kézre jár, mindenkinél elvan, de ha engem meglát, mindig hozzám szeretne jönni. Itt kezdődik a baj.
Picike, nagyvárosi lakásunkban mihelyt kimegyek a szobából, rettentő sírásba kezd. Sőt! Nem is kell kimennem a helyiségből, elég, ha leteszem a karomból a szőnyegre, vagy éppen felállok mellőle, máris hatalmas sírás kezdődik, mely csak akkor szűnik, ha újból felveszem. Hiába beszélek hozzá hangosan a konyhából, belehergeli magát a sírásba, és csakis akkor nyugszik meg, ha felveszem, átölelem, nyugtatgatom, simogatom. (Még ilyenkor is sokáig szipog, az én szívem meg majd' meghasad!)
Ezt a viselkedést falun, szüleinknél nem tapasztaljuk, szerintem talán azért nem, mert olyankor - minden hétvégén és a szabadságok ideje alatt - szinte egész nap kint vagyunk a szabad levegőn, sétálunk, ismerkedünk az állatokkal, és a hatalmas füves udvaron játszunk.
Persze már próbáltam hagyni, hogy sírjon. Soha nem hagyta még abba ilyenkor - vagy én nem tudtam kivárni. Mászik utánam, feláll a lábam mellett és nyújtja a kis karját, vagy dörgölődzik hozzám, mire megsajnálom és felveszem.
Ilyenkor mindig egy gyerekkori élményem jut eszembe. Nagyon-nagyon sírtam, szinte magamon kívül voltam, de anyám nem tette meg, amire kértem, végül már azért sírtam, hogy "engem egyáltalán nem is szeret". Szerettem volna megnyugtatást kapni tőle, ehelyett otthagyott magamra sírva, kintről kiabált hozzám, végül még egy szem gyógyszert is beadott...
Szörnyű emlék, mikor eszembe jut, azonnal felveszem a síró gyermekemet és elhatározom, hogy soha többet nem próbálom ezt. Sokat hallottam persze az ezzel ellentétes nevelési elvről, amely magára hagyja a gyermeket, hogy megtanulja, hogy "önálló legyen"és "maga oldja meg a problémáit".
Szerintem nem ezt tanulja meg, hanem azt, hogy nem számíthat a szüleire, azokra, akiktől a legjobban várná, hogy megértsék és megnyugtassák, hiszen rájuk van utalva, főleg az édesanyjára! Borzasztóan felháborít, hogy egyesek ezt alkalmazzák, és még hirdetik is divathóbortként.
Tanultam a nyolc hónaposok félelméről, a szeparációs félelemről, a kisbabának arról az életérzéséről, hogy egynek tudja magát az anyukájával. Meddig tart ez? A mi esetünk ennek egy szélsőséges megnyilvánulása? Vagy talán nem is annyira szélsőséges? Akkor a környezetem miért jelzi állandóan, hogy ez az egyébként nyugodt és kedves gyerek milyen hisztis? Elrontok valamit, túlszeretem? Majomszeretettel kötöm magamhoz? Létezik ilyen? Túl sok a testi kötődés, a puszis játék?
Persze nekem is ki kell teregetnem, ki kell vasalnom, főznöm is kell, egyszóval nem lehet folyamatosan, állandóan a kezemben. Szerintem egy gyermeket nem lehet túlszeretni, vagy igen? Tényleg csak nagyon anyás, erős testi kötődéssel, mely majd csillapodik? Elmarad majd a sírás később, ha nem veszem fel azonnal? És most ez az állapot valóban természetes, ahogy én érzem? Mit csináljak? Vagy mit csináljak másképp?"

Vekerdy Tamás válasza:

Minden fontos, amit ír, ezért is idéztem ilyen hosszan.
Szerintem: jól csinálja, amit csinál. Zsolti nem elkapatott, nem hisztis, nem "túl anyás". Igen, van szeparációs félelem, és azt később másfajta félelmek követik, helyes, hogy biztonságot nyújt, nem ront el semmit, ellenkezőleg...
Ajánlom figyelmébe a kitűnő szakember, Jean Liedloff könyvét. Címe: Az elveszett boldogság nyomában, alcíme: A kontinuum elv. Liedloff két és fél évig élt a jekána indiánok között Dél-Amerikában, és azt vizsgálta, hogy az ott élő gyerekek - izomtónusuktól mindennapi viselkedésükig - mitől olyan kiegyensúlyozottak, és folyamatosan derűsek, jókedvűek.
Rá kellett döbbennie, hogy ez a csecsemő- és kisgyerekkorban gyökerezik, amikor is a gyerekek folyamatosan testközelben vannak anyjukkal. A jekána gyerekek életük első, karonülő hónapjaikban hordozókendőben akkor is az anyjukra vannak kötve egész nap - és velük mennek mindenhová -, amikor az anyák dolgoznak.
Ha az anyáknak szükségük van a két kezükre, a gyereket a hátukra kötik, aki a válluk fölött kukucskál ki, teljes nyugalomban. A gyerekek aztán, amikor az ideje eljön, maguk szállnak ki a kendőből, és kezdik meg a biztonságos eltávolodás, és visszaközelítés játékait.
Azóta világmozgalom lett ebből a módszerből, melynek kendői hozzánk is eljutottak. Liedloff szerint a civilizált ember elfelejtett vagy nem mer az érzéseire, ösztöneire hallgatni. Kétségbe vonja, hogy vannak ösztönei, és hogy érzései - például az anya-gyerek viszonylatban - megbízhatóbbak, mint az intellektusa. Liedloff addig az állításig is elmegy, hogy a kisbabákkal való törődésben nincs helye az intellektusnak.
A kontinuum, ha jól értem, egyrészt azt a folyamatosságot jelenti, amivel a gyerek és anyja természetes módon illeszkedhetnének be a törzsfejlődésbe, és jelenti az anyával való folyamatos fizikai kapcsolatot is, melyet a csecsemők élveznek és igényelnek. (Az anyát helyettesítheti olyan valaki is, akiben ugyanannyira megbíznak, akit ugyanolyan jól ismernek.)
A gyerekek tehát az emberi, biológiai tapasztalat folyamatosságába születnek bele, és ebből helytelen őket kiragadni. Hogy a kontinuum szükséglete érvényesülhessen, ennek "fő akadálya az a nézetünk, hogy birtokoljuk a gyermekeinket, s ebből fakadóan jogunkban áll úgy bánni velük, ahogy gondoljuk, kivéve a bántalmazásukat vagy megölésüket.
A gyerekeket nem védi törvény, hogy ne legyenek kitéve az anyjuk utáni sóvárgásból eredő kínnak, vagy hogy ne hagyják őket válasz nélkül zokogni fájdalmukban" - mondja Liedloff. És megkérdezi: "De vajon helyes-e az, hogy minden anyának megadják a szabadságot, hogy elhanyagolja a gyermekét, hogy megpofozza, ha sír, hogy akkor etesse, amikor neki tetszik, hogy órákon, napokon, hónapokon át hagyja sírni egy szobában, mikor pedig természetétől fakadóan ott kívánna lenni az élet sűrűjében?"
A jekána gyerekek élete már újszülött koruktól eseményekkel teli. A "csecsemő akkor tud kitekinteni az anyán túli világra, amikor a testközeli tapasztalat minden védelmét és ösztönző erejét teljes mértékig megkapta..." Az anyja karjában, az anyja testén növekvő gyerek nem félénk és függő lesz, hanem épp ellenkezőleg: a természetes önállósodással nagyon gyorsan "mély és teljes önállóság" fejlődik ki. Hiszen a gyerek újszülött kora óta egyfelől biztonságban érzi magát, másfelől folyamatos kapcsolatban van a külvilág zajaival, mozgásaival, a nappalok és éjszakák anyját érintő ritmusával, a testét érő anyagok, és a hőmérséklet váltakozásával...
Ez a gyerek majd tud magára támaszkodni, és bízni magában - ha előtte anyjára támaszkodhatott, benne bízhatott.
"Lehet, hogy az aktuális divat azt diktálja, hogy hagyjuk sírni a babát kifulladásig, míg végül feladja, ledermed, és végre jó baba lesz belőle. (...) Egy új iskola most épp azt tanítja, hogy hagyjuk érzelmi űrben a gyereket, ne is érjünk hozzá, csak ha nagyon szükséges, és akkor se mutassunk semmiféle arckifejezést. Se örömöt, se mosolyt, se csodálatot nem szabad kifejezni, csak kifejezéstelen arccal kell nézni a babára. (...) A kisbaba mára már szinte egyfajta ellenséggé vált, akit az anyának le kell győznie."
Liedloff szerint, ha a karon ülő tényleg a karon ülhet, a karban van, vagy kendővel az anyjára kötve élvezheti az anyai test biztonságot adó melegét, akkor bármi, amit az érzékszerveivel felfog, stimulálja fejlődését és gazdagítja. Ilyenkor nem zavarja meg a mennydörgés, a villámlás, a kutyák ugatása, a vízesés fülsiketítő robaja, a váratlanul fellobbanó tűz fénye vagy a testét váratlanul érő eső vagy folyóvíz. (Épp a teljes csend lenne ijesztő a számára, vagy az, ha túl sokáig nem változnának az érzékszerveire ható ingerek.)
Ebben a helyzetben a gyerek mindig "jónak érezheti magát", és ha a szobatisztaságra való neveléskor a totyogóst kikergetik a kunyhóból, hogy ne piszkítsa be a kunyhó padlóját, akkor sem érzi azt, hogy őt magát ítélik el, hanem környezete, amelyikben megbízik, megmutatja, hogy a lehetséges cselekedetek közül melyik a helyes...
Tehát még egyszer: jól csinálja, amit csinál, bízzon magában - és a gyerekében -, és semmiképpen ne adja át magát az elkeseredésnek!
További érdekes kérdések és válaszok A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2. c. könyvben.

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések