Babaszoba

Kiemelt támogató

Úgy kell neked!


Nem alszik a gyerek? Szörnyű az anyósod és még a svájci frank is magas? A világ Win szűrőjén át, amivel vitatkozni is lehet. Írások, vélemények a hétköznapokról és ami mögötte van. Mert úgy kell neked!

Idegenek a semmi és a minden között

2012.04.16. 13:47módosítva: 2012.04.16. 13:57
Már régóta meg akartam írni. Persze csak a fióknak, de még attól is féltem, pont úgy, mintha a szükségemet kellene elvégeznem egy tömött pályaudvaron. Meg akartam írni, hogy milyen érzés a minden és a semmi határán állni. Nézni, ahogy az embernek nevezett hús és lélek átjön egy dimenzión és nézni azt, amikor csak a hús marad ott, a lélek pedig elmegy.

Hogy a kettő tulajdonképpen egy, csak akkor jöttem rá, amikor az apám szürke testét néztem. A beesett arc nem hasonlított senkire, de egyen arc volt. Ilyennek képzeljük a halált, hát persze, ezért ismertem fel, hogy most vége, innen már nincs visszaút. Ki is fordultam a folyosóra, mert nem lehetett szembenézni azzal a valamivel, aki ott sípolt és küzdött az istenverte életéért, miközben mindenki tudta, hogy reménytelen. Ő is. Én akkor elfutottam, ezt soha nem mondtam el senkinek, hogy csak álltam a folyosón, számoltam az ablakkeret repedéseit, bőgtem és néztem a szomszéd kórteremben fekvő szanaszét szabdalt bácsit. És irigyeltem. Hogy ő nemcsak az a húskupac, aki mellé már nem lehet odaállni, nem lehet elmondani neki, hogy szeretjük, meg haragszunk rá, de nem számít, mert megijeszt az a hang, amivel a test követeli a levegőt, pedig már régen a túloldalon van, csak valami még visszatartja.

Amikor apám után tolták a gépet, amivel impulzusokat kellett volna lökni belé, hogy egy szikra, csak úgy, újra ketyegjen benne önhatalmúan, akkor döbbentem rá, hogy ugyan abban a kapuban állok, mint amikor a lányom született. Ott voltam megint, pici lettem, jelentéktelen, egy ismeretlen valami árnyékában, amiről tudom, hogy nagyobb, mint bármi, de idegen is. Annyira idegen, hogy nincsenek rá szavak. Az egyik valahonnan jött, látszott a szemén, hogy máshol volt eddig, a szagán, hogy nem ide való, a sírásán, hogy nem a hasamból jött, a tekintetén, ami egy felnőtt mélységével pásztázta a szobában settenkedőket. Apám halálos ágya mellett jöttem rá, hogy miért volt kényelmetlen a lányomnak örülni, miért nem éreztem közelinek, az enyémnek és miért éreztem rajta valami más világ szagát.

Amikor visszamentem az apám ágya mellé, megértettem, hogy már ő sem ide tartozik. Mozdulatlan volt és még mindig szürke, az orvosok kitámasztották a keringését, mint egy összedőlni készülő romhalmazt, málló vakolattal. A beesett arca mögött ő is idegen volt. Nem mertem megérinteni sem, csak álltam ott, már sírni sem tudtam, az ablakkeretbe kentem mindent. Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell szaladni. Ki innen.

És akkor, ott megbuktam. Magam és az apám húshalmaza előtt, mert megpróbáltam kívülálló maradni, megpróbáltam túlélni, tudomást sem venni arról, hogy milyen ősi függöny mögé nézhetek be. Kapaszkodott az agyam a valóságba, azokba a létező dolgokba, amik még működtek. Hogy rohanni kell a gyerekhez, venni kell neki krémet, nem szabad anyám előtt sírni. És nem szabad észrevenni, hogy milyen pici porszemek vagyunk, akiket ideraknak, aztán kitépnek, a kettő között pedig sokszor úgy csinálunk csak, mintha élnénk.

Amikor harmadszor benézhettem a függöny mögé, már nem tudtam ártatlan lenni. Ez még két szétszakadás között is eszembe jutott, amikor már én is csak fájdalomtól összegörnyedt csomó voltam, és vártam, hogy egy újabb idegent fogadjak, mit fogadjak, utat engedjek neki, aki rajtam keresztül szakad bele a valóságba. Amikor aztán megszületett, szenvtelenül hétköznapi volt minden. A fény a falon. A szülésznő arca. Az ágyon a lepedő. De még a gyereksírás is közhelyes volt, csak az a szem… Rémült. Okos. És idegen...

Azóta tudom, hogy semmi elől nem futhatunk el. Folytonos kapocs tart össze minket a másik oldallal, ahová tulajdonképpen tartozunk, ahonnan idegenek jönnek és ahová mi magunk is megyünk. Rajtunk áll, hogy szembenézünk-e vele. És miközben örülünk a születésnek, és ráfogjuk a hormonokra azt a misztikumot, ami a magzatmázas érkezés mellett megszáll minket, a halál mellől elfordulunk. De mit is tennénk... Egyedül jövünk, egyedül megyünk. A kettő között pedig igyekszünk embernek maradni.
tovább(0 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(21 értékelés eddig)

A nők és a férfiak mást akarnak...

2012.03.28. 14:41
Állok a játszótéren, hirtelen elönt ott lent a melegség, ahol nem kéne. A másodperc töredéke alatt átvillant rajtam, hogy mégis csak tampont kellett volna cserélnem, de már késő, "indulni kéne, mozdulni végreeeee" énekli a bennem szunnyadó Tompos Kátya. A döbbenet egyértelmű lehet a fejemen, a pletykatárs anyuka diszkrécióba próbálja csomagolni a kíváncsiságát, miszerint bepisiltem-e, vagy még rosszabb, de csak kedvesen legyintettem, ugyan, csak megvan. Innentől kezdve már csak a fiam tapintatában bízhattam, aki lobogó hajjal hintázott és biztos voltam benne, hogy nem engedi a szitut, mert fél órát várt rá, hogy beüljön. Álltam kínban a kocsi és a kölyök között, gyere, naaa, de légyszi, de nem, de igen, a jó életbe már gyere ide az istenedet, miért, csak, pisilnem kell, mennem kell, mert TISZTA VÉR A BUGYIM!! zártam rövidre a kérdést vitát nem tűrően. A játszótér népes tömege egy emberként meredt rám, hülyefiam kajánul lengett tovább, már csak körbe kellett volna integetnem a közönségnek, miközben ronggyá égtem a salakon. Míg belőlem a belső tartás távozott, a fiamból a nők felé táplált és évek óta belénevelt tapintat. Hiába. Soha nem értjük meg egymást, és inkább otthagytam pingvinjárásban a hintánál.

A gyerek persze jött utánam, ezer kérdéssel, mintha nem meséltem volna már ezerszer el, hogy mi az a menstruáció, akár csak azt, hogy hogyan születik a gyerek, de hát sztori van, igyekezett benne maradni és kiélvezni. A listán persze néhány folt még maradt, azt azonban nem terveztem gyakorlatban megmutatni a parkban, ráérünk még a felvilágosítás maradék részével.

Nem ért meg a gyerek, dühöngtem egészen hazáig, miközben a másodszülött remekül szórakozott rajtam. Aztán eszembe jutott, mennyi mindent nem értünk meg egymásról, nemcsak azért, mert ember-ember is más, de a női és férfi lélek egyáltalán annyira különbözik, hogy nem is értem, hogyan várják el tőlük, hogy akár egy életen át egy fedél alatt lakjanak. (Ugye??)

Vegyük például a reggeleket! Az 50 százalékos családi arány alapján, a férfiak időhöz való viszonyáról csak paprikás hangvételben tudok beszélni. Nálunk az idő azért múlik, hogy a fiúkat bosszantsa. Ez már biztos. De csak hétköznap, mert olyankor bármi történhet körülöttük, egy kisebb bolygó is becsapódhat közvetlenül az ablak alatt, akkor sem lehet felkelniük testi erőszak nélkül. Egyenesen tilos! Egészen az indulás előtti 5 percig, amikor rohamtempóban gyalulják le nemcsak egymást, de minket, lányokat is, akik addig tartottuk a frontot és készítettük elő a napot. A vita vége mindig az, hogy miattunk, nők miatt van egyáltalán koránkelés, idegeskedés, mert mit izgulunk, úgyis odaérnek. És ezzel beledőlnek az előkészített ruhákba, kajákba, táskákba, hogy elinduljon a nap, majdnem nélkülük.

Aztán ott vannak a betegségek, amikről nem lehet megfeledkezni. A valami nyom itt, már szállóige, mély, teátrális sóhajok kíséretében, a maratoni hanyattfekvős meghalásokról nem is beszélve, melyek sutyiban megnézett sorozatévadokat jelentenek virágnyelven, 24 órás kiszolgálás mellett.

De ne legyünk igazságtalanok, egy egyszerű példával levezethető a női és férfi agy- és lélekműködés. Sétálgattunk a Remek Emberrel a Lánchídon. Olyan pillanat volt ez, amikor a nő vágyik valami szépre, a na, mondj valamit után minimum azt hittem, hogy most aztán lehozza a csillagokat, de legalább megnyílik a lelke eddig rejtett bugyra. Nézett is nagy szemekkel le a sötét vízre, ez komoly lesz, gondoltam, kicsit már izgultam is, hátha valami kényelmetlen dologgal áll elő, de csak nézte a vizet és ütögette az orra hegyét az ujjával, ami azt jelentette, hogy nagyon gondolkodik. Istenem, nője talán nincs, fohászkodtam, amikor lassan elkezdte mondani: Nagyon nehéz kiszámolni, hogy mennyi víz folyik át egy perc alatt a híd alatt, de van egy képlet... és egyre lelkesebben folytatta, várva, hátha csatlakozom az izgalmas számításhoz. Itt eltűntem a ködben, a csillagok nagy csobbanással estek bele a híd alatt zubogó köbméterekbe.

Mit is várok hát a fiamtól, amikor egyszerű dolgokban sem értik meg sokszor egymást a felnőttek sem. Menstruáció? Premenstruációs szindróma? Migrén? Sírógörcs reklámon? Nincs egy rongyom sem életérzés? Mit nekik! Lányok! Ne sírjatok! Egy biztos! A nők és a férfiak mást akarnak! A nők férfit, a férfiak pedig nőt...
tovább(0 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(9 értékelés eddig)

Gyerek a változás viharában

2012.03.08. 12:53
Nőnap alkalmából megosztom veletek egy tegnapi, még friss élményemet, amitől az ősz hajszálaim száma hatványozódott és eljutottam arra a pontra, amikor arra gondoltam, tényleg pszichológus kellene a gyereknek.

Van ugye egy nagycsoportos kisfiú, akinek a világegyetem úgy kerek és tökéletes, ha mozdulatlan. A globális dolgokon túl, ami minden kiskölyköt foglalkoztat, úgy, mint halál és elmúlás, a hétköznapi tárgyak körforgásánál is elakadunk, nálunk nemhogy költözni, de új bútort venni, vagy esetleg helységeket variálni sem lehet átázott zsebkendők nélkül. Először azt hittem, hogy kinövi. Aztán azt, hogy viccel, most pedig azt, hogy ez már több mint vicc.

Kavicsokat, szalvétákat, mindenféle mütyüröket minden gyerek gyűjt. Viszont kevés van, aki sportot űz abból, hogy a kukából előbányássza az anyja által kidobott papír fecniket, majd némi öl harc után krokodilkönnyekkel siratja a szakadt csoki papírt. És a tojástartót. Az eltört kanalat. A kinőtt, szakadt szandált. De, amikor először hagyott ki a szívverésem, az apja kihipózott ingével való összenézés volt, amit napokig rejtegetett a szekrényében. Kicsit olyan érzésem volt, mintha hullát találtam volna...

Amikor három éve kádat cseréltünk és hosszú órákat sírt, hogy ne dobjuk ki, mert ő annyira szerette (kb. 50 éves vaskád... ), röhögtünk, aztán erélyesen rendet tettünk. A következő nagyobb vitánk egy befalazott ajtónál volt, amihez egy kisebb monológot is kaptunk a sírás mellé: " Legszebb emlékeim ehhez az ajtóhoz fűződnek... ". Itt nehéz volt nem vinnyogva röhögni, de ez csak olaj volt a tűzre, három napunk ráment, hogy meggyőzzük, jó lesz a végeredmény. Egyébként jó lett. Viszont szállóige: " Visszük a padlásra... "

Tegnap este, amikor már éppen elengedtem a napot, omlottam volna a kádba, hogy négy összefüggő gondolatot szüljek a habok között, hangos hüppögést hallotta a gyerekszobából. Ez az a dramaturgiai pont, amikor legkevésbé sem érdekel Vekerdy és Ranschburg, ilyenkor könnyen elpattannak az egész nap vékonyuló idegek, szóval semmi jóra nem számíthatott a gyerek. Mi a baj. Cincogi hang, nem akarom, hogy kifessük a szobám. Gondolatban megnyomtam a magnó gombját, felkészülve az értelmetlen csatára. A hetek óta szervezett festés küszöbén először apácai nyugalommal, aztán komolyan, végül sírva röhögve próbáltam lezárni a témát. Mert maradjon meg a tapéta csík. A falon futó repedés és a bütykök az ablak alatt. A hátsó szobában nehogy lebontassuk azt a 30 centis beugrót, az kell, anya, légyszi, kérlek ne, könyörgök... szó szerinti idézettel: " Az egész életünkben csak egy pillanat volt az a fal... én ezt nem bírom, hogy minden elmúlik mellettünk!"

Két dologra jöttem rá. Vagy Shakespeare reinkarnációja ragadt bele a rohanó, modern és kegyetlen 2000-es évekbe, vagy ideje kivizsgáltatni a gyereket.

Persze valós igénye mindenkinek az állandóság, most mégis csomó minden kavarog a fejemben. Mit rontottam el? Hol és mikor? Mit csinálhattam például, amíg terhes voltam? Miért félhet tőle ennyire, hogy eltűnhetek az életéből? Mi az, amit nem tud feldolgozni? De a legfontosabb, hogyan tudom megtanítani neki és elhitetni vele, hogy a változás jó is lehet? Hiszen minden változik és ez ellen az anyai szív sem tud semmit tenni...
tovább(2 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(4 értékelés eddig)

MERJÜK jól érezni magunkat!

2012.02.16. 16:00
Az történt, hogy munkásságom alatt először véletlenül elaludtam délután. A munkásságom alatt az elmúlt 7 év itthoni távmunkáját értem, megbolondítva egy-két gyerekkel, ez idő alatt pedig egyetlen délutáni szunyókát sem engedtem meg magamnak. Egészen idáig.

Olyan igazi bebólintás volt, amikor felébredve nem tudod hirtelen, hogy hol is vagy éppen, mert a saját nappalidat sem ismered fel az első pillanatokban. Nem volt több a laza nyálcsorgatás 10 percnél, mégis különleges volt, mert eresztettem a szorításon, este pedig viccesen meg is jegyeztem, hogy öregszem, mert a két gyerek mellett elaludtam. Döbbenten nézett rám a tettestárs, született férj, először azt hittem, hogy megbotránkozott. Aztán értetlenül kérdezte, hogy nem szoktam-e egyébként délutánonként ledőlni? Mit gondolsz, kértem ki magamnak, még a nappaliig sem jutok ki a kanapéra. Meg aztán olyan hülyén érezném magam. Önbeteljesítő jóslat, amit mindenki gondol az irodai munkából kipislogva, hogy az otthoni munka csupa hedonista láblógatás, nemszeretem munkák tologatása, hawai, dizsi, napszemüveg.

A férj kicsit röhögött magában, aztán csak úgy hozzátette, hogy ő bizony minden délután ledőlne egy kicsit délután, te is (mármint én) dolgozol eleget, mit izgulok. Én meg valahogy nem bírtam ezt a dolgot kiverni a fejemből, főleg magam miatt, mert ez a röpke alvás tökéletesen jelképezi azt a sok társadalmi béklyót, amit magunkra veszünk. Amik szerint élünk, amikkel bekorlátozzuk magunkat, és ami miatt önmagunk legnagyobb hátráltatói vagyunk. Mert az egész rólunk szól, hogy mi hogyan akarjuk és tudjuk alakítani az életünket a saját megítélésünk szerint, függetlenül másoktól. Ami a legnehezebb küldetés.

A napokban Till Attila felesége beszélt a rádióban, Korpás Krisztina és arról kérdezték, hogy három gyerekkel hogyan érzi magát a munkától távol, családanyaként. Egyszerűen fogalmazott a válaszában, miszerint mostanában MERI jól érezni magát otthon. Az utóbbi évek leg tökéletesebb megfogalmazása volt a női létnek, amit csak hallottam, beleértve a saját magam kreált tucatnyi nőket felszabadító, kesergő, jólmegmondom írásaimat is, amivel próbáltam megfogalmazni azt, amin egy anya, feleség, nő átmegy. Nos, a fent említett egy mondat szerintem mindent magában foglal, hiszen valóban ezt érezzük mindannyian. Csak nem merjük bevallani. És ahogy múlnak az évek, akkor jövünk rá szép csendben, hogy nem az határoz meg minket, mennyire összeszorított foggal csinálunk bármit is, vagy, hogy mit gondolnak rólunk a szomszédban, a családban, vagy az interneten. Hogy elég rendben tartjuk-e a lakást, elég mondókát mondunk-e a gyereknek, eleget visszük ki a levegőre a kicsiket és egyáltalán! Hogy látszólag mindent megteszünk-e azért, hogy ez a kiváltság, az otthoni lét, gyereknevelés és bármi, ami a vállunkon van, egyszóval megérdemeljük-e, hogy elfogadjanak és szeressenek minket?

Persze ezekre a dolgokra mindig csak utólag jövünk rá, és visszagondolva a zsenge ifjúságomra, a legtöbb korlátot valóban magamnak állítottam fel. Az első gyerek mellett folyton bizonyítani akartam. Nem tudom kinek, hivatalosan nyilván magamnak, mintha valamit folyton hajtanom kellett volna. Látjátok, gyerekem van már, de még tanulok is és dolgozom. És mennyi energiám van, még laza bulikra is futja, csináljátok utánam! Ma már vicces egy kicsit az a hajsza, amit magamnak diktáltam akkoriban, biztosan sok mindent rosszul is csináltam (hajjaj…), lehettem volna jobb anya, lehettem volna jobb tanuló, vagy ügyesebb munkaerő, de nem is ez a lényeg. Mindig úgy éreztem, hogy valamiről lemaradok, mindig valamivel kevesebb vagyok, mint mások, az én életem csak játszási, mert nem vagyok elég jó. És bár elég jó még ma sem vagyok, de ez azt hiszem, egyre kevésbé érdekel.

Talán ezért is jó második és harmadik gyerekeket szülni, mert mindegyik egy újabb esély arra, hogy jobban rátaláljunk saját magunkra. Mert velük már lazábbak és tapasztaltabbak vagyunk, miközben rájövünk arra is, hogy MERJÜK élvezni az életet, a legapróbb részleteivel, a semmiségeivel együtt. A gyereknevelést, az otthon melegét, a család meleg sálját és mindent, amit fontosnak tartunk, és ami hozzátesz az életünkhöz, nem pedig elvesz.

Az utóbbi években divat volt sírni. Ez volt a modern nő luxusa és egyben az emancipációja is, hogy felmerte vállalni azt, hogy nem minden rózsaszín köd a gyereknevelésben sem. Ma már nagykanállal lehet merni az „elegem van!” cikkeket. A bezárt anya, a mellőzött háztartási alkalmazott és a szabad szájú nő képe mostanra sztereotípia lett. Aki örömét leli a hagyományos szerepekben cukros és motiválatlan. És biztos majd kiüresedik az élete, a férje elhagyja és egyáltalán, unalmas HTB. Nem szoptatunk mindenáron, vállaljuk, hogy császárunk volt, elfogadjuk, hogy híztunk 10 kilót, de belül továbbra is hajt valami örök megfelelési vágy, hogy elfogadjanak minket olyannak, amilyenek vagyunk. A baj csak az, hogy mi magunk sem tudjuk, hogy milyenek akarunk lenni tulajdonképpen…

Idáig jutottam hát a hirtelen rám talált 10 perces alvástól, amire, ha jobban belegondolok, nem is nagyon lehetnék büszke. Egy torokgyulladásos kisfiúnak és egy internetező kamasznak fordítottam hátat, én mégis úgy érzem, hogy gyümölcsöző bóbiskolás volt. Lassan kezdem szeretni azt is, amit eddig tehernek éreztem. A felesleges szorításon engedek, és valóban MEREM élvezni azt, ami körül vesz és amilyennek látom magamat és magunkat. Ki tudja, talán a kor teszi, vagy a téli bezártság. Mostantól azonban nyugodtan alszom majd délutánonként. Mert nemcsak fáradt, de szabad is vagyok…
tovább(0 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(13 értékelés eddig)

Fóbiáink: És mégis mozog a föld...

2012.01.31. 14:10módosítva: 2012.01.31. 14:21
Tegnap az esti mese alatt váratlanul szorult helyzetbe kerültem és elhatároztam, hogy ma a fóbiákról és mániákról írok, mert van néhány említésre méltó ügyünk. Persze csak Andrásnak és nekem, mert a család másik két tagja viszonylag stabil személyiség, leszámítva a kamaszodást. A fiamnak és nekem elég egy kis időjárási elhajlás, vagy egyszerű hétköznapi jelenség, már jön is a para.

Sok mindent szeretünk, csak úgy. Én például szeretem, ha kopog a cipőm sarka a macskakövön (hol van még macskakő?), a lányom pedig szeret a babban turkálni. A fiam szereti, ha a haja egy irányba áll, eltakarva egy pöttyöt a homlokán, a Remek Ember pedig szereti nézni a zakóját, öltönyét, ezért a szekrény külső oldalára akasztja őket. Érthetetlen dolgok ezek, a fóbiák viszont még zavarodottabb dolgok. Feláll a hátamon a szőr például, ha puha plüss, vagy gyapjútakaróhoz kell nyúlnom. Legszívesebben mindig megköpködném a tenyerem, mielőtt hozzá érek az anyaghoz, de a civilizáció súlyos teher, így csak borzadva érintkezem a takaróval.

Andris nem tud elszakadni a tárgyaktól (sem). A legutóbbi alkalommal már komolyan elgondolkodtam, hogy elviszem szakemberhez, a konyha söprögetése közben ugyanis felfedeztem Andris rejtekhelyét, ahová a kukából visszalopkodott dolgokat gyűjtötte. Most, hogy leírtam, egészen félelmetesen hangzik, még akkor is, ha a fő darabja a gyűjteménynek egy üres játékdoboz. A dobozba dugott dolgok viszont csupa szemetek. Csoki papír, eldobott kupak, egy valahonnan levadászott zsinór és egy összegyűrt fólia. Persze a felnőtteknek sokszor nem az a játék, ami a gyerekeknek, amikor viszont az apja kiszakadt ingét lopta vissza, hogy ne dobjuk el, nem nevettem. Tegyük hozzá, hogy ő az a kisfiú, aki nem engedte kidobni az ezeréves kádunkat, de még a régi ajtót is megsiratta, amit befalaztunk.

Egyébként a problémamentes lányomnak is van néhány különös dolga. Sokáig azért nem mert elaludni, mert attól félt, hogy hányingere lesz. 12 év alatt összesen kétszer hányt, mégis hosszú ideig attól félt, hogy félni fog, mert hányingere van. Vagy lesz. Értitek... A legrégebbi és egyben legemlékezetesebb félelme viszont az volt, hogy kihűl a Nap. Először nem értettük meg szegényt, aztán rájöttünk, hogy ez egy komoly félelem, ami gyerek fejjel nehezen megemészthető, a megfelelő időérzék és realitás hiányában. Elmesélve viszont nagyon vicces.

Nekem is a természettel vannak gondjaim. Elég látványos reakcióim vannak egy egyszerű szélvihar miatt is. Olyan mélyen be tudom pörgetni magam, hogy szédülök, izzadok, zúg a fülem és hányingerem lesz. Mióta nem a másodikon lakunk, mondjuk azóta javultak a tüneteim, korábban viszont egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, hogy lefújja az emeletet a szél, ma csak a fák súgására tudom behergelni magam nagy szélben. Viszont tovább fejlesztettem az emeleti fóbiát, szél nélkül is szédülök, már a második emelettől kezdve, elég csak a magaslati tudat.

Nem kell persze se emelet, se szél ahhoz, hogy hirtelen leverjen a víz és remegni kezdjek. Egy egyszerű játszótéri hintázás is kibillent a békémből, ilyenkor szégyen ide, vagy oda, nem tudom lökni a gyereket. Szerencsére már nem is kell, gyorsan megtanulta mindegyik hajtani magát, mert életképesek... De ha mégis löknöm kell valakit, akkor figyelek rá, hogy nehogy ferdén menjen a szerkezet, mert a tüneteim megint nekiindulnak.

Lehet, hogy az egyensúlyommal lehet valami, mert a hajón, csónakon is attól félek, hogy elbillenünk. Éppen ezért, folyamatosan azt figyelem, hogy melyik oldalon vannak többen és már akkor képes vagyok ronda arccal, mereven bámulni, ha egy kicsit ferde a hajópadló (mármint a hajón). Egyszer a lupai kompon átrendeztem az utasokat, hogy egyenletes legyen a súlyeloszlás, ezt azóta meséli a férj, mint mindig elsüthető társasági geget.

Pedig, a legdurvábbat még nem is mondtam, amiből mindenki rájön, hogy rám nyugodtan lehet mondani: "Olyan paraszt vagyok, hogy szédülök a betonon" Nos, igen. Sajnos a legdurvább parám az, hogy forog a Föld. Nem tudok róla beszélgetni sem, mert rögtön elképzelem és hirtelen minden olyan bizonytalan lesz. A múltkor Andrisnak kellett valamit elmagyaráznom a témában, de ki kellett mennem arcot mosni. A napokban pedig egy baráti társaságban álltam fel a mondat közepén, mert a Föld forgástengelyéről beszéltek. Ahogy öregszem, egyre több hülyeséget szedek fel. Néha arra szoktam gondolni, hogy milyen szerencse, hogy nem vagyok rosszul a vértől és egyéb dolgoktól, de ha jobban belegondolunk, lehet, hogy jobban jártam volna, mégis ritkábban vérzik valamim, mint ahogy a szél fúj...

Egy terapeuta tehát hosszasan elmunkálkodhatna rajtunk, de mi mégis egészen normális család vagyunk, a látszat ellenére. Csak ne dobjunk ki semmit és ne fújjon a szél... és persze a Föld se forogjon...
tovább(0 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(4 értékelés eddig)

Amikor tele a hócipő. Csak úgy!

2012.01.23. 15:16módosítva: 2012.01.23. 15:27
Gyerekkel a munka, nekem speciel az írás, pont olyan, mintha vízben futnék. Ezt a mondatot két megállással írtam le, s mire folytatni akartam, már tulajdonképpen teljesen elfelejtettem a további mondatokat, amiket ide terveztem. Mielőtt tehát folytatnám a hátrányos helyzetű nő bejegyzését, csinálok is gyorsan egy kávét, hogy rendezzem a gondolataimat.


Szóval, van az úgy, hogy tele lesz a bili. Vagy a bakancs. Nekem a hétvégén borult el az agyam, ami annyira azért nem ritkaság, hébe-hóba felpumpálódik a fejem, de néhány odadörrenéssel képes vagyok uralni a helyzetet. Hétvégén ez annyira nem jött be, világégés hangulat uralkodott körülöttem, fortyogott a düh bennem, sehogy sem jött ki belőlem a feszkó. Hol van ez Bartos Erika Elég volt! meséjéhez képest!? Lego a lábban, mi?! Kiöntött kakaó, pimasz kölykök?! Túrót!


Az úgy kezdődött, hogy levert a lábamról a fiam náthája, ami nálam a legnagyobb betegség. Lehet röhögni, én konkrétan lázasan sem vagyok annyira a halálomon, mint egy sima megfázással, de mindegy. Szombat reggel már úgy ébredtem, hogy lángszóróval égeti valaki a torkom és a szájpadlásom, a ködön át pedig egy kommandózó kiskölyköt láttam az ágyam körül, aki valamit azonnal akar. A témához hozzátartozik, hogy én hétfőtől péntekig alig várom a hétvégét. Csodálatos terveim vannak, programjavaslataim, menüváltozatok, miközben a lelki szemeim előtt látom magam, ahogy egy halom könyv között fekszem egy pokróc alatt. Aztán rádöbbenek minden hétvégén, miután nem szabadulok a konyhából egész nap és egy csomó ember akar egyszerre csak engem, hangosan és határozottan, szóval rájövök, hogy utálom a hétvégét. Megérem pihenni egész héten, de ugorjunk!


Szombaton egy lüktető kő volt a fejem, a hátam, mintha péklapáttal csapkodnák, de mártíranyaként nekiveselkedtem a napnak. A Remek Ember is legény volt a gáton, felváltva magyarázott, mesélt, hajtogatott, néha eltűnt fűteni is, de alapvetően nem hagyott magamra a kakiban. A hihetetlen a történetben, hogy mindössze két gyerekünk van, a legkisebb is nagycsoportos, igaz, az ő szája soha nem csukódik be. Reggel, amikor felébred, kinyitja, este tízkor pedig becsukja. A kettő között a család többi tagjának esélye sincs körülötte, hogy bármit is végiggondoljon. Ha pedig még dolgoznom is kell mellette, az komolyan olyan hirtelen felnyomja a vérnyomásomat, mint egy zászlóégetős jobbiktüntetés.


Pechemre szombatra is maradt írnivalóm, így szimultán főztem az ebédet és írtam a cikkem, mert hétfőn leadás volt. Ha valaki lát, még irigykedik is, mert a modern nő képét mutathattam, aki fél kézzel csinál mindent. A helyzet az volt pedig, hogy kettő mondatonként elfelejtettem, hogy mit akartam írni, három mondatonként válaszoltam valami fontos dologra, tíz mondatonként pedig felüvöltöttem. Ezzel pedig tökéletesen emeltem a család átlag feszültség szintjét, így tulajdonképpen az ebédre mindenki munkaponton volt. A cikk félig volt kész, nem úgy, mint az idegeim, a fiam megint csak tésztát akart enni, a lányom pedig a kamaszok kötelező modorában sugározta a világvégét.


Két kanál valami között elmerengtem, hogy vajon apám mit szólt volna, ha régen, a mi gyerekkorunkban minden, de tényleg minden csak a gyerekekről szólt volna. Egy kicsit felröhögtem a képen, ami elém ugrott, miszerint apám és anyám este karöltve, mászva a fáradtságtól még egy mesét mesél, hajtogat három hörcsögöt, elkapcsol a híradóról, hogy nézhessem a Misi Mókust és este 10-ig vigyázban állva lesik minden óhajomat. Valahol másik dimenzióba kerülhettem.


Hogy feloldjuk a feszültséget és legyen sportértéke is a napnak, felpakoltuk magunkat, hogy elmenjünk korizni. Ha még csak magunkat pakoltuk volna! Mire a kocsihoz értünk, leizzadtunk, négyszer összevesztünk és úgy elfáradtunk, hogy legszívesebben már mentem is volna aludni. A fiam nem akarta először felpróbálni a koriját, mert volt benne egy rózsaszín csík, ez komoly energia pontokat emésztett fel. Aztán nem akarta felvenni a harisnyáját, a lányom pedig a bélelt nadrágját. Pulcsit senki sem akart húzni, a férjem motoros (szerintem inkább szerelő) kabátban akart elindulni, a lányom pedig kilógó derékkal. Én sehogy. A fiam almát kért az útra, a lányom müzlit, a férjem csapvizet, én zsebkendőt. A kocsiból először a bélelt zoknikért jöttünk vissza, majd másodszor a mácskáért. Nem, őt nem vittük, de bezártuk a fürdőbe véletlenül. Harmadszorra az asztma spraymért, negyedszerre pedig a lányom kesztyűjéért.


Amikor a csodálatosan felújított műjégen a korikat próbáltuk rápatkolni a két gyerekre, majd a sajátunkra, kicsit kinéztem a hullámok alól és nagyot sóhajtva jutottak eszembe a könnyed délutánok, amikor a haverokkal lótunk kint a jégen. Most egy ezeréves mamóka hajlongott két ruhafelhő körül, akik egyfolytában nyávogtak, beszéltek, vagy egymást osztották. Ez voltam én, és úgy éreztem magam a jégen is, mintha ólmokat akasztottak volna rám, ahogy a fiamat húztuk, terelgettük, egy-egy szabad körre néha lelépve.


Hazafelé, mivel a kocsi irdatlan messze parkolt, a csizmámon a cipzár pedig elromlott, így lobogott a cucc utánam a fagyban, szóval valamilyen ködben úsztam, mit úsztam, vánszorogtam, azzal a tudattal, hogy még dolgoznom is kell. Persze, miután etettem, ágyaztam, fürdettem, meséltem, pakoltam volna. A náthám belehúzott, nem kaptam levegőt sem, a fejem majd szétrobbant és arra gondoltam, hogy most tulajdonképpen egy két lábon járó fogamzásgátlás vagyok… Nos, ez volt az a nap, amikor nem tudtam volna meggyőzni egyetlen gyerektelen barátomat sem arról, hogy miért jó, ha van gyerekünk...


Persze ez csak egy rosszabb nap volt, ami alapvetően nem is volt rossz. Csak nehéz. És miután a hullámok alól kibukkantam egy kis pihenés után, megint tudtam örülni a dolgoknak. Néha viszont tényleg ELÉG, ilyenkor pedig nemcsak egy ronda nézés, vagy egy irgum-burgum ugrik ki belőlem, egy kisebb állat formájában. Ezzel is együtt kell élni. Hogy a szülőség néha nemcsak nehéz, de elkeserítő is és nemcsak azért, mert súlyos gondok nyomják a vállunkat, hanem mert éppen betelt a pohár. Csak úgy. Tulajdonképpen a semmitől. Mert az anyasággal ez is együtt jár.
tovább(2 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(12 értékelés eddig)

Asszonymesék - Menthetetlenül

2012.01.09. 14:21módosítva: 2012.01.09. 14:36
Lerakta a műanyag szatyrokat, a mozdulat lendületétől pedig kigurult a csomagból az alma, kifordult a kenyér és a vajas doboz is csattant egyet a padlón. Röstelkedő morgással összeszedte a beterített konyha apró elemeit, a puzzle helyére rakott mindent, sót a sóhoz, kenyeret a kenyérhez..., aztán körbesétálta a munkahelynek kinevezett laptopot. Van-e valami mondanivalóm, kérdezte magától. Kicsit megpróbálta feltüzelni magát néhány fontos kérdésen, aztán úgy döntött, hogy megfőzi inkább az ebédet. Az legalább biztos eredményhez vezet, vonogatta a vállát a krumpli pucolása közben. Mert hát mondanivalója ugyan volt, de kit érdekel, és két pucér krumpli között megtalálta a régen elveszett kifejezést, amit keresett: Felhígult nők. Igen, ezek lettünk, gondolta, mindenből egy pici, mindenből mutatóban, elveszve a lehetőségek, a szabadság és a korlátok között, bolyongva önmagunkban és valami világnak nevezett mátrixban.

Mert hát mi jutott nekünk, és már sorolta is, intelligens mosópor, gyors rizs, antibiotikum, adsl, mesterképzés, eldobható pelenka, fájdalommentes szülés és nincs vége a sornak, amibe beleillesztette a gazdasági válságot is, ami a frank súlyával nyomta hősünket. Ekkor koppant a szó, "Túl jó nektek" és egy ismeretlen alakra meredt a krumpli fölött, aki az IKEA asztalra könyökölve egyik kezében egy botba kapaszkodva fél fenékkel ücsörgött a Jörnbörg skandináv széken. Göcsörtös kezekkel megkötött kendő fedte az idegen arcát, széles csípőjét ezer szoknyából álló tortaforma táncolta körül, a ruha színei pedig eltűntek valahol az évtizedekben, amíg megérkezett a pasztellszínű konyhába a döngölt padlójú parasztházból.

A dédmama töretlen optimizmussal és némi lenézéssel pattant föl, korát természetellenesen meghazudtolva, de hát miért is ne, a látomások amúgy sem fájlalják a derekukat, azt a dimenzión túl felejtik. Hetykén sétálta be a méretes konyhát, meg megállva a krómsütő, indesites főzőlap és robotra emlékeztető kávéfőző előtt. "Nincs neked dolgod lányom, semmi az égvilágon. Eltunyultatok és ebből a csillogó laboratóriumból menekültök, hogy valami hasznos is legyen a számlátokon." Pergett a szó, a krumplit szorongató nő pedig alig bírta a tempót, miközben a lakást keresztül kasul bejárta a sokszoknyás jelenés mögött. Záporoztak a vádak. 100 év pora tört be a házba szembesítve az ott lakót a teljes elidegenedéssel, amikor hirtelen egy fehér ovális alakú tárgyra mutatott a botjával a dédmama. "Ez mi?" és hangjában őszinte kíváncsiság bujkált. Hősünk gyenge hangon válaszolt, hogy párásító, mire a legalább ezeréves asszony megállíthatatlan nevetésbe tört ki. Kifulladva ült le végül a kanapéra és a szemét törölgetve kezdett beszélni.

1890-ben született, gyakorlatilag a szántóföldön, csak kevés időre megakasztva a dolgos hétköznapokat. Persze utána sem volt megállás, még hét testvér következett, ő pedig anyja helyett anyja volt mindegyiknek. Hamar megtanulta az étel szentségét és a munka becsületét, nem is volt rá panasz, amikor cselédnek küldték a közeli kastélyba. Szótlan, de dolgos lány volt, aki 14 éves korára elvesztette az anyját és két testvérét. Aki csak a nevét tanulta meg leírni, és aki 15 évesen férjhez ment a nála nyolc évvel idősebb Balog Pál kocsishoz.

Cselédházban laktak, három családdal egy fedél alatt. A középső szoba volt a konyha, ahol mindenki kapott egy sarkot, ott főzhettek, ehettek, majd elvonulhattak a saját szobájukba. Jó volt ez így, olyan luxus szerűség, a folyamatos munka mellett volt kivel megosztani a gondolatokat, de persze mindig volt, aki ellen összefogtak az asszonyok. A napi munkán nem volt mit mélázni, megszokott rutinba merevedett ki minden. Mosónap, a hajnalinál is hajnalibb keléssel, hogy elkészüljenek reggelre a munkával. Kenyérsütés, állatok etetése, munka a földeken és a kastélyban. A vágyak valahová az üveghegyen túlra szorultak, de nem is nagyon volt mi után sóvárogni. A valóság az volt, ami a falu határain belül maradt, a többi csupán tündérmese.

Jöttek a gyerekek, néhány ment is... A cselédházból csak nagy sokára kerültek el, már négy gyerekkel, a háború pedig mindent kifordított a négy sarkából. A kocsis sosem jött vissza a frontról, hat gyerekkel nem maradt más a dédmamának, csak a két keze és a soha nem lankadó ereje. Szedett krumplit, hordott tojást Pestre, takarított az uraságnál, bérbe mosott akinek kellett és otthon sem volt megállás. Amikor a gyerekek elmentek otthonról, mindegyikhez ment segíteni, két háború, egy tanácsköztársaság és a kommunizmus mellett három meny sem riasztotta el semmitől.

Az újabb háborúban két fia esett el és három unokája halt meg (egyet pedig az ávósok visznek majd el, de ezt ő sosem tudja meg), mert nem volt még antibiotikum. A világ félelmetes volt és nem kímélt senkit, hát őt sem, de a saját élete körül felismerhető kapaszkodók mentén peregtek a napok. Hol jól, hol rosszabbul. Nyolcvanhárom éves koráig nem is állt meg. Nem tiporta el a történelem, a többször kiürített és kisöpört kamra, a családi tragédiák és semmi, de semmi sem tartotta vissza attól, hogy körülötte minden olyan tiszta, finom illatú és tökéletes legyen, mint amilyen ő maga volt legbelül mindig is. Végül egészen lassan ment csak el. Az agyvérzés gyerekké tette és nem ismerte meg azt az öregasszonyt a tükörben, aki visszanézett rá, míg végül nem maradt más belőle, mint az elhasznált és megfáradt csonton lógó hálóing, mint kórtünet.

"Így végezzük mind... csak haladékot kapunk, de ez a vége..." És lassan állt fel, rátámaszkodva a botjára a dédanya, érdeklődés nélkül kikerülve a párásítót és a babzsák fotelt. Maga után hagyva azt a ki nem mondott kérdést, amire nem akart és nem is tudott válaszolni hősünk: Vajon ő maga egyenes derékkal állhat-e majd ha valaki egyszer megidézi?

A nő egyedül maradt a félig megpucolt krumplival a nevetséges díszletek között. Karácsonyról még kint lógtak a díszek a bútorokon, egy piros szívet nézett és arra gondolt, hogy mit végez addig majd, amíg a hálóing rá nem kerül, mint utolsó jelmez. Számít-e majd, hogy megvalósította-e önmagát...., hogy hány helyen járt már, hány dolgot gyűjtött, halmozott, szerzett maga köré, vékony-e eléggé, vagy van-e elég orgazmusa...

"Oly korban éltem én... " szavalta, hogy a felelősséget kicsit hárítsa, majd megpucolta a krumplit. Menthetetlenül...
tovább(0 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(31 értékelés eddig)

"Ajándék" pedagógusoknak csemegekosár helyett

2011.12.15. 14:42módosítva: 2011.12.15. 15:02
"Lopok neked egy könyvet, lapjait teleírom..." Írnám. De időm a címre futja csak, vagy legalább is az első bekezdésre, mert a karácsony folyóval úszom én is, és már panaszkodni sincs bőr a képemen. Magunknak főzzük, ezt mondaná anyám, és tényleg, minden, ami határidőre szorít, akár külső, akár belső kényszer, magunknak vonzottuk be. De hagyjuk az ezotériát, neked szól ez a néhány sor most, aki a gyerekeimmel vagy reggeltől estig. Igen, te, akinek ezer arca van, öreg vagy és fiatal, nő, de néha férfi, vicces, lelkes, fáradhatatlan, több személyből gyúrt, itt-ott felbukkanó, örök optimista.


Szóval lopnék neked egy könyvet és olyanokat írnék bele, amivel egy pillanatra megválthatnád a világot. Neked nem fogja senki, ez már világos, erre akkor gondoltam, amikor néztem azt a sok egymást lökdöső, tévéért, okostelefonért, konzolos játékokért és toronyóráért álló embert a plázában. Persze nincsenek illúzióim, ők meg engem néztek, hogy biztos konzolt, tévét és toronyórát venni jöttem, így az embermassza fogyasztói láncba csatlakozott. Azt játszottam, hogy ha nem lennének szabályok, akkor kinek is vennék most ajándékot úgy szívből. Rögtön te jutottál az eszembe. Számoltalak, mennyit is szánnék rád és rád, meg rád, és tervezgettem, hogy mit vennék, aminek tényleg örülnél. Vázád, szobrod, tollad és könyved biztosan van otthon elég, szappant miért adjak, a mikulás virág még ronda is, meg a krém is olyan személytelen. Láttam, ahogy átadjuk, te örülsz, mindenki szabadkozik, az ünnepi szatyor pedig bekerül egy sztereotip masszába, amit több Pistitől, Julcsitól kaptál. De persze jobb és több mint a semmi.


Aztán arra gondoltam, hogy elküldenélek pihenni. Ahol csönd van és egy gyerek sem szól hozzád, akivel kedvesnek kell lenned, akivel meg kell osztanod a türelmed, tudásod, időd, energiád és minden tartalékod. Mindegy, hogy hová, valami jó kis helyre, ahol magad lehetsz, vagy a saját gyerekeiddel, persze ha vannak. És akkor jött a többi gondolat, hogy igen, időt is adnék, de jó sokat, mert abból látom, hogy sosincs elég. Csinálj vele azt, amit akarsz, búj ki a bőrödből, változz át, legyél egy kicsit más, mint ami mindig vagy, hibázz, legyél esendő. És amikor idáig jutottam, belefáradtam abba sok jóba, amit gondolni akartam neked, kívülről néztelek és pénzt kívántam neked, sokat, hogy azt csinálj vele, amit akarsz, mert olyan álszentnek éreztem az egészet.


Ha lopnék neked egy könyvet, leírnám azt is, amikor egyszer kocsival mentem valahová, te pedig álltál a buszmegállóban. Már nagyon késő volt és hülye hideg is, volt egy sálad, de az persze halottnak a csók, én meg a pirosnál vártam és majd felrobbant a fejem az idegtől, hogy nem haladok. Ez akkor volt, amikor egyszer reggel is láttalak. A gyerekekkel voltál már korán, mosolyogva fogadtad a fiamat, akin aznap sok mosolyogni való nem volt, én speciel már ébredés után fél órával legszívesebben lecsaptam volna. Szóval ilyen gyerekből volt körülötted legalább 13, én mégis irigyeltelek is, mert azt a rohadt optimizmust és buddhista békét semmi sem törölte le a képedről. Gondoltam is, hogy de jó lenne itt teázgatni, énekelgetni a gyerekekkel, menjen a francba a HR, meg szinopszisok, a keywordsok és a határidők. Ennek, itt bent, akarom mondani ott bent, értelme van. Amikor az autóból néztelek este, gyorsan utána számoltam, mennyi ostoba, felesleges, mondvacsinált dolgot csináltam az nap. Aztán a te napodra gondoltam, hogy mennyit láttad a fiamat, hallgattad, ahogy megállíthatatlanul mondja és válaszoltál neki, nem mondtad, amit én szoktam, hogy dugulj el, akkor beszélj mostantól, ha értelmes és hasonlók... Míg én a kocsi melegében araszoltam, te akkor kezdted a civil napod, sötétben, hidegben, fáradtan. Hihetetlenül késő volt.


Szóval lopnék neked egy könyvet, csak úgy, karácsonyra, mert ez egy szentimentális ünnep, hát ki után is nyúlnék, mint utánad. De azért adnék neked egy jó kocsit is, mert tudom, hogy neked is fontos lenne, meg elküldenélek síelni, vagy valami jó kis fürdős, szaunás helyre. És adnék elismerést is. Pedagógus? Óvónő. Óvó bácsi. És amikor ezt mondod, mert valaki megkérdezte, hogy mivel foglalkozol, akkor látod a másik szemében, hogy na igen, te aztán tényleg VALAKI vagy. Ezt a csillanást is odaadnám, hogy ne csóró tanár legyél, akit a lányom hülye osztálytársai embernek sem néznek, mert a héten másodszorra vette fel ugyan azt a pulcsit. Akit a nagyképű multi huszárok lenéznek és kiröhögnek, és akinek ma Magyarországon annyi jelene és jövője van, mint egy eltévedt lepkének télen. De azért írnék szép verseket is neked, hogy felmelegedj, ha éppen fázol, és lerajzolnálak, úgy, ahogy egy festő látja a múzsáját. Szóval adnék én mindenfélét, mert a lényeg nálad van, irigyellek is érte. Te hozzáteszel, gyarapítasz, teremtesz, a szarból is várat próbálsz csinálni, miközben mi fújjuk a magunk buborékát, ami egy pillanat alatt elpukkadhat.


Miközben írnám neked a könyvet, arra gondolnék, kicsit féltékenyen, hogy te többet adsz a gyereknek, mint én. Meg is lenne a kiskapu, persze, neked könnyű, gyerekekkel vagy egész nap, nincs hülye főnököd, számaid, határidőid, utálnálak néhány percig, aztán feloldoználak. Neked se könnyű, mondanám, miközben felemelném a tollat, mert hát tollal írnám, nem géppel a könyvet. Hogy szebb legyen.

Persze, ha lopnék neked egy könyvet, végül nem írnám tele. Írd csak meg te! S a sok csillogó papírszatyor mellé pedig, kívánok neked és neked és neked mindent, amit nem álmodhatok és írhatok meg helyetted. Magadnak...
tovább(1 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(7 értékelés eddig)

A szeretetnek nincs szüksége a karácsonyra

2011.12.07. 11:36módosítva: 2011.12.07. 11:44
Egész délelőtt díszeket válogattunk, előbányásztuk a tavaly eldugott dobozok aljáról a legszebb angyalkákat, az összegabalyodott fényfüzéreket, hogy együtt akasszuk fel őket a legfurcsább helyekre. Például a citromfára a karácsonyi égőket, ami végül jól megzavarta a gyerek fejét és az óvodában karácsonyfa helyett citromfát rajzolt a naaagy ünnepi képre, de a lényeg akkor a szent, cukros, fahéjillatú állapot volt. Előbányásztam a Sinatra karácsonyi albumot is, kitaláltam, hogy mit fogunk kézműveskedni délután, mielőtt kisütjük a mézeskalácsot. Egyszóval annyira rákészültünk a dolgokra, hogy észre sem vettük, valami beragadt ebbe a mázas környezetbe. Mindjárt te is érteni fogod, ha eljutsz az írás végére, ami most kivételesen igaz szálakat göngyölt fel, és próbál valamit lerombolni az ilyenkor szokásos szeretet maszlagból.

Szóval, ha a feldíszített citromfánál, Sinatranál és a mézeskalácsnál kimerevítettük volna a képet, nem lett volna az égvilágon semmi baj. De nem merevítettük ki, a belső igazságérzetünk biztosan tiltakozott a nagy ünnepi cirkusz ellen, mert a tudatalattink folyton valamit elnyom. Ilyenkor a hétköznapokat például, ami nem baj, csak a bűntudattal nehéz mit kezdeni. Hogy értsd, mire gondolok, képzelj el egy egyre gyorsuló felvételt a hétköznapokról, ahol a csúcspont december elején van, össze-vissza ugráló emberekkel, szálló pénzzel, ideges, lila arcokkal, a távolban valami robban, de a nyüzsgés elnyomja a detonációt. Az egész alatt pedig hangosan üvölt a Csendes Éj. A kiakasztott díszek, csillogó fények pedig ennek az őrületnek az elnyomó pirulái, hogy végül egyáltalán ne tudjuk eldönteni, mit miért csinálunk: Azért őrülünk bele a karácsonyba, hogy a "hangulat körülvegyen", vagy azért vesz körül a hangulat, hogy lezsibbadjunk az őrülettől?

De mindegy is, ott tartottunk, hogy a konyha egy merő karácsonyi giccs lett, a fene nagy akarásban pedig egyre jobban kicsúszott az irányítás a kezeim közül. A díszeket kiakasztottam, de nem kártyáztam a fiammal. A mézeskalács össze volt gyúrva, de az ebéd még csak tervben volt. Sinatra andalítóan énekelt, amitől nem hallottam senkit, így törvényszerű volt, hogy én leszek az első, akinél elszakad a cérna és az első arra járó fejét leüvöltöm.

Az arra járó a férj volt, aki szerencsétlenségére egy gitárral járt fel s alá, amit az elviselhetőnél többször meg is pengetett, s mivel ez jó indok volt arra, hogy kiengedjem a gőzt, a karácsonyi rózsaszín ködben leettem életem párjának a fejét. Persze igazam volt, mert mindig az van, de a hangulatnak már lőttek, ültem a nappaliban és néztem azt a sok rohadt fényt, amit egész délelőtt akasztgattam, millimétereken problémázva. Törölgettem a könnyeimet, a gyerekek néztek megütközve, én meg a könnyfüggönyön át hol őket sajnáltam, hol pedig magam. És a nagy gondolat megfogalmazódott, miszerint a karácsony egy igazán öncélú őrület.

Mindegy, hogy mit állítunk róla, hogy hány kis árva által festett képeslapot veszünk meg és hány hajléktalannak adtunk egy kicsivel több aprót a pirosnál. Ezek a fények, a tömény fahéj illat, egyszerűen önámítás, a hideg tél elleni drog. A szeretet ünnepe alkalmával felturbózzuk magunkat, mindenféle jól hangzó és szép jelszó alatt megesszük egymást december 24-ig, apró falatokban és kifordulunk önmagunkból, miközben megnyugtatjuk magunkat, hogy de hát az ünnepek, tudjátok, attól vagyunk hülyék. Aztán 24-én éjjel, amikor kimerevedik minden, megáll az idő, mert már főzni sem kell, mindenki kibontotta az ajándékát, letörölte az anyósnak szánt felvarrt művigyort a képéről, egyszóval túl vagyunk mindenen, na akkor jön el az igazi karácsony. Titokban. Észrevétlenül.

Hétfőn aztán mindent újra kezdtünk. A díszek ott fityegtek a házban, a mézeskalácsból volt még valamennyi és már nem utáltuk egymást sem annyira a férjjel, viszonylag kisimulva ültem be az 5. b. karácsonyi ünnepségére. Már a nyolcadik percben nagyon fájt a fejem, mert nagy volt a zaj, a levegő pedig kevés, de elhatároztam, hogy megpróbálom igazán átérezni a darab lényegét. Néztem a szülőket, mosolyogtam a kistestvérekre és arra gondoltam, hogy szép dolog, hogy a rászoruló családok gyerekeinek kis meglepetéssel készült az iskola. Amikor vége volt a műsornak, a mellettem ülő család gyerekei izgatottan bontogatták a csomagból a mandarint és a szaloncukrot, a fiam kirekesztve nézte őket, de nem szólalt meg, mert valamit megérezhetett a lényegből. A négy kisgyereknek a sorok között jött meg a télapó, idén először és utoljára. Tartogatták a télapós csokit, nem bontották ki, hogy leharapják a mikulás csoki fejét, meghatottan nézték a csillogó fóliaemberkét.

Sokáig csendben ültünk hazafelé a kocsiban, a hatévesek minden bölcsessége benne volt abban, ahogy nem szólt egy szót sem a fiam, hogy nem kapott szaloncukrot sem, gondolatban az apja céges télapóünnepségén járhatott. A kicsi agynak nagy volt az űr a két élmény között, a társadalom két véglete közé szorult ő maga is. A lányom kiváló dramaturg lévén, elmesélte, hogy a mellettünk ülő anyuka az iskolában takarít, és képzeljem el, az osztálytársa, amikor nem ment iskolába, mert nagyon köhögött, azért bement segíteni az anyukájának takarítani. Elképzeltem. Ritkán potyognak csak úgy a könnyeim, örültem, hogy kifelé bámulhatok az útra, és miközben utáltam magam és az összes normálisan élő családot, örültem, hogy vannak érzéseim. Életre kelt Andersen mese, ez jutott az eszembe. És az előző napi öncélú díszítgetés és a felesleges hiszti és a sok sorban állás, bankkártya lehúzás, felesleges ajándékok hazacipelése égett a gyomromban. Kizuhantam a karácsonyi cukorból, négy kisgyerek és egy anyuka ütötte ki a karácsony összes sztereotípiáját, tükröt mutatva, hogy milyenek lettünk. Hát ilyenek. Értéktelen karácsonyokkal zsibbasztjuk magunkat, semmitmondó mondatokat szajkózva. A karácsony a szeretet ünnepe. Hm. Baromság. A karácsony az önámítás ünnepe, mert a szeretetnek nincs szüksége a karácsonyra...
tovább(6 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(20 értékelés eddig)

Pofon- Legális testi sértés

2011.11.17. 12:16
A pofon elcsattant és abban a pillanatban, amikor a tenyér az archoz ért, puff, mondta a pofon, a retkesbe, mondta a nő és el is szállt a dühe. A kisfiú, aki a fejébe vette, hogy egymaga elszálasítja az idegrendszerét az asszonynak, méghozzá még reggel és azonnal, először meglepődött, aztán úgy döntött, mivel a pofon igazán jogos volt, most vállrángatással bünteti az anyját.

Sakk, matt, ebből már jól nem lehet kijönni, a nő nézte a dacos tarkót és próbálta felfedezni a fültövön az ujjai nyomát, mert a tenyere bizony bizsergett, de most egészen máshogyan, mint a pofon előtt. Most nem szabad bocsánatot kérni, gondolta, pedig már legszívesebben az ölébe kapta volna a gyereket, akinek a könnyei a mackós szőnyegre potyogtak némán, most nem szabad úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna, tördelte a kezét. Vagy mégis...

Egy jól irányzott pofon kell, anélkül nem lesz belőle ember, ezt mondta a gyerekorvos egy vidám diskurzus közepette, a nő pedig akkor úgy gondolta, hogy csak a rossz kölyköket ütik, verik otthon, az ő fia nem rossz, csak néha eleven. És bár igazán nem zárkózik el a pofon intézményétől, most azt gondolja éppen magában, hogy ez, mármint az a hatalmas tasli, amit a szenvtelen fia arcára nyomott, tulajdonképpen testi sértés volt.

Még tisztán emlékszi arra az érzésre, amikor az apját nézte gyerekkorában, várva, hogy mikor robban az időzített bomba. Egyszer még be is pisilt egy pofon következtében, pedig már igazán nagy volt, ezek az emlékek pedig nem hálával töltötték el, mert az apja jó munkát végzett és embert faragott belőle amikor megérdemelte, hanem félelemmel. És meggyőzte őt arról, hogy a pofon a terror kiváló eszköze, meg a megfélemlítésé, amit a szomszéd idegesítő gyerekein sem alkalmazna, nem hogy azon az emberen, akit a legjobban szeret.

Ezek a gondolatok sajnos ezen a reggelen nem jutottak az eszébe, csak a düh cikázott a koponyájában ide és oda, miközben hol a hisztiző fiát, hol pedig az órát nézte, ami pimaszul – pont, mint a gyerek előtte – mutatta, hogy már három, négy, öt... perce elkésett. Valamit tenni kell, egyéb ötlet híján kinyitotta a Hülye Szülők Sztereotípiái dobozt és klasszikus nevelési játszmába kezdett, amire a gyerek jól reagált, pont, mint a nagykönyvben. Olyan válaszokat adott, amitől a helyzet egy centit sem lépet előre, de a nő még idegesebb lett.

Oviba kell menni. Ha nem sietnek, elkésnek. A feleselés és szófogadatlanság hülyeség és senkinek sem jobb tőle. Ezek voltak a tények, a csontig ható mondat pedig, amit a gyerek megfontoltan az anyja képébe vágott, kibillentette a szitut a holtpontról. Mit mondtál, kérdezte a vihar előtti csöndben a nő, dübörgött egy ér a fejében és az elhangzott mondat, és most már nem tudta eldönteni, hogy minek örülne jobban, ha még egyszer elismételné a gyerek a dolgokat, vagy ha nem, mert a dühét ki kellett valahogy adnia.

A dolog eldőlt, a gyerek összeszűkített, mindenre elszánt szemmel nézett a nőre és megismételte a mondatot, a kéz lendül és meg sem állt a hatéves puha arcáig. Ilyen lehet a fénysebesség, ez suhant át az agyán az anyának, amikor hirtelen kívülről látta magukat. A dühnek már nyoma sem volt, azaz egészen új formát öltött, csalódottságot, szégyent és szeretetet érzett és végképp nem tudta, hogy most akkor mi legyen.

Soha többet nem akarlak megütni, ezt már olyan komolyan mondta a gyereknek, mintha a bíróságon kellett volna felelnie azért, mert egy védtelen embert megvert. Nem viselkedhetünk így egymással, se te, sem pedig én, és a komolyság hirtelen visszahozta a gyereket is, aki talán az embert is meglátta az anyjában, nemcsak egy bokszpartnert, akivel játszmázhat. Visszajöttek mind a ketten a valóságba, kéz a kézben bandukoltak az oviba. Látszólag minden rendben volt, a hatalmas békességre a gyerekorvos azt mondta volna, hogy erről a pofonról beszélt, tessék, ez kellett a gyereknek, de a nő tudta, hogy egyáltalán nem kellett neki. Ezt egyébként a gyerek is tudta.

Mert akárhogy nézzük, a verés az verés, a nagyobb alkalmazza a testi fölényét a kicsin, azon címszó alatt, hogy neveli őt és ez később milyen jó lesz neki. Fordított eset nincs, mert az szülőbántalmazás, arról pedig egy gyerekorvos sem beszél, hogy a normális öregkorhoz kell a gyermeki pofon, így ez egyirányú dolog marad. Mi akkor a pofon? A harag csattanós távozása a tenyéren keresztül, hogy mint az áram, megmarjuk vele a saját gyerekünket? Negatív energia? A félelem és az elnyomás legális eszköze? Nem tudott erre felelni a nő, csak azt tudta, hogy a pofon mindig csak addig indokolt, amíg el nem csattan. Utána soha.
tovább(2 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(24 értékelés eddig)

A blog létrehozója és / vagy tulajdonosa kizárólagos felelősséget vállal az általa létrehozott és / vagy szerkesztett blog teljes tartalmáért. A HáziPatika.com Kft. - mint a babaszoba.hu oldal tulajdonosa - a portálon látogatói által szerkesztett blogok igazság- és valóságtartalmért, valamint az azokban elhelyezett tartalommal összefüggésben semmilyen felősséget nem vállal.

Ugrás a lap tetejére

A blogról
Szerző:winningerÜzenetoffline
winninger

  • Összesített tetszési index:

  • Bejegyzések száma: 63 db
  • Létrehozva: 2011.01.17. 11:11
  • Módosítva: -
Címkék
Mi ez?

A babaszoba.hu oldalain található információk, szolgáltatások nem helyettesíthetik szakember véleményét, ezért kérjük minden esetben forduljon szakorvoshoz!
Copyright © 2002 - 2012 Sanoma Media Budapest Zrt. - Minden jog fenntartva