babaszoba.hu


Nem vagy egyedül


Beszélgetés babázásról, nevelésről, lélekről, családról és arról, mi történik a világban. Kérdezz bátran, válaszol a Kismama magazin pszichológusa: Sződy Judit

A gondozó keze

2011.10.12. 19:16módosítva: 2011.10.12. 19:46
Ha ma egy a testközeli gondozás, igény szerinti szoptatás elveit valló társaságban szóbakerül Pikler Emmi neve, rémületes borzongás fogja el a társaságot, hiszen az ő művei alapján neveltek minket, a hatvanas, hetvenes évek szülötteit, amiben a mai szemmel nem volt sok köszönet. Ő vezette be a "Jól tartott csecsemő" fogalmát, aki óraműszerű pontossággal működik, és a testközelséget csak a gondozási feladatok végrehajtásának idejére igényli.
Amikor Pikler Emmi szóba kerül, bennem szép emlékek is fölmerülnek, hiszen a "Lóczyban", a Lóczy Lajos utcai Csecsemőotthonban töltöttem egyetemi gyakorlatom egy részét, és ott tanultam meg Tardos Annától, Pikler Emmi lányától, hogy a gyereket tisztelni kell. Nem tárgy, nem játékszer! Ők vezették be a gyerekek "saját gondozási rendszerét", vagyis azt, hogy az intézetben élő gyerekek tartozzanak valakihez, minden gyereknek legyen egy saját gondzónője, aki különleges figyelemmel követi a picit. Így nem lesz egy a sok közül. Náluk láttam először azt, hogy lehet bízni a totyogóban, akkor is, ha bizonytalan lépéseivel elindul egy lépcső felé. Nem kell odarohanni megmenteni, meg fogja oldani egyedül is, sérülés nélkül lemászik. Nem kell teljesítményeket elvárni a babáktól, ha izgalmas környezet veszi őket körül, megtanulnak maguktól mindent. Ezek a gondolatok abban az időben nem voltak elterjedtek, elfogadottak. Ma már talán azok. Idén szűnt meg a "Lóczy", köszönöm ezt az útravalót. Áljon itt Tardos Anna egy, számomra fontos írásának részlete! Ajánlom mindenkinek, szülőknek, anyáknak, csecsemőotthonok gondozóinak, bölcsődei gondozóknak és szülészetek munkatársainak.

"A bőr a legősibb és kezdettől fogva érzékenyen reagáló érzékszerve a csecsemőnek. Közismert, hogy a csecsemő életében milyen fontos szerepe van a taktilis ingereknek, a közte és a felnőtt közti testi kontaktusnak. Az elméleti felismerés azonban, mint annyiszor, ezúttal is kevéssé realizálódik a gyakorlatban. Keveset vagy egyáltalán nem foglalkozik a szakirodalom azzal a kérdéssel, hogy a csecsemőnek és a kisgyereknek milyen fajta érintés a kellemes, s mely mozdulatainkkal okozunk neki akaratlanul is kényelmetlen, kellemetlen érzést.

Néhány gyakorlati példa elemzésével kívánom bemutatni, hogy a gondozás folyamatában a testi kontaktus milyen gyakran lehet sértő, frusztráló a gyermek számára, s mit lehet tenni annak érdekében, hogy valóban betöltse szerepét.

A csecsemő és a kisgyermek egész viselkedésével kifejezi, mit érez, mikor róla gondoskodó felnőtt egyes testrészeit vagy egész testét megérinti, megmozgatja, felemeli.


A kisgyermek közérzete nagymértékben függ attól, hogy a felnőtt hogyan nyúl hozzá. Az intézményekben élő gyermekek tapasztalatai ezzel kapcsolatban még nem mindig megnyugtatóak. Kellemetlen tapasztalatainak egyik forrásává válhat gondozónőjének rutinossá vált, rosszul beidegződött mozdulatai. A gondozónő naponta több csecsemőt emel fel, helyez a pólyázóra, tesz tisztába, etet meg, helyez vissza az ágyába vagy játszóhelyére. A szituációk, a műveletek ismétlődése elkerülhetetlenül hat a mozdulataira. A munkafolyamatok során gyakran ismétlődő mozdulatok az ismétlődés hatására rendszerint lerövidülnek, gyorsakká, hatékonnyá és bizonyos mértékig automatikussá válnak. A gyakorlott gépírónő, a laboráns vagy szövőnő munkájának nagy részét a részletekre nem figyelve, gyors mozdulatokkal, automatikusan végzi. A gondozónő munkáját is megkönnyíti, ha mozdulatainak egy része gyorssá, mechanikussá válik, ha például ügyesen, gyorsan tudja összekészíteni a gyermek tisztába tevéséhez, átöltöztetéséhez szükséges ruhadarabokat, ha ügyesen tudja megkötni a fóliát, előkészíteni az ételt, ha tehát figyelmét nem a műveletek technikája köti le. A gyermekkel közvetlenül kapcsolatos mozdulatok lerövidülése, gyorssá, mechanikussá válása azonban komoly veszély. A gyors, mechanikus mozdulatok nem teszik lehetővé, sőt kizárják, hogy a gyermek felkészüljön a mozdulatokra, hogy cselekvően részt vegyen a vele kapcsolatos tevékenységben. Egyes rutin mozdulatok éppen azt a funkciót töltik be, hogy a gyorsabb munka érdekében megakadályozzák a gyermek aktivitását. E mozdulatok rendszerint tartalmaznak némi erőszakos elemet is, ettől válnak keménnyé, s ezáltal kellemetlenné. Nem teszik lehetővé a csecsemőnek, kisgyermeknek, hogy gondozás közben jól érezze magát. E gyors mozdulatok közben rendszerint a kapcsolat más formája, például a tekintetváltás lehetősége is kizárt a gyermek és gondozónője között.
Az a mód, ahogyan a gondozónő a gyermekkel bánik sok mindent kifejez a gyermek számára. A gyengéd, tapintatos mozdulatok figyelmet, érdeklődést fejeznek ki. A gyors és kemény mozdulatok pedig a figyelmetlenség, a közömbösség vagy türelmetlenség közvetítői is egyben. Így például ha a gondozónő megszólítja a hempergőben háton fekvő csecsemőt, ha keresi a tekintetét és megvárja, amíg az észreveszi őt és készül arra, hogy fölvegyék, ha óvatos, lassú mozdulattal nyúl a feje és a törzse alá, és így emeli fel, -ezzel nemcsak elkerüli, hogy a gyermek a váratlan mozdulattól összerezzenjen, hogy feje hátrabillenjen, miközben felemelik- hanem egyben kifejezi neki, hogy abban ami most vele fog történni, hogy felemelik, várják az ő részvételét, együttműködését is. Ezzel szemben, ha a gondozónő a csecsemőt váratlan, gyors mozdulattal, törzsénél vagy karjánál fogva húzza fel, ez nemcsak kényelmetlen élmény, hanem egyben annak a kifejezése is, hogy részvételére, együttműködésére nem számítanak, nem is hagynak rá időt, tárgyként kezelik, méghozzá nem valami megbecsült, értékes tárgyként, hanem olyanként, mellyel nem kell óvatosan, figyelmesen bánni."
tovább(0 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(8 értékelés eddig)

Hagyjuk, hogy dörgölőzzön?

2011.10.05. 20:44módosítva: 2011.10.05. 20:49
Kedves Judit!
Kicsi lányunk lassan négyéves lesz. Vagy fél éve vettem észre, hogy az elmélyült játék közepette ritmusosan dörzsölgeti altestét hol a kanapé támlájához, hol a játékához. Mostanában az ugrólabdát használja erre a célra, melyet felkap, kiszalad vele a konyhába vagy a fürdőszobába. Először meglepődtem, majd utánaolvasva úgy gondoltam, teljesen normális, amit csinál. Nem egész nap teszi, inkább csak akkor, ha fáradt vagy unatkozik, de egy érdekes programmal bármikor el tudom csalni. A nyári medencézés során viszont rákapott apa lábára, aki vagy nem vette észre, mi történik, vagy egyszerűbbnek látta hagyni. Ilyen esetben mi a teendő? Apánál nem működik a figyelemelterelés, a "nem hagyás", mert a kicsi lány mérges lesz, kiabál, veszekszik és csapkod felé. Ilyenkor azt látom rajta, hogy zavart, csalódott. Mi a helyes? Beszélni kellene róla? Ha igen, hogyan? Vagy hagyjuk rá? Várom válaszod.
Hédi

Szia, Hédi!
Örülök, hogy tájékozódtál a kérdésről, és ilyen jól kezelitek a helyzetet. Kivéve ezt az apás dolgot. De helyezzük az egészet egészen más környezetbe! Ne a dörzsölőzés, a szexualitás legyen gondolkodásunk középpontjában, hanem az, hogy tudtok-e korlátot állítani, ha kell. Át kell gondolni, mit jelent az, hogy nem megy a "nem hagyás". Mert annak menni kell, ha tényleg nem akarjátok. Vajon akkor se menne, ha a kislány, mondjuk, bicskát akarna apa hasába döfködni? Vagy - hogy ne legyek ennyire elrugaszkodott - fájdalmasan húzogatná apa haját, vagy bele akarna nyúlkálni a szemébe? Ha ezeket az eseteket megakadályoznátok - a józan ész emellett szól, ugye - akkor a kislány ugyanilyen mérges lenne, kiabálna, veszekedne, csapkodna, zavart és csalódott lenne. De ez titeket valószínűleg nem ejtene ennyire kétségbe. Azt mondanátok szerintem, hogy ezt nem lehet, és kész. Mert ez fáj apának, zavarja apát. Pont. Ennyi. Valószínűleg a kislány legfeljebb még egyszer-kétszer próbálkozna, de lehet, hogy soha többé, mert annyira nyilvánvalóan adtátok a tudtára, hogy apa hasába nem döfünk bicskát, nem nyomjuk ki a szemét, nem tépjük ki a haját.
Most térjünk vissza a konkrét témához! Beszéljétek meg, hogy szerintetek a szexualitás annyira intim dolog-e, hogy azt nem közönség előtt műveljük! (Kakilni sem lehet akárhol, tehát ez a "nem szabad közönség előtt" élmény nem lesz vadonatúj dolog a gyerek számára.) Nos, ha ebben megegyeztetek, akkor azt beszéljétek meg, tudjátok-e ezt olyan hitelesen közvetíteni a gyereknek, mint azt, hogy nem nyomjuk ki apa szemét, vagy nem kakilunk a szoba közepére. Ha igen, akkor ezt ennek megfelelően kell kezelni. Határozottan. Ha nem, akkor beszélnünk kéne még erről. Keressetek.
http://www.padlasmuhely.hu
tovább(0 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(0 értékelés eddig)

Rejtély a bölcsiben

2011.10.04. 12:51módosítva: 2011.10.04. 12:55
Kedves Judit,
Egy igen érdekes rejtélyre keresem a megoldást és gondoltam talán tudsz segíteni. AKár itt a blog hasábjain akár személyes/baráti tapasztalatokból.
A rejtélyem tárgya "Hogy dolgoznak az Anyukák 8 órát mikor a gyerek 9-től fél4ig van bölcsiben????"
Eddig magánbölcsibe jártunk. Ott ugye ez nem izgatott annyira, hogy Ákosom az első és majdnem az utolsó is mert hát magánba olyanok is viszik a gyereket akik otthon vannak a kisebb tesóval.
Szeptembertől államiba járunk. Ide csak úgy lehet bejutni ha Anyuka dolgozik. Kérdem én ha folyamatosan arról megy a cikkezés, hogy nincsenek részmunkaidős állások, hogy lehet az, hogy reggel 7:45-kor Ákos az első gyerek délután meg 17-kor az utolsó. De annyira utolsó, hogy már közben a takarítónéni felmosott?!
Ok, hogy néhol van bevethető Nagyi, meg mondjuk apa néha néha besegít, de 28 gyerek között CSAK MI vagyunk olyanok akik a NORMÁL 8-17-ig időintervallumban dolgoznak?!
Mi erről a véleményed, mi az olvasók véleménye-tapasztalata...
Köszönöm...


Szia Csilli!

Az a vicc, hogy én is ezt kérdezgettem magamban, amikor a gyerekek óvodába jártak. Annak ellenére, hogy nem kötött a munkaidőm (vagy lehet, hogy ezért...), soha nem tudtam elég korán érkezni, és elég korán vinni reggel, ahhoz, hogy ne néhány ott lézengő gyerek közé pottyanjon a ded.
Mondjuk olyat hallottam sokat, hogy a nagyi érte megy, hogy az apa viszi, anya hozza, sőt, nagy testvér megy érte, vagy baráti család hazaviszi a sajátjával együtt. Sok anya úgy viszi oviba a gyerekét, hogy otthon van a picivel - és mondjuk a két nagy ovis, ezért tud korábban értük menni. De bölcsiben gondolom ritka az ilyesmi.
Ha a véleményem kérdezed, úgy gondolom, hogy jó megoldás, ha alvás után hazaviszi valaki a családból a gyereket, ha a gyerek ezt igényli. Az is előfordul - főleg még jó időben, hogy a gyerkőc szeretne az udvaron játszani, ahelyett, hogy hazamenne, persze ez egyedi igény. Tehát, ha a család tud rugalmas lenni, és képes a gyerek igényét figyelembe venni, akkor totál rendben van, hogy hazaviszik. A gond az, ha az olyan családokat "megszólják" akik nem tudnak ilyen intézkedéseket hozni, és kénytelenek a gyereket "teljes munkaidőben foglalkoztatni" a gyereket. Várjuk a többiek véleményét!!!! Figyeld a babaszoba Facebook oldalát, és gyere vissza a blogba is!
tovább(8 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(1 értékelés eddig)

Versenyben

2011.09.27. 12:57módosítva: 2011.09.27. 13:03
Ricsi fiam tizenhat hónapos. Otthon vidám, kiegyensúlyozott, a vendégekkel is barátságos. A játszótéren is így volt, ám mostanában, ha idegenek közelednek hozzá, elsírja magát. Nem esem kétségbe, hiszen ez nem cirkuszi porond, úgy hiszem, ez a fajta szégyenlősség természetes a tipegőknél. Ám néhány játszótéri anyuka szúrós megjegyzése elbizonytalanít: "hogy lehet, hogy csak tíz foga van?" "Hogy bírod, hogy ilyen kis félszeg?" "Milyen kövér a gyereked!" Számomra aranyszabály, hogy más gyerekéről vagy jót, vagy semmit. Szerintem ez már nem is a gyerekekről szól: az anyák versengenek ostobán. Nem hiszem, hogy az a baba, akinek öt hónaposan jön a foga, különb ember lesz, mint akinek csak kilenc hónaposan.
Szégyellni kényszerüljek egy gazdag érzelemvilágú kisfiút, mert nem divatosan agresszív vagy "hiperaktív"? Pszichológushoz vigyem? Vagy eresszem el a fülem mellett a piszkálódó megjegyzéseket? Ez nem olyan egyszerű!
Eszti


Amit a szégyenlősségről írsz, azzal nagyjából egyetértek: nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani a dolognak, nem kell pszichológushoz vinni Ricsit. Biztosan oka van rá, hogy így viselkedik. Ez a probléma valószínűleg éppen olyan hirtelen el is múlik majd, mint ahogy jött. Nem kell felfüggeszteni a játszóterezést, ha amúgy szeret ott lenni a kisfiú. Hozzátenném, hogy nincs különösebb jelentősége, felnőttek vagy gyerekek között tölti-e az idejét egy alig másfél éves totyogó. Hároméves kor után igénylik igazán, hogy kortársak között legyenek, ekkor kezdenek együtt játszani. Ám a játszótér már a korábbi időszakban is izgalmas terep arra, hogy az apróság próbálgassa ügyességét, figyelje a többieket. Az anyukák számára pedig ideális helyszín az ismerkedésre, gondjaik megvitatására. Kiszabadulhatnak a négy fal közül, más felnőttekkel találkozhatnak.
Ez általában nem szokott gondot okozni: a legtöbben betartják azt az íratlan szabályt, amit te is említesz: nem kritizálják nyíltan más gyerekét, más nevelési elveit. Ám a versengés sajnos szinte mindig ott van a háttérben, nem csak a játszótéren, hanem a rendelőben, a rokonok között, még a baráti társaságokban is. Hiszen mi az első kérdés babalátogatáskor? Hány kiló? Eszik már főzeléket? Fölállt már? Beszél? Ez még csak a kezdet! Ebből a szemléletből természetesen következik, hogy sokan már a bölcsődében fejlesztő foglalkozásokat követelnek, az oviban nyelvórát, az iskolában, hogy októberre olvassanak az elsősök, és különóráról különórára szállítják a gyereküket. Nem veszik figyelembe, hogy a fejlődésnek sajátos ritmusa van, minden előrelépést meg kell előznie a szervezet érésének. Így tudnak egymásra épülni a készségek. Csak türelem! Jó lenne belátni, hogy - amint ezt te is írod - nem jobb, nem értékesebb egy gyerek attól, hogy előbb nő ki a foga, hogy előbb áll fel, de még attól sem, hogy előbb eszi meg a főzeléket. Az első három évben nagyon eltérően fejlődnek a kicsik. Még ha jelentősen elmarad valamiben egyikük-másikuk, akkor sem mondhatjuk, hogy rosszabb, hanem csak azt, hogy más. Ekkor is jobb lenne, ha megelőlegeznénk a bizalmat, hiszen többnyire behozza a többieket, vagy saját erőforrásait felhasználva, vagy külső segítséggel.
Komoly gond lehet, hogy ez a versengés elbizonytalanítja azokat a szülőket is, akik eredetileg hittek gyerekük természetes képességeiben, elfogadták saját fejlődési ütemét, olyannak szerették, amilyen. Bíztak szülői képességeikben, ösztöneikben, megérzéseikben. Egy-egy ilyen rosszízű megjegyzés komolyan megrendítheti még a többgyerekes "haladók" nyugalmát is.
Vannak, akik különösen érzékenyek a külső hatásokra. Ők azok, aki nem bíznak magukban, ezért eleve ellenségesen fordulnak környezetük felé: a jóindulatú vagy semleges megjegyzések mögött is támadást, kritikát feltételeznek. Nem lehet könnyű így élni, de ezt is el kell fogadnunk: ahogy a kicsik, úgy mi, nagyok is mindannyian mások vagyunk.
tovább(1 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(5 értékelés eddig)

Babrálja a haját

2011.08.28. 13:29
Kedves Judit!

Van egy tizenkilenc hónapos kislányom, aki rendkívül ügyes és kiegyensúlyozott, de a napokban egy rádióműsor kapcsán elkezdtem aggódni egy olyan dolgon, amin talán nem is kellene.
Hanna születése óta azzal jelzi, hogy álmos, hogy a saját haját babrálja, csavargatja és húzogatja, vagy ha az enyém van közelebb, akkor azt. A kérdésem az lenne, hogy ez egy ilyen pici gyereknél jelenthet-e problémát. Ha igen, akkor mit? Illetve hogyan lehet erről jól leszoktatni? A rádióműsorban hallottam, hogy kialakulhat egy pszichés zavar, a trichotillománia. Hogy tudom ettől megóvni?

Kedves Margit!

A kislánynál élénken él a megkapaszkodási ösztön, amit őseinktől örököltünk. Ezt az ösztönt egy magyar tudós írta le: Hermann Imre. Azt vette észre, hogy a kismajmok ösztönösen kapaszkodnak anyjuk szőrébe. Ez érthető, hiszen elpusztulnának, ha leesnének vagy ha anyjuk egyedül hagyná őket. Ám azt is észrevette, hogy az embercsecsemő ugyanilyen lelkesen szorongat mindent, ami a kezébe kerül: ez az ösztön él tehát az embernél is. A baba belekapaszkodik, amibe tud, ha már a mamának nincs szőre, akkor van haja, ha anya haja nincs kéznél, hát van neki sajátja, ha még az sincs, akkor akár a saját fülét is markolászhatja. Ez a biztonságkeresés inkább a fáradt vagy feszült pillanatokban erősödik föl. Talán mi, felnőttek nem markoljuk teljes erőből a fogorvosi szék karfáját, amikor a rettenetes orvos közelít a rettenetes fúrójával? Dehogynem. Ez egyáltalán nem baj, nem szégyenletes, mint ahogy az sem, ha egy kisbaba így találja meg a biztonságát. Babakorban semmi baj nincs ezzel. Sok gyerek a kedvenc pelust, plüsst vagy takarót vonszolja hegyen-völgyön át, úgy, hogy senki sem akad fönt ezen a problémán. Az ön babája ugyanezt csinálja, csak éppen valami olyan puha dolgot talált "okosan ", ami kéznél van. Nem kell leszoktatni, legföljebb akkor, ha kárt, fájdalmat okoz magában vagy önben. (Ha tépi a hajat.) Ezt persze úgy kell kezelni, mint minden más fájdalom- és károkozást: leállítani a mozdulatot, és megmondani, hogy ezt nem szabad. Akkor gondolkodnék el a kérdésen, ha nem csak fáradtsághoz vagy szorongató helyzetekhez kötődne a hajbabrálás, hanem eluralkodna a gyerek mindennapjain, már akadályozná abban, hogy játsszon, tevékenykedjen, aktívan részt vegyen a család életében. Ez már pszichés probléma, szorongásra utal, de nem trichotillománia. A trichotillománia, amiről a rádióműsorban hallott, kényszerbetegség: a beteg szisztematikusan kitépkedi a hajszálait, úgy, hogy szinte észre sem veszi, hogy nagy kopasz foltok alakulnak ki a fején. Van, aki a szemöldökét, szempilláját szedegeti ki a körmei közé csippentve, akár teljes mértékben is. Ez az állapot környezeti és genetikai tényezők egymásra hatásából alakul ki, jelentős szorongás áll a háttérben, pszichoterápiával kezelendő betegség.
tovább(1 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(0 értékelés eddig)

Két hét múlva ovi, és még bepisil!

2011.08.15. 19:22módosítva: 2011.08.15. 19:27
Kedves Judit!



Rendszeresen olvasom tanácsaidat a Kismamában, remélem, nekem is tudsz segíteni.

Van egy 3 éves (májusban elmúlt) kislányom, Kata, aki még nem szobatiszta. 2 hét múlva kezdené az óvodát.

Kata 2 éves koráig bilizett, aztán történt valami, többé nem akart ráülni. Igaz, 2 éves koráig sem volt szobatiszta, de ha pelenkacsere közben ráültettem a bilire, akkor rendszerint belepisilt / kakilt. Aztán nyáron, mikor levetkőztettem és kivittük a kertbe a bilit, ott történhetett valami. Addig tartogatta, míg végül összepisilte magát (meztelen a kertben), nagyon zokon vette, ahogy a lábán végigcsorog. Vhol itt kezdődött a bili-gond.

Utána nem erőltettem 1 évig, gondoltam majd magától alakul. Ám 3 éves kora körül se változott a helyzet. Ha rá is ült, nem tudott belepisilni, bármennyire is kellett neki. A WC-vel ugyanez, vettünk neki lépcsős szűkítőt. Játékból és lehetőleg ruhában ráül. Ha leveszem róla a pelenkát, akkor képes szabályozni, sőt, nem is akar pelenkát visszavenni, de pisilni se sehová (fűbe se). Ha aztán véletlen bepisil ilyenkor, akkor nagyon kétségbeesik. Próbáltam textilpelenkát is ráadni, de azt nem viseli el, tiltakozik ellene. Volt olyan időszak (pár hét), hogy nem beszéltem vele a szobatisztaságról, de akkor sem alakult. Az se érdekli, hogy más gyerek mit csinál, hiába mesélek neki az ismerős gyerekekről. Minket is lát WC használat közben rendszeresen. A pisis, kakis pelenka egyáltalán nem zavarja. (A pisis texilpelenka sem.)

Nagyon értelmes kislány, pontosan tudja, hogy hova kellene végeznie a dolgát. Nehezíti a dolgot, hogy nagyon érzékeny és makacs is.


Tudom, hogy ez az össze-vissza próbálkozás és következetlenség nem tett jót az ügynek... Azt gondolom, hogy Katánál más gond van, mint általában a hasonló korú gyerekeknél, akik kényelemből nem akarnak lemondani a pelenkáról. Mert ha hajlandó is ráülni olykor, akkor sem tudja elengedni magát. Ez valami pszichés gát lehet?

Gondoltam, hogy esetleg szakemberhez kellene fordulni, de nem látom értelmét, Kata nem áll szóba idegennel, nem válaszolna kérdésekre sem. (Kérdezgettük, hogy mi a baj a bilivel, egyszer azt mondta, hogy zavarja, hogy nem látja közben, hogy honnan jön a pisi... De mivel nagyon nagy a fantáziája, lehet, hogy ezt csak úgy mondta, és nem ez a baj.)


Mit tehetnék? Várjam ki, hogy magától elmúlik a bili/WC-fóbiája? Aggaszt, hogy az oviban, még ha fogadják is pelenkásan, csúfolni fogják a többiek. A rokonok rendszeresen gúnyolódnak rajta. (Különben is nagyon tart a gyerekektől, nem volt bölcsis sem, a játszótéren se szereti ha közel jönnek hozzá... Tehát nekünk az óvodás beszoktatás már eleve nem lesz egyszerű.)



Szia Réka!


Így a távolból csak gondolatokat tudok veled megosztani, hogy tisztább legyen a kép.


- A következő gyerkőcödet ne ültessétek bilire, amíg ő maga nem mutat jelet rá, hogy szeretne belepisilni. Pelenkacsere okán se, sehogy se. Csak ha már készen áll erre. Így nem fog rossz tapasztalatokat szerezni.

- A szakember dolga az első néhány találkozásnál, hogy bizalmi légkört alakítson ki a gyerekkel, csak utána kezdődhet meg az érdemi munka. Sajnos ezt sokan úgy értékelik, hogy a pszichológus nem csinál semmit, csak játszik a gyerekkel. Pedig ilyenkor is komoly előrehaladás folyik a cél érdekében.

- Pár hét "nem beszélek a dologról" nem elég. Sokszor sok hét kell ahhoz, hogy elüljenek a berögzött válaszok a gyerekben.

- Vegyétek meg Aljona Frankel bilikönyv című könyvét, meséld el neki sokszor, ha kéri.

- Játsszatok olyan játékkészlettel, amiben van család: apa, anya, gyerek. És bili vagy vécé. Ilyen pl. a Playmobil. Ezt találtam pl. http://playmobil.toys.hu/jatek-60/playmobil-4285-sarokkadas-furdoszoba/

- meg ezt: http://playmobil.toys.hu/jatek-53/playmobil-4286-babaszoba-etetoszekkel/

De közben nem kell hegyibeszéd, hogy te is pisilj a bilibe. Csak játsszatok.

- A rokonokkal beszélj! A gyerek leégetése elfogadhatatlan. Az ovisokkal nem sokat tehetsz, de a gyerekek sokkal elfogadóbbak, hála az égnek. Sajnos két hét kevés, csodát tenni nem lehet! :-(
tovább(0 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(0 értékelés eddig)

Legyen még egy gyerekünk? II.

2011.08.12. 11:54módosítva: 2011.08.12. 12:01
Kedves Judit!

Nemrég felmerült a "hány gyerek legyen" kérdés a blogodban. Ehhez kapcsolódik az én kérdésem. Három gyerekünk van, ahhoz képest későn kezdtünk bele a gyerekvállalásba, hogy legalább három gyereket terveztünk, és 40 felett már nem szeretnék szülni. 32 voltam az első születésekor, és nagyjából 2-2 évre jöttek a többiek. A negyedik gyerek kérdésében még nem jutottunk döntésre: én biztos vagyok a saját érzéseimben, miszerint szeretnék még egyet, a férjem is vágyik rá, másrészt mindkettőnknek vannak kétségeink, nem vagyunk biztosak benne, hogy a családunk számára ez lenne a legjobb döntés. A gyerekek egyébként most 4 év 10 hónap, 2 év 10 hónap, illetve 6 hónaposak.

A kétségek leginkább azzal kapcsolatosak, hogy a meglévő gyerekeknek mi lenne jó. Abban biztos vagyok, hogy a legkisebbhez képest maximum három év korkülönbséget szeretnék a korom miatt (most vagyok 37), de ha úgy jön össze, a két évet tartanám most is ideálisnak. Ugyanakkor a gyerekimnek nem tudom, mennyire tennék jót egyáltalán egy kistestvérrel, másrészt a relatíve kis korkülönbséggel.

A nagylányom nagyon érzékeny (még nincs öt éves, tehát ő is kicsi még), rendkívüli módon ragaszkodik hozzám, csak négy évesen kezdett oviba járni, de egy év elteltével sem szerette meg (az óvónőket szereti, de szinte sosem akar menni, a legkisebb megszületése után majd minden reggel sírt, hogy nem akar oviba menni). Már kétszer "kitettem" annak, hogy kistesója lett, valahol úgy érzem, most már megérdemelné, hogy ne kapjon még egyszer hasonló terhet.

A kisfiam (jelenleg középső) hihetetlen módon retteg a kisbabáktól, pedig a húga születése előtt nagyon szerette őket. Két hete született meg a húgom kisbabája, családilag bementünk a kórházba köszönteni az új családtagot, és a fiam szemében sosem látott rémülettel nézte a kisbabát, sírt, a kezünkbe kéredzkedett, és látszott rajta, hogy magában azt gondolja: csak ezt ne, csak még egy kisbabát ne hozzatok haza, légysziiiii!!!! A kicsivel egyébként hangsúlyozottan szeretetteljesen viselkedik, de úgy, hogy annyira megszeretgeti, hogy majdnem lerúgja a fejét, kinyomja a szemét, jól lefejeli, stb. Tehát maximálisan tombol benne a testvérféltékenység, csak éppen ezt végtelen szeretettel és megfelelni vágyással adja elő. Eddig is rendkívül élénk és mozgékony gyerek volt, de most alig tud elaludni és akkor is 1-2 óra elteltével felébred. Ráadásul volt olyan, hogy csak úgy, figyelemfelkeltés céljából fejest ugrott a betonba, aminek következtében agyrázkódása lett, kórházba mentünk. Ezt ő a világ legjobb bulijának tartotta, mivel akkor anya körülötte sürgött-forgott.

A nagylányom is harcol a figyelemért, tépkedi a haját, amikor egyedül érzi magát (ez rendszerint alvásidőben van, amikor egyébként együtt, egy szobában vannak a tesójával, pont azért, mert egy pszichológus azt javasolta, hogy akkor majd nem érzi egyedül magát). Szinte folyamatosan beszél, ha vele vagyunk, nem lehet másra figyelni szinte egy percre sem. Ha kicsi időre is elválunk (hetente egy-egy napra napközben átmennek a nagymamához), nagyon tiltakozik és sír. A két nagy pedig folyton verseng az elsőségért, az "először én!" családunk jelmondata lehetne.

Most persze a problematikus pontokat említettem, az életünk nem csak puszta harc és neurózis, hanem nagyon örömteli és boldog az idő nagy részében, ezeket csak azért hangsúlyoztam ki, hogy érzékeltessem, miért vannak bennem olyan érzések, hogy végtelen önzés lenne még egy gyereket vállalni. És akkor a legkisebbet még nem is említettem, akit valószínűleg a legjobban megviselné a kistesó.

A fentieknek pedig ellentmondva ott van bennem az is, hogy régebben nem lehetett válogatni, jöttek a gyerekek sorban, pedig nyilván volt akkor is féltékenység (lásd pl. a klasszikus bibliai Jákob és Ézsau rivalizálást, ami szerintem a testvérféltékenység ősmeséje), és valahogy megoldották a szülők és lerendezték magukban a gyerekek. Nem hinném, hogy a mai emberek annyival boldogabbak lennének attól, hogy sokkal kevésbé vannak kitéve a testvérféltékenységnek, de lehet, hogy tévedek. Vajon mostanában nem dimenzionáljuk túl a testvérféltékenység kérdését éppen azért, mert ma már az az átlagos (tehát normálisnak tekintett), ha valakinek egy tesója van vagy egyke, három vagy több gyerek szinte már extrém sportnak számít, így alig van már tapasztalat a sok gyerekkel kapcsolatban (ahogy a faros szüléseket sem fogja tudni lassan senki levezetni). Lehet, hogy a harmadik testvér már messze nem viselné meg annyira a legnagyobbat, mivel az első kettővel már megedződött? Vagy éppen ellentétes a hatás, és minél többedik sokk, annál jobban hat (érzésem szerint nem, de nem vagyok pszichológus). Nagyjából két év múlva talán a kisfiam sem félne már annyira a babáktól? Vajon egy sokgyerekes családban ugyanúgy szenved a legkisebb még egy testvértől, mintha egyedül lett volna addig? Intuitíven azt gondolnám, hogy talán nem egészen annyira, hiszen a figyelmen már eddig is osztoznia kellett, ez önmagában nem lenne új, ezért talán egy sokadik gyerek kicsit jobban fel van vértezve a kistestvérre, mint egy addig egyedüli? (Persze a státuszvesztés nyilván itt is ugyanúgy felmerül, tehát azt nem vonom kétségbe, hogy neki lenne a legnehezebb, hiszen az ő "legkisebb" státusza sérülne.)

Az is felmerül bennem, hogy ha én magam ennyire vágyok rá, rakhatok-e akkora terhet a gyerekeimre, hogy egy életen át hiányérzetem legyen, mert miattuk így döntöttem? Biztos vagyok benne, hogy ha soha ki sem mondom majd, hogy mennyire szerettem volna még egy gyereket, akkor is tudni, érezni fogják, hogy bennem hiányérzet van (sőt, talán ha nem mondom ki, akkor a leginkább). Minden vonatkozó szakirodalomban úgy olvastam, hogy sosem szabad a gyerekekre rakni, hárítani a kistestvér létének vagy nemlétének kérdését.


Összefoglalva: a tanácsodat szeretném kérni: ilyen esetekben, amikor az ember nagyon vágyik valamire, szabad-e ezt a vágyat a gyerekei érdekében feláldoznia, ezzel szintén (csak máshogy) megterhelve őket, vagy bele kell vágni, csak okosan, kezelni, amit lehet, a többit meg elfogadni? Nyilván számtalan olyan dolog lenne, amit még okosan sem tudnánk megoldani, mert egyszerre nem tudok négy dolgot csinálni, és néha egyszerre kérnének négyfélét, ebben biztos vagyok. Érdemes-e ezek miatt végleg lemondani a negyedik gyerekről, vagy inkább arra érdemes lelkileg felkészülni, hogy nem lesz ugyan az életünk tökéletes, de úgy is (elég) jó lesz?

Ha pedig a negyedik gyerek mellett döntenénk, mit javasolnál ilyen helyzetben, érdemes pusztán a testvérek miatt kettő helyett három év korkülönbséget kivárni (ezzel a koromat tekintve nagyobb kockázatokat vállalni, pl. a Down kór kockázata 40 körül eléggé megugrik, anyagilag is kevésbé kedvezőbb lenne), vagy akkor már olyan mindegy lenne, hogy két vagy három év a korkülönbség?

Elnézést az igazán hosszas kérdésfeltevésért - ennél még jóval több is van bennem, de tudom, mások számára valószínűleg már így is nagyon unalmas voltam. Válaszodat előre is nagyon köszönöm!

Üdvözlettel: Bodza

Szia Bodza!
Örömmel olvastam a leveledet, fantasztikus, hogy így körüljársz egy kérdést. De közben a szívedet sem dugod el. A hosszú levélre viszont nagyon egyszerű a válaszom - és sajnos azzal sem büszkélkedhetek, hogy valami újat találtam volna ki, hiszen a válasz már a kérdésedben is benne van. Szóval: Nem jó, ha a gyereket a testvéreinek szüljük, vagy éppen a testvérei miatt nem szüljük. Ez örökre nyomot hagy a családi kapcsolatokon. Ha nagyon szeretnék gyereket, és van esély rá, hogy szeretetben felneveljük az apjával együtt, akkor az a baba jó helyre születik. Van, aki azt mondja: ebbe a világba nem érdemes gyereket szülni, mert válság van, meg felmelegedés, meg fogyasztói társadalom... Ha ő így gondolja, ne tegye. Viszont aki vágyik rá, és örömét leli a babában és a kisgyerekben, akkor hadd szülessen meg a pici. Ahogy leírtad: a testvér dolog egy a sok természetes nehézség közül, ami éri az embert élete során. A tesók ügye megoldódik, ahogy négy gyerekes család lesztek, már ez lesz a természetes, hogy négy gyereked van. De ez nem csak az én véleményem. Eszterházy Péter ezt mondta egy remek interjú során:
- Én azt láttam magunkon, hogy négy gyerek az jó mennyiség. Már három is elég, az kellemesebb, a négy az kicsit sok. Azt szoktam mondani, két gyerek még tud nyugton lenni, három gyerek elvileg tud nyugton lenni. Négy gyerek elvileg se tud. De a sok gyerek normálissá tesz... A harmadik után éreztük, hogy talán begyűrnek a mindennapok. Hogy sok lesz. Aztán jött a negyedik gyerek és megint jó volt. (http://ludens.elte.hu/~tir/nov/ester.htm)
Persze, ahány család annyiféle, nyilván egy gyerekkel is lehet tökéletes, meg kettővel, vagy akár héttel is (Olvasd Enikő Hét baba blogját!) Ami a lényeg, hogy nem jó ilyen volumenű döntéseknél a pici gyerek fejével gondolkodni. Jó lenne, ha megpróbálnád átfogalmazni a dolgokat: szeretnénk még egy gyereket. Nem még egy testvért.
Úgy látom, most a gyerekeid minden megnyilvánulásában figyelmeztető jeleket látsz arra, hogy ne legyen még egy baba. Szerencsére van még időd rendbe tenni ezt a dolgot, újra és újra erősíteni magadban, hogy van jogod még egy gyerekhez. Sajnos, ha nem sikerül megemésztened, előfordulhat, hogy úgy jársz, ahogy az előző posztomban említett Éva, aki a gyereke önfeledt játékát is szemrehányásnak érezte, amiért a picivel foglalkozik.
Én így látom a helyzetet, de várom minden babaszoba olvasó hozzászólását, tapasztalatát.

Judit
Személyes tanácsadás:http://www.padlasmuhely.hu
tovább(2 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(2 értékelés eddig)

Jajj, már megint üldögél és játszik!

2011.08.11. 00:55módosítva: 2011.08.11. 01:19
"Ó, bár csak néhány percre nyugton maradna!" Ugye, ismerős ez az óhaj? Az örökmozgó gyerekek szüleinek többsége - főleg az első három évben - békés, egyedül hosszan eljátszó, csendes gyerekről álmodozik, amikor este ágyba roskad. Ki gondolná, hogy ennek az ellenkezője is igaz lehet?
Éva nevelési tanácsot kért a Padlás Konzultációs Műhelyben. A nagyszülőkkel való kapcsolat áll a beszélgetés középpontjában. Míg Éva beszél, a fél éves pici lány békésen szopizik, a két éves Krisztián elmélyülten játszik. Új felfedezést tett: a golyópálya üveggolyói remekül kanyarodnak a műanyag autópálya lejtőjén is. Hosszú időn át egyenként eregeti le a golyókat a golyópályán, aztán az autópályán. Aztán több golyót enged el egyszerre, aztán az összes golyót egyszerre engedi le, és így tovább. Szavát sem halljuk. Éva egyszer csak a kisfiúra pillantva kétségbeesetten megkérdezi: "Ugye nincs ezzel baj? Amikor így játszik, mindig bűntudatom van, hogy biztosan azért csinálja, mert nem foglalkozom vele eleget. És kénytelen kitalálni magának valamit... Úgy sajnálom, hogy egyedül kell játszania!" "Szerinted most rosszul érzi magát?"-kérdezem. "Nem úgy néz ki... de mégis úgy érzem, kényszerből csinálja..." "Én úgy látom, olyan, mint egy boldog fizikaprofesszor, aki nagyon fontos dolgot fedezett fel a lejtőkről, a golyókról, a sebességről, a hangról. Szerintem örül, hogy senki nem szakította félbe a kísérleteit!" - nyugtatom meg Évát a külső szemlélő pozíciójából.

Gabi az éppen három éves Marci miatt keres meg a tanácsadáson. A kisfiú nem szeret kortársai között lenni, zavarja, hogy kiabálnak, ugrálnak, nyüzsögnek. Inkább az egész piciket szereti, mert azok érdekesek, vagy a nagyobbakat, mert azokkal lehet normálisan beszélni, vagy a felnőtteket, akik sokat magyaráznak neki. Imád sétálni és kirándulni, de nem szereti a játszóházat. Szeret otthon segíteni mindenfélében, meg szeret megfigyelni dolgokat, és szeret elmélyülten egyedül játszani. Amikor Gabit arról kérdezem, hasonlít-e valakihez Marci, mosolyogva mondja: "A férjemhez!" Marci apukája tudományos munkát végez, elmélyülten szokott dolgozni, nem annyira társaságkedvelő, mint Gabi, és nem annyira nyüzsgős. "És ő így jól érzi magát?" - teszem föl a kérdést Gabinak. Gabi elneveti magát: "Igen, nagyon! De én ezt nem értem. Hogy lehet boldog attól valaki, hogy ül és gondolkodik? Nem tudom elképzelni, hogy nem hiányzik neki a mozgás, meg az, hogy emberek között legyen!" "És amikor Marci elmélyülten játszik, az ugrik be, hogy te nem érzenéd jól magad ebben a helyzetben, vagy, hogy úgy lesz elégedett, mint az apja?" - kérdezem. "Sose gondoltam, hogy ő is elégedett lehet. Csak azt, hogy társaság nélkül marad. Meg, hogy nem ismeri meg azokat az örömöket, amiket én." - válaszol Gabi. "Azokat a férjed se ismeri, mégis elégedett..." "Lehet, hogy mindenki egy kicsit másképp boldog " - állapítja meg Gabi, és egymásra nevetünk.

Évával és Gabival is beszélgettünk arról, hogy a boldogság egyik fontos forrása, hogy elmélyüljünk valamiben, hogy átadjuk magunkat egy cselekvésnek, amiben van némi kihívás (tehát nem unalmas), és amiben annyira fel tudunk oldódni, hogy "se látunk, se hallunk", sőt, azt sem tudjuk, mennyi idő telt el azóta, amióta ezzel a dologgal foglalkozunk. Lehet ez tánc, egy kutatási feladat, sport, szőnyegszövés, éneklés egy kórusban, akármi. Mindenkinek más. Lehet, hogy a szőnyegszövő rosszul van a táncnak még a gondolatától is. De a legbelső élménye a táncosnak tánc közben és a szőnyegszövőnek szövés közben ugyanaz: hogy elsimult a világ. Miközben erről beszélgettünk, Éva a fejéhez kap: "Nemrég kint ültem a kertben a zöldségeim között. Idén ültettem először paradicsomot meg borsót. Imádok kimenni hozzájuk. El is felejtettem, hogy bent meg fő a leves. Utána mondta a férjem, hogy többször is szólt hozzám, de egyáltalán nem emlékszem rá. Csak a borsóra figyeltem, boldogan, hogy megjelentek az első borsóhüvelyek! Lehet, hogy Krisztián is így érzi magát, amikor egyedül játszik?"

Igen, valószínű. Bízom benne, hogy Éva egy idő múlva már nem érez kényszert arra, hogy belefolyjon Krisztián játékába, és nem is érez lelkifurdalást amiatt, hogy a kisfiú néha egyedül tesz-vesz, míg ő a kistesóval van elfoglalva. Remélem, lassan Gabi is meg tud barátkozni Marci természetével és el tudja különíteni a saját érzéseit és igényeit a gyereke érzéseitől és igényeitől.

Személyes tanácsadás itt: http://www.padlasmuhely.hu
tovább(0 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(1 értékelés eddig)

Bölcsi és szoptatás

2011.08.07. 19:40módosítva: 2011.08.07. 19:46
Kedves Judit!

Talán Neked van tanácsod a mi esetünkre nézve. Kicsi fiam 21 hónapos. Picuri korától kezdve a mai napig felkel éjszaka többször is, picit szopizik, és utána visszaalszik. Nem elég se tea, se víz, se cumi, szopi kell. Mivel a többszöri felkelés miatt kómás vagyok, én is elalszom, és csak a következő szopira kelek fel. Ez éjjelente 4-5 -ször van. Nappal már csak reggel és este szopizik. Kb. 2-3 héttel ezelőttig még délben is szopizott, de hagytam magam befolyásolni, (már bánom) és azóta már csak reggel este kap, bár néha a délutáni alvás előtt is kéri ..
Novembertől bölcsibe szoktatás lesz. Bölcsis vezető néni szerint kidőlök, ha nem szokik le az éjszakai szopiról, és csak akkor fog, ha a nappaliról is leszokik. De egyszerre a kettő (szopiról le, bölcsibe be) nem lehet, mert az nagy trauma. Én nem akarom még abbahagyni a szopit. Bár már eléggé kimerültem attól, hogy lassan két éve minden éjjel többször kelünk. Persze, mivel én is bealszok, ott alszik velünk a nagyágyban. Már arra is gondoltam, hogy valami baja van, de korábban jártunk gasztroenterológushoz, refluxos volt, kinőtte, lisztérzékenysége nincs, az A típusú védőanyaga alacsony. Talán tejallergiás, de azt csak észrevették volna a gasztrón...? Vagy valami más baj? Gyermekorvosunk szerint rossz szokás. Talán már ennek örülnék legjobban, mert akkor nem betegség.
Viszont nem tudom, hogy mit kezdjek a helyzettel, vagy kezdjek-e egyáltalán bármit is? Vagy majd úgyis kialakul. Igazából most arra gondolok, hogy próbálkozunk majd a bölcsibe beszoktatással, és marad a szopi, és úgyis van még szabim, azalatt beszokik (vagy nem ) és utána, mikor ténylegesen dolgozni járok, majd megoldódik és adja magát.
Este mindig szopin alszik el, ritka, ha nem. Délutáni alvása is néha nyugtalan, van úgy, hogy kb. egy óra alvás után felkel, és ha felveszem, iszik pici vizet és visszaringatom, akkor alszik még egy órát. Ha nem sikerül visszaaludni, látom, hogy kialvatlan. Reggelente általában 7-8 óráig alszik, nem tűnik kialvatlannak.

Ne haragudj, ha kissé összerendezetlenek a gondolataim, néha tényleg észreveszem magamon a kimerültség jeleit, elég durván. Időnként próbálok aludni délután, mikor ő, de nem mindig, mivel akkor tudok elintézni dolgokat, esetleg főzni ...

Kérlek, adj választ, hogy ez az egész tényleg nem normális? Mások gyerekei mind alszanak. Vagy legalábbis akit én ismerek, azoké igen. Csak az enyém nem. Amúgy nagyon eleven, mondhatni rosszcsont, okos (szerintem), érdeklődő, csak az alvásban nem ismer kegyelmet : )
És szerinted visszaállhatok még arra, van értelme, hogy délben is kap tejcsit, alvás előtt, ha szeretne? Bár már szépen rászoktunk arra, hogy a délutáni alvásnál egymás mellé fekszünk, és mesélek neki, amire elalszik. Hát lehet, hogy már nem kellene visszaállítanom azt, hogy tejcsit kap ilyenkor, mert akkor azon alszik el. Vagy nem????
Ha nagyon fáradt, nyűgös, akkor mindig közli, hogy "cici", és abból én már tudom, hogy nagyon alvásidő van, és szopizás közben el is alszik (este).

Válaszodat előre is nagyon köszönöm!
Üdv! Andi


Szia Andi!
Mások gyerekei mind alszanak? Viccelsz? A babaszoba .hu facebook oldalán elindított szavazás szerint szavazóink 33%-ának alussza végig az éjszakát a gyereke, a többiek legalább egyszer-kétszer fölkelnek a kicsihez. Az igaz, hogy a szoptatott babák között valamivel (de nem sokkal) több az éjszakai ébredő, de ez nem jelenti azt, hogy általában a szopizás nevű "rossz szokás" miatt ébrednének a babák. Ne aggódj, ha az orvosok nem tudtak betegséget felfedezni, valószínűleg nem betegség okozza az ébredéseket. Minden gyerek idegrendszere egyedi, ezért egyedi érésen mennek keresztül. Ahogy ülni, állni, járni, beszélni eltérő időben kezdenek a kicsik, úgy az alvásra is különböző időben érnek meg. Természetesen számtalan külső és belső tényező befolyásolhatja a gyereket: fájdalom, fogzás, zaklatott nappalok, front, vagy éppen a veleszületett érzékenység. Van olyan csecsemő, aki mellett ágyúval lehetne lövöldözni pici korától, akkor sem ébredne föl. És van, aki egy pici zajra is fölébred, vagy arra, hogy csikizi a cédula a nyakát, vagy éppen pisil egyet. Szóval elég elterjedt szokás a gyerekek között az ébredés, még a közel kétéveseknél is.
Hogyan tovább? Ahogy te szeretnéd. Ha úgy érzed, tényleg végét járod, nagyon nagy szükséged lenne az éjszakai alvásra, le lehet szoktatni az éjszakai szopiról. Általában apa segítségével szokott ez sikerülni. No, de vissza hozzád. Azt írtam: ahogy TE szeretnéd. Az a lényeg, hogy te döntsd el, mit akarsz, ne a bölcsődei gondozónő, vagy a védőnő, vagy bárki. Egyrészt azért, mert ez a te életed, másrészt pedig azért, mert csak úgy fog sikerülni. Csak akkor lesz elég erőd ahhoz, hogy egy amúgy nem könnyű lépést meglépj. Ha te rábíznád az éjszakai elválasztódást, akkor bízd rá, ha neked már ez sok, akkor válaszd el.
A déli szopira való visszaállásról: ha rendszeresen kéri délben, és adsz is neki, akkor jobb, ha úgy döntesz, hogy kapjon, ne alkudozzatok. Ha viszont már inkább nem kap délben, akkor maradjon így, hogy nem kap. Az egyszer igen, egyszer nem a legrosszabb, hiszen nem tudja a gyerek, hogy mihez tartsa magát. És persze, te se tudod...
És még valami! Egyre több olyan bölcsis van, aki szopizik. Ez nem szokott gondot okozni sem a gyerek sem a gondozók számára. A gondozók viszont tartanak tőle. Általában azért, mert kevés a tapasztalatuk, sokuk az időseb korosztályhoz tartozik, aki nem nagyon látott még nagyobb gyereket szopizni, nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Majd számolj be a tapasztalataidról, hadd tanuljunk belőle mind, akik olvashatjuk.

Szia!
Judit

Személyes konzultáció itt: http://www.padlasmuhely.hu
A facebookon is megtalálsz minket!
Keresd a Padlás Konzultációs Műhely Facebook oldalát!
tovább(0 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(0 értékelés eddig)

Ha dolgozni megyek, el kell választanom?

2011.08.04. 08:08módosítva: 2011.08.04. 11:09
Kedves Judit!
Igazából remélem, hogy megerősíted a gondolataimat, ösztöneimet megint, csakúgy,mint régebben pelus ügyben.
Most a még sokat szopizó 22 hónaposomról kérdeznék. Nagy "cicibubus", teljes mértékben igény szerint szopik, ami néha napi 2x 10 percet, néha 2 óránként 20 percet jelent... Nagyon rapszodikus.
Úgy néz ki, hogy hamarosan dolgozni megyek 8 órában. Két műszak és heti váltásban 6-14 vagy 14-22 óráig. Így a két fix szopi közül egy szinte biztosan kiesik. Ennek ellenére én azt gondolom, hogy majd az idő kialakítja és hozzászokik a dologhoz. Így volt a nagyobbal is, mikor bölcsibe ment, majd fél évig még maradt a szopi, igaz akkor csak fix reggel- este, nem volt ennyire kiszámíthatatlan. De szerintem pont ez az ami most jól jöhet, nem?
Sokan nyaggatnak, hogy hű, akkor most vége a cicizésnek és meglepődnek, ha nemet mondok. Ha az egészséges lányomat 27 hónapig szoptattam, akkor a tejfehérje allergiás, cicimániás kisebbet nem fogom hamarabb leszoktatni. Szóval én azt gondolom, hogy majd kialakul magától, nem választom el. Lelki téren is ezt érzem jobbnak. Te mit gondolsz erről?
Válaszodat ezúttal is köszönettel fogadom

Üdv: Lina

Szia Lina!
Teljesen igazad van minden szempontból. Az a baj, hogy sokan nem ennyire tájékozottak, és még ennyire sem magabiztosak, mint te. Nagyon komolyan beleivódott néhány hiedelem a köztudatba, ami lehet, hogy húsz éve még jellemző volt, de ma már nem.
1. A szoptatás intim dolog, csak az anyára és a babára tartozik, csak a család otthonában van a helye.
2. A szoptatás időhöz kötött, és az elválasztás megkezdésekor minden étkezés kivált egy szoptatást.
3. A szoptatást a gyerek kilenc hónapos kora körül illik abbahagyni. "Lábon járó" gyerek szoptatása már erős túlzás.
4. A szoptatás a szülők irányítása alatt áll, a gyerek igénye egyáltalán nem számít.
5. A szoptatás nyűg, a szülők meg akarnak tőle szabadulni.

Vagyis: a szoptatás egy teljesen rugalmatlan valami, amit mindenki elkezd, aztán szép lassan (vagy gyorsan), egy éves kor előtt abbamarad. És mint ilyen, semmi köze a munkába állás időszakához, a bölcsihez, pláne az ovihoz. Az idősebb korosztály ezzel nem tud mit kezdeni, de sok fiatal sem. Nem értik az igény szerinti szoptatást, nem értik, hogy ez éppen szabadságot ad anyának, gyereknek, nem köti őket a hely sem, hiszen bárhol, bármikor lehet szoptatni. A fentiek miatt sok embernek fogalma nincs arról, mit jelent idősebb gyereket szoptatni. El sem tudják képzelni, hogy egy nagyobbacska totyogó végtelenül jól tud alkalmazkodni a környezetéhez. Sokan attól félnek, hogy ha egy szoptatott gyereket valaki másra bíz az édesanyja, a gyerek végig bömbölni fog, és szopni akar attól, aki vigyáz rá. Talán úgy gondolják, hogy a gyerkőc, amíg szopik, addig olyan is marad, mint egy pici csecsemő, nem fejlődik, nem érik, szinte az anyjához van ragadva. Talán attól kezdve tekintik kisgyereknek, amikor elválasztódott.

Mindez nem így van. Nagyon jó leírtad: a szoptató anya és gyerek egyaránt képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ha az anya akkor áll munkába, amikor a baba még pici, akkor sincs akadálya a szoptatásnak. A leggyakoribb megoldás, hogy amikor együtt van a babával, igény szerint szoptat, a munkahelyén pedig három óránként fej. Ha a baba már szívesen eszik mást anyatejen kívül a második félévben, akkor a fejést fokozatosan lehet csökkenteni, majd el is lehet hagyni, de a szoptatás bármeddig megmaradhat. Amíg az anyának és a babának is jó. De ez nem jelenti azt, hogy anya és gyerek össze lenne kötve. Másfél éves kor után már nem ritka, hogy az anya akár egy-két napot is távol van a kicsitől, mert elszólítja a munkája, vagy apával kettesben szeretne lenni. Amikor újra találkoznak, lehet folytatni a szoptatást. Úgy gondolom, hogy a ti esetetekben, ebben az életkorban a váltott műszak sem jelenti a szoptatás végét. Bízz a kicsiben, biztosan tud alkalmazkodni az új helyzethez. Ha te szívesen szoptatsz, hagyd, hogy ő döntse el, meddig szeretne szopizni.

Ha van még kérdésed, írj, de várjuk a tapasztalataidat is!

Judit
Személyes tanácsadás itt:
http://www.padlasmuhely.hu/
tovább(2 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(1 értékelés eddig)

A blog létrehozója és / vagy tulajdonosa kizárólagos felelősséget vállal az általa létrehozott és / vagy szerkesztett blog teljes tartalmáért. A HáziPatika.com Kft. - mint a babaszoba.hu oldal tulajdonosa - a portálon látogatói által szerkesztett blogok igazság- és valóságtartalmért, valamint az azokban elhelyezett tartalommal összefüggésben semmilyen felősséget nem vállal.

Ugrás a lap tetejére

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s
A blogról
Szerző:szodyjuditÜzenetoffline
szodyjudit
  • Összesített tetszési index:

  • Bejegyzések száma: 35 db
  • Létrehozva: 2011.01.12. 12:55
  • Módosítva: 2011.04.27. 07:02

A babaszoba.hu oldalain található információk, szolgáltatások nem helyettesíthetik szakember véleményét, ezért kérjük minden esetben forduljon szakorvoshoz!
Copyright © 2002 - 2017 Central Digitális Média Kft. - Minden jog fenntartva