Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Drága Barátnőim, ígérem, hamarosan visszatérek!Egy anya levele a barátaihoz

Szerző: Babaszoba.hu

2019. szeptember 9.

Forrás: babaszoba.hu

Az újdonsült édesanyák gyakran éreznek bűntudatot, hogy a baba vagy a babák miatt elhanyagolják a barátaikat. A Mother.ly szerzője szívhez szóló levelében foglalta össze ezeket a gondolatokat.

Drága barátaim,
nagyon hiányoztok!
Olyan érzésem van, mintha ezer éve nem láttuk volna egymást, és nem is emlékszem már, mikor volt utoljára, hogy átbeszélgettünk egy egész éjszakát, annyit nevetve, hogy már potyogott tőle a könnyünk, és együtt vadásztuk le a megmaradt utolsó adag sós rágcsálnivalót. Egy örökkévalóságnak tűnik az idő, ami az utolsó közös reggelink óta eltelt, és már idejét sem tudom, mikor sétáltunk céltalanul a kanyargós utcácskákon, vagy szerveztünk egy spontán találkozót, csak mert megtehettük.
Ígérem, hamarosan visszatérek hozzátok.
A második babával töltött első évem egy kicsit unalmasan telik, de erről mindent elmesélek majd, ha visszatértem az alternatív valóságból, amelyben most vagyok. Mert most olyan, mintha egy rég elfeledett univerzumba csöppentem volna, ahol rajtam kívül nincs senki, és mást sem csinálok, mint lavírozok egy újszülött és egy óvodás között, hogy mindkettőt a lehető legjobban elláthassam.
Azért nem olyan rossz ám nekem, sőt, valójában csodálatos az a szeretet, amit ettől a két kis emberkétől kapok. És elképesztő mennyiségű a folt is, amit a ruháimra gyűjtök be nekik köszönhetően: néhány percnél tovább eddig még nem sikerült teljesen tisztának maradnom - annyi időre pedig pláne nem, hogy elhagyhassam a házat abban az öltözetben, ami éppen rajtam volt.
Sok dolog könnyebb volt, amikor egygyerekes szülőből kétgyerekes lettem, mint amikor gyermektelenből váltam egygyermekes édesanyává - valószínűleg azért, mert most már nem kellett megküzdenem a szülés utáni depresszióval -, de még ez is embert próbáló feladat.
Az elsőszülött gyerekemmel szuper autós kiruccanásaink vannak, amikor gyorsan ehetek egy vacsorát a kocsiban, amíg ő mellettem alszik az autós ülésben. Ilyenkor nagyon tudnak hiányozni a görbe estéink - visszatekintve olyan, mintha nem értékeltem volna ezeket igazán!
A két gyermekem teljesen betölti a szívemet - és persze a kezemet és a gondolataimat is! Ez egy igazi fizikai kihívás - mindig van valaki, aki rajtam lóg, figyelmet, ételt vagy egy kis megnyugvást keresve. De ugyanúgy megpróbáltatás mentálisan is - folyamatosan kis apró, mozgó emberkéket kell nyomon követnem, életben tartanom őket, miközben megfelelő szellemi táplálékot biztosítok nekik, és a lelküket is ápolom. És ez egy valóságos logisztikai nagyüzem is - rendbe kell szednem az egymást átfedő napi feladatokat, ellátnom minden feladatot, és közben diplomáciai tárgyalásokat folytatnom arról, miért kell, hogy egy kisgyerek felvegye a nadrágját, még ha ő nem is akarja. Még a legoptimistább napjaimon is rá kell ébrednem arra, hogy csak akkor tudom elhagyni a lakást, ha az aprólékos előkészítés mellé még egy jó adag szerencse is társul.
Néha túlterheltnek érzem magam, és olyan, mintha szükségem lenne még négy kézre és 16 szemre - esetleg még egy további szívre is, hogy az édes babaillatú, kedves kis ölelgetéseknek még több helye legyen. Időnként pedig igazi szuperanyának érzem magam, aki mindent tökéletesen tud intézni, és megbirkózik minden feladattal. A háromévesem éppen akkor kap hisztirohamot a legforgalmasabb utcán, amikor az újszülöttem a háta közepéig kakis? Nem gond - simán megoldom!
Máskor elgondolkodom, mik azok a dolgok, amiket magamért teszek, mikor lenne időm magamra két hiszti között, vagy mikor léphetnék ki egyedül a lakásból, vagy csak vehetnék egy zuhanyt egymagamban. Kíváncsi vagyok, miért töltök minden éjszakát azzal, hogy szoptatok, álomba ringatok egy gyereket, ahelyett, hogy néha csak átbuliznám ezt az időt valahol?
Néha sikerül elcsípnem a teljes nyugalmat: azokban a pillanatokban, amikor mindenki tovább alszik egy picit, mint amire számítottam, amikor a feladatlistáim minden pontját kipipáltam, vagy amikor csak úgy spontán akad egy kevéske szabadidőm. Ilyenkor mindig fel akarok hívni egy olyan barátomat, akivel már réges rég nem beszéltem, de mire sikerül a játékos ládából kihalásznom a telefonomat, oda a nyugodt pillanatom, mert a nagyobbik hirtelen éhes lesz, a kicsit pedig tisztába kell tennem.
Persze feltehetnétek a kérdést, hogy attól még miért nem hívlak fel benneteket. Őszintén szólva bűntudatot éreznék, hogy nem tudok maximálisan csak rátok figyelni, mert a babám garantáltan akkor kezdene el ordítani a háttérben, amikor valami fontosat meséltek.
Kedves barátaim, tényleg nagyon hiányoztok - a felnőtt emberek az életemből. Sajnálom, hogy ennyire eltűntem mostanában. De kezdem látni a visszatérés lehetőségét, amikor nem leszek már teljesen kimerülve a kicsik lefektetése után ahhoz, hogy küldjek egy üzenetet, vagy összehívjak egy kései vacsorát/borozgatást. Úgy érzem, hamarosan végre újra tudunk találkozni egymással, és ugyan nem tudok erről az évről túl sokat mesélni még (ez az álmatlanság és a túlterhelt anyai agy homályába merül), de nagyon kíváncsi vagyok arra, veled mi történt az elmúlt évben.
Ígérem, hamarosan visszakaptok, és addig is nagyon köszönöm a türelmeteket!
Sok puszi!
(VIA)
Kapcsolódó írásaink:

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Nyugodt alvás = boldog baba (X)

Ki gondolná, hogy a kiságyban édesen szuszogó csemetéje valójában aktív éjszakai életet él? Nem az óránként felébredő, ciciért kiáltó babáról van szó, és nem is a nagyobbacska ágyrajárókról.

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések