Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

"Bevallom: fáradt voltam és üres az első évben" - Anyai vallomás

Szerző: Babaszoba.hu

2021. május 6.

Forrás: babaszoba.hu

Közepes anya vagyok - nincs ezen mit szépíteni. Pedig az első pár évben kicsit tönkrementem, de még így is kevés volt, amit nyújtani tudtam. A környezetem sem igazán értett meg, csupán a bölcsőde volt a megmentőm.

Nem vagyok bűn rossz anya, de nem vagyok szuper jó sem. Az a baj, hogy a kislányom első évében egyértelműen azt éreztem, hogy ez a "valahol a kettő között" minőség csak az életben maradáshoz és a gyerek életben tartásához az. Valójában a gyereknek egy szuper jó anya felel csak meg, ahogyan a környezetemnek is. Tudtam, hogy nem vagyok az, sőt, nem is akarok az lenni, de ezt nem nagyon lehetett bevallani. Ha őszinte lettem volna azzal kapcsolatban, hogy hogyan élem meg az egész anyaságot, a mindennapjainkat, akkor minden bizonnyal megkaptam volna a bűn rossz anya bélyegét.
Ketten, mégis egyedül
Fotó: Getty

Az a baj, hogy a csed időszakában a félmegoldás tényleg nem megoldás. Egy kisbaba teljes önfeladást kíván meg, és ha netán van egy nagyobb tesója, akkor ketten együtt már - valljuk be - tényleg embert próbálók. Nyilván nem tudtam megvalósítani a teljes önfeladást. Nem tudtam csak szolgálni a babát, nappal és éjszaka. Vagy úgy tettem, mintha szolgálnám, de egy üres robotként csináltam végig. Etetés, pelenkázás, altatás, etetés, pelenkázás, altatás - és így tovább, vég nélkül. Nem egy hónapig, nem kettőig, két évig.
Régen, ha voltak is nehéz, stresszes, túlterhelt időszakaim, mindegyiknek vége volt, méghozzá előre látható időpontban. Tudtam, hogy ha leadom ezt és ezt és ezt a munkát, akkor lazíthatok. Ha vége a hónapnak, kiveszek egy hetet. Ha lejár az év végi hajtás, lesz egy kis nyugalom.
A babázásban az a nehéz, hogy nincs szünet. Annak legalábbis, akinek rossz alvó a gyereke - az enyém viszonylag az. Ez annyit jelent, hogy akármilyen fárasztó a napod, akárhány napja vagy otthon egész nap mindkét gyerekkel, mert épp oviszünet van, éjjel sem pihenhetsz. Mint valami durva katonai kiképzőtáborban: mikor már épp sikerül elaludnod, újra és újra felráznak.
Volt, amikor ötször-hatszor ébredt fel éjjel a lányom, minden alkalommal ki kellett venni a kiságyból, magam mellé fektetni és etetni. Ez még a könnyebb verzió, mert legalább nem kellett járkálni vele órákig, hamar visszaaludt. De csak azért, hogy két óra múlva újra belesírjon az éjszakába. Nehéz minden egyes nap kialvatlanul ébredni egy-két éven át. Azután, hogy már a terhesség utolsó hónapjaiban sem tud az ember aludni (akkor meg a sok pisilni járás miatt).
Nekem a nappali alvás valamiért nem megy, úgyhogy akkor sem tudtam pótolni. Egy idő után már nemcsak fáradt voltam mindezek miatt, hanem frusztrált, életunt és apatikus is. Egyszerűen semmi nem érdekelt, csak az, hogy legyen tízpercnyi csend, hogy megihassam a kávém. Hol volt, hol nem... Nappal, ha a pici végre elaludt egy félórácskára, a nagy biztosan akkor kezdett körülöttem indiántáncba, hogy játsszak vele, ami persze jogos kérés, de még véletlen sem egyszerre csendesedtek el. Az ovis fiam már időtlen idők óta nem alszik nappal. Inkább velem harcol, csak a harc kedvéért.
Úgyhogy be kellett valljam magamnak: nem vagyok boldog. Csodás babám született, szép, egészséges, ügyes, de fél év után csak egy kiüresedett gép volt mellette, nem egy anya. Olyan, aki teszi a dolgát, eteti, altatja, pelenkázza megállás nélkül, de néha bizony egyszerűen csak rácsukja az ajtót, és hagyja, hogy bent üvöltsön, amikor már harmadszorra szoptatta és tette le aludni, de újra és újra felébredt, miközben a nagyobbat ezredszerre küldte fürdeni, és ezredszerre nyafogta, hisztizte éles, elnyújtott hangon, hogy "neeem!" Közben vigyorgott, vagy épp fogócskázásba kezdett a lakásban.
Úgy éreztem: kész, tönkrementem, feladom. Egyszerűen nincs több türelmem, az idegeim nem bírják már. Ordítani akartam, mint a baba, és néha ordítottam is tehetetlenségemben.
Pedig nekem volt segítségem is. Anyukám, aki ha többször nem is, de hetente egyszer átjött. Párom, amikor tudott, itthon maradt "segíteni". Néha én is el tudtam menni, hogy egyedül legyek, de ezeket az időket muszáj volt felhasználni olyasmire, mint ügyintézések és hasonlók. Mi az, ami nagyon hiányzott?
Nem voltam egyedül a lakásban. Soha. Hiszen ha valaki átjött; hogy a babával legyen, az itt vigyázott rá. Olykor elvitte valaki sétálni, de az egy óránál nem volt több, és általában takarításra használtam.
Nem tudtam úgy elmenni sehova, hogy ne kelljen adott időre visszarohanni etetni vagy mielőbb leváltani azt, aki a babával van. Ez azért nem ugyanaz... Nem volt egy esténk kettesben a párommal. Mire a kicsi elaludt, hulla fáradt voltam, nem mintha bármihez lett volna kedvem, miközben persze "muszáj" volt, ha nem akartam, hogy a házasságunk is tönkremenjen. Az, hogy bárhova elmenjünk, szóba se jött, este nem volt, aki átjöjjön vigyázni.
Persze, ezek mind olyan dolgok, amire számítani kell, hiszen a babavállalás ezzel jár, tudom. Amit nem tudtam, az az, hogy milyen alacsony az ingerküszöböm, hogy mennyire nem fogom bírni azt, hogy nincsen más, csak ez. Hogy az életem pár évig TÉNYLEG ebből fog állni, hogy kiszolgáljak és szórakoztassak valakit úgy, hogy bármit csinálok, semmi nem jó, és csak a sírás, nyüglődés, nyaggatás van.
Nem tudtam, hogy megszűnök létezni önálló személyként. A hajamat, mellemet bármikor megcibálhatja valaki, ha szopni akar, adnom kell a testemet, nem lesznek énhatárok. A harapás pedig ugyanúgy fáj, még ha egy kisbabától jön is.
Ölelgetni, puszilgatni nagyon szerettem őt, de azt hiszem, néha nem is az ő kedvéért voltak ezek. NEKEM volt szükségem ölelésre...
Megszállt valami szürkeség, nem volt kedvem beszélni a babához, nem volt kedvem játszani vele. Amúgy sem vagyok az a gügyögős fajta, sem egy született óvó néni, egyszerűen nincs türelmem a szőnyegen órákig színes kockákat pakolgatni egyik dobozból a másikba.
Nem a régi életemet szerettem volna, hiszen én vállaltam gyereket. De az jó lett volna, ha nem a MINDEN és a SEMMI közül lehet választani. Ha az otthonlét nem azt jelentené, hogy huszonnégy órában csak a babázás van. Jó lenne, ha igazán meg lehetne osztani ezt a feladatot a párunkkal, nem úgy, hogy néha "besegít", hanem úgy, hogy félnapokra-napokra ő az ügyeletes, és én mondjuk végezhetem a munkám, kereshetek pénzt, bemehetek a városba, találkozhatok emberekkel. Persze, lehet segítséget kérni szülőktől, barátoktól, de az mindig alkalmi lesz, és mindig szívesség.
Azt hiszem, nem jutottam volna ilyen lelkiállapotba, és tudtam volna jobb anyja lenni a gyerekeimnek, ha nem folyamatosan kell annak lennem. Tudtam, hogy egy jó anya nem ilyen, és tudtam, hogy ezt a környezetem is látja. Ámulva néztem azokat, akik egy-két pici gyerek mellett naponta főznek, hétvégente van kedvük sütni, kézműveskednek a kicsikkel, babaruhákat varrnak, jelmezt készítenek és irigykedve láttam, hogy anyósuk milyen elismerően beszél róluk, a párjuk büszke rájuk. Én igyekeztem a mellékmunkáimat megcsinálni a ritka alvásidőkben, hogy ki tudjuk fizetni az albérletet.
Szülés utáni depresszióm volt? Nem tudom. Azt biztos, hogy hajlamos vagyok rá, korábban is előfordult, hogy mélyre kerültem. De az anyasággal végképp úgy éreztem, olyan csapdába kevertem bele magam, amiben nem vagyok szabad ember, és nem látom a végét.
Pedig vége lett. Most már tudom: a gyermekágyas időszakot egyszerűen ki kell bírni, még ha nem is "neked találták ki". Esetenként kimerítő, máskor éppen hogy unalmas, de egyszer tényleg vége. Tudom, csak egy fellélegzésnyi időre, hogy majd jöhessen a dackorszak, meg az idegtépő kamaszkor...
Na jó, azóta azért rendeződött az élet, és a hangulatom is. A nagynak elindult az óvoda, a kicsi elment bölcsődébe, én meg visszamehettem dolgozni. Hatalmas fellélegzés volt. Úgy éreztem, ez nekem az élhető élet: egy adag gyereknevelés után egy adag felnőtt élet, és most, hogy már szoptatás sincsen, a gyerekeim még ott is tudnak aludni pár napot a nagyiknál, amitől végre szabad éjszakánk is van a férjemmel. Ezzel helyreállt az egyensúly.
Úgy látszik, nem mindenki születik "teljes idős" anyának. Azt gondolom, attól még nagyon sokat tud adni egy kisgyereknek, és én most azon is vagyok, minden percben, amikor együtt vagyunk. Főként, hogy most már néha a kávémat is hagyják meginni.

Hozzászólások

Mit játsszak a gyerekkel? Kalkulátor

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések