Babaszoba

Kiemelt támogató

Hét év hét baba


Hét év alatt hét baba - a hétköznapok röviden

Helyreigazítás

2012.05.21. 22:38módosítva: 2012.05.21. 22:43
Laci elolvasta a múltkori bejegyzést, és helyreigazítást kért. Íme: Előző bejegyzésemben azt a megállapítást írtam le, hogy azok a reggelek, amikor egyedül kell indulnom hét gyerekkel, szinte jobban mennek, mint amikor ketten vagyunk rájuk, és ezzel azt a hamis látszatot keltettem, hogy a férjem szinte csak hátráltat a készülődésben. Ez természetesen nem igaz, mert nyilván nagyon jó, hogy hét helyett csak négy gyereket kell időben beültetnem az autóba és eljuttatnom a célállomásra, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag héttel mégis jóval korábban indulok otthonról, mint néggyel. Illetve sejtem az okot: görcsölök attól, hogy hét gyerekkel képtelenség odaérni időben, így hajtom őket az első perctől kezdve, és mégis odaérünk.
Nem újdonság amit mondok: nagyon fáradt vagyok, alig állok a lábamon, még jó, hogy ülök. Nem jutottam a gép közelébe majdnem két hete, elsősorban a késői fektetés miatt. Ahogy tavaly, most is az történik, hogy ilyen világosban és jó időben nem tudom letenni a gyerekeket este 9 előtt, de legtöbbször elmúlik fél 10, mire lejövök a földszintre. Akkor állok neki az alapvakarásnak, ami az étkező és a konyha rendbetételét jelenti, ez egy laza órácska, tekintve a csatolt feladatokat, amiből az következik, hogy a legfontosabb tennivalóknak sem érek a végére. Erről inkább nem panaszkodom többet, mert valamennyien tudjátok, miről van szó.
A játszótérhez azért még hozzátartozik, hogy újra kikötöttünk a nagy szerelemnél, a Békás-tónál, ahol rajzanak az ebihalak, kuruttyolnak a békák, csatangolnak a teknősök és ahol olyan hirtelen elsuhan két óra, hogy észre se vesszük. Évek óta járunk a falu szélére a fiúkkal (Zsófi is jön, de kicsit unja), és mindig nagyon jól érezzük magunkat. Szombaton délután is ott jártunk, és nem történt semmi, csak paskoltuk a vizet, körbeszaladtuk a tavat vagy hússzor és a fiúk fogtak tíz békát, amitől teljes extázisba kerültek. Ez az, amit én sem unok, szemben a játszótérrel. Ezzel csak az a gond, hogy hétköznap állandóan hét gyerekkel vagyok, és nehéz őket úgy terelgetni, hogy mindenkinek teljesüljön a kívánsága és én se őrüljek meg. Plusz az ingoványos részeken elég nehéz az ikerkocsit tolni, de a nagyok édesen segítenek mindig. Egy szuper játszótér se nyújt annyi kalandot, mint egy faluszéli pocsolya, komolyan.
Újra itt a bodzaszezon, ipari mennyiségben gyártjuk belőle a szörpöt (ma este ezt kéne leszűrnöm, de inkább holnapra hagyom). Múlt pénteken elvittem a hat fiút a szintén faluszéli erdőbe bodzavirágot szedni és nagyon tetszett nekik a program. Ezt a következő bő egy hétben még többször szeretném megismételni. Minden tavasszal sok szörpöt készítettem, de szeptembernél tovább még egyetlen készlet se tartott ki. Hiába készítek mindig többet, ha közben egyre több gyerekünk issza! A következő nagy munka majd az eperszedés és lekvárkészítés lesz.
Ma elvittem mind a hét gyereket fodrászhoz, egy ismerős családhoz, ahol az anyuka fodrász. Épp hétgyerekesek, mint mi, azért is mehetünk hozzájuk könnyedén. Ott is sok a gyerek, és senki nem ijed meg egy hasra eséstől, egy taknyos orrtól és egy kis sírástól sem. Nem kell magyarázkodni, hogy az a lyukas zokni reggel még nem is volt lyukas és hogy a pólónk mitől maszatos. Ildi olyan könnyedséggel szereli le minden magyarázkodó mondatomat, hogy én is megirigylem a lazaságát. Pedig én igazán nem csinálok mindenből gondot. Az ikrek egyébként zokon vették a zaklatást, az ölemben ülve sírták végig a beavatkozást, ami végül jól sikerült, de csakis azon az áron, hogy én is csupa szúrós hajszál lettem. A többi ötnek meg se kottyant, a közeg némiképp ismerős már nekik, és a hajvágás után lehet menni focizni Ildi gyerekeivel.
Jaj, tudom, még valamit akartam. A téli lábbeliket általában elmosva teszem el, egy kicsit azért is, mert például a hótaposók sokkal nagyobb helyet foglalnak el a rájuk száradt sárcupákokkal, mint nélkülük. A legutolsó használatkor ugyanis ilyenek tapadtak rájuk. A télikabátokat én nagyon bölcsen csak májusban pakolom el, mert hosszú éves megfigyeléseim szerint áprilisban mindig jön egy olyan front, ami miatt úgyis elő kéne szedni őket. Ezen a ponton lustaságom némi támogatást nyer, van mire hivatkozni március végén, hogy miért nem pakolom még el a cuccokat. Na de a sálakkal, sapkákkal, kesztyűkkel hogy jártam? Kimostam őket, majd kiraktam a nagy kupacot a napra száradni. Aztán ott is felejtettem vagy egy hétig, úgyhogy kissé beposhadtak, így ma egy öblítőprogramot újra végigfuttattam rajtuk.
Lett volna velősebb mondanivalóm is ma, de ahhoz túl fáradt vagyok. Remélem, legközelebb tisztább fejjel tudok géphez ülni, most muszáj aludnom egyet. Jó éjt!
tovább(0 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(9 értékelés eddig)

Újra játszótér!

2012.05.09. 22:15módosítva: 2012.05.21. 21:25
A helyzet kezd kicsit bonyolultabb lenni. Egészen pontosan arra gondolok, hogy amióta átállítottuk az órát, plusz a jó idő is beköszöntött, a gyerekeket képtelenség időben (azaz 8, de legkésőbb n9-kor) letenni. Hogyan is tudnám őket fölparancsolni az emeletre fürdeni, amikor odakint még ragyog a nap? Következésképpen nekem is jóval kevesebb időm marad arra, hogy a háztartást újraélesszem a romjaiból, esetleg ruhákat pakoljak, vasaljak, könyvespolcot rendezgessek stb. Nem is beszélve az esti kötelező rendrakásról, ami újabban már nem csak a nappalira, hanem a kertre is vonatkozik. A kertben is ugyanúgy rendet kell tenniük, de sajnos ezt is szeretik megúszni valamiért. Nekem ahhoz már se kedvem, se időm, se energiám nincsen, hogy két hely rendbetételéért vitatkozzam velük. A helyzet amúgy is igazságtalan kissé, mivel a nappalit javarészt az ikrek döntik romba, de őket még nem kérhetem meg arra, hogy tegyenek rendet maguk után. A nagyok sok dologban jó fejek, de azt speciel dekára mérik, hogy ki mekkora rendetlenséget csinált. Még egy kósza fakockát se tesznek el más helyett, naná! Így adódott, hogy újabban többször maradt rám a nappali rendbetétele. Végül tegnap megelégeltem, és elpakoltam három ládányi játékot, olyanokat, amiket simán tudnak majd nélkülözni. Kicsit szellősebb lett így a nappali gyerekosztálya, és sokkal áttekinthetőbb. Ezt a szanálást is hónapok óta terveztem. Mostantól úgyis kint lesznek a nap nagy részében, minek bentre ennyi kacat.
Iskolai szülői értekezleteken és egy ovis anyák napi műsoron vagyunk túl. Utóbbiról csak annyit, hogy három gyerekem szavalt és énekelt és teljesen ellágyultam tőle, de azért egy apró szépséghiba becsúszott. Nevezetesen az, hogy elfelejtettem ünneplőruhát küldeni reggel az oviba, amibe nagy műgonddal átöltözhettek volna délutánra, a műsor kezdetére. Volt ott öltönyös-nyakkendős fiúcska és habos-fodros kislányka, de az én fiaim egyszerű hétköznapi ruhában szerepeltek. És nem az történt, hogy elfelejtettem magammal vinni a kikészített ruhákat, hanem az, hogy eszembe se jutott, hogy ünneplőt vigyek nekik. Tök ciki, ez a nagy igazság. Pedig ez volt a hetedik alkalom, hogy ovis anyák napi műsorra mentem. Na mindegy. Két év múlva lesz olyan, hogy az anyák napi műsoron négy fiam mond majd verset, és őszintén remélem, hogy legalább abba semmi szépséghiba nem csúszik majd be.
Ma délután történt, hogy a fiúk bent aludtak az oviban, az ikrek itthon, így volt két teljes óra csönd. Annyi dolog lett volna, amit sürgősen el kellett volna végezni, hogy választani se tudtam, inkább ledőltem a kanapéra és aludtam egy fél órát. Biztos ti is voltatok már így, hogy a délutáni szunyókából ólmozottan és rosszkedvűen ébredtetek, ki tudja, miért. Velem pont ez történt ma. Utána újabb fél óra kellett, hogy elérjem az üzemi hőmérsékletet. Akkor viszont már az nyomasztott, hogy minek lustálkodtam ennyit, mikor a körmömre érnek a tennivalóim. Mindegy, végül egy régi tartozást tudtam még rendezni, végre elmostam és elpakoltam a még elől lévő téli lábbeliket, szám szerint 17 pár csizmát, előszedtem a tavaszi-nyári készletet és a maradékot szétválogattam. A következő majd a sapkás-sálas-kesztyűs fiók lesz, amibe a napvédő sapkák és fürdőruhák kerülnek majd. Aztán elmentem az ovisokért, rögtön utána az iskolásokért, majd így, hét gyerekkel bevonultunk az iskola szomszédságában lévő játszótérre. Aztán egy órával később a játszótér szomszédságában lévő cukrászdába fagyizni, mindenki egy gombócot, az ikrek üres tölcsért. A cukrász néni egyáltalán nem örült nekünk, de végül is érthető, minek megyünk oda jól összekenni az ajtófélfát és végigcsöpögtetni a követ fagyival. A játszótéren beszélgettem egy hatgyerekes (mind a hat lány, köztük vannak ikrek is) anyukával, és ő ugyanazt mondta, amit újabban én is. Sokkal nehezebben mozdulok ki otthonról és nagyon nehezen megyek el velük játszóterezni, mert képtelenség ennyi gyereket figyelemmel kísérni. A suli melletti játszótér egyébként kitűnő kondíciókkal rendelkezik: egyrészt jók a játékai, van vízcsap, körbe van kerítve és közvetlenül mellette le lehet parkolni az autóval. Tavaly többször legeltünk ott úgy, hogy pár gyerek lehúzott ablaknál aludt az autóban, ha felébredtek, könnyű volt észrevenni és csatlakoztak ők is a többiekhez. Zárt játszótér ide vagy oda, ma is kapkodtam a fejemet, valakit mindig keresni kellett a szememmel, de végül mindig mindegyik előkerült. Az ikrek hintáztak, homokoztak, és lett egy új mutatványuk is: felmásznak a csúszdára a lépcsőn, és hason fekve, lábbal előre teljesen egyedül le is csúsznak rajta. És ez nem is bébicsúszda! Van még a környéken egy patakparti, forgalommentes játszótér, amit még a hideg időkben néztem ki, majd azt is kipróbálom velük. És tőlünk pár 100 méterre, feljebb az utcában is van egy árnyas, körbekerített szuper játszótér, lassan oda is visszaszokunk. Különben meg lehet, hogy nem is a játszóterekkel van gond, hanem csak azzal, hogy egyszerűen unom.
Laci ma éjjel ügyeletes, így holnap korábban kelünk, mert egyedül leszek a hét gyerekre. Vicces, de ezek a reggelek szinte jobban mennek, mint amikor ketten vagyunk rájuk, de valójában nem szeretem, ha egyedül vagyok, mert sokkal jobban kell koncentrálnom a részidőkre. Így már reggel jól lefáradok, pedig a nap hátralévő részében is észnél kell lenni. De most még megyek mosogatni, hátizsákot pakolni, uzsonnát csomagolni és ruhákat kikészíteni. Jó éjt!
tovább(2 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(10 értékelés eddig)

Négy nap négyesben

2012.05.02. 23:24módosítva: 2012.05.02. 23:33
Elnézést kérek, ha valakit megvárakoztattam volna, a hunyó én vagyok. Pontosan érzékeltem az idő múlását, de most hosszú ideig nem tudtam leülni egy este sem. Igaz, ebből volt pár nap, amikor egyszerűen nem volt telefonvonalunk. A restanciámat csak növelem, mert a gyerektársaságról és a zsúrokról ma se fogok írni, szerintem megvárom, amíg így vagy úgy valamelyik aktuális lesz az életünkben, és majd akkor részletezem. Annyi minden más történt már megint! Például az, hogy az ikrek elkezdtek járni, nem egész két héttel ezelőtt. Ma másfél évesek, tehát épp ideje volt, az egészben csak az az érdekes, ahogyan elkezdték. A nagyok - mind az öt! - tanítgatták őket járni előző este, és amikor megtettek egy-két tétova lépést egyedül, mindenki üdvrivalgásban tört ki. Olyan helyesek voltak! De aztán inkább négykézlábaztak tovább. Másnap délután újra itthon volt az összes gyerek, amikor Bencinek (heteske) eszébe jutott, hogy elinduljon egyedül. Domi három másodperccel később elindult utána. Nagyon is eltérően fejlődnek több tekintetben, de ez, hogy egyszerre kezdtek járni, nagyon tetszik nekem. De ennek lassan már két hete. Azóta annyi történik, hogy minden délután kb 4 és 5 között eszükbe jut az új tudományuk, tesznek pár lépést, örvendeznek kicsit majd puff, visszaereszkednek térdre és inkább úgy haladnak. Naná, úgy lényegesen gyorsabb! Még bizonytalanok, nem nagyon erőltetik, de látom, hogy menni fog. Zsófi 15 hónaposan kezdett el járni, a fiúk viszont mind 17-18 hónapos koruk között, úgyhogy ezúttal is erre számítottam. Egyszerűen csak szívmelengető volt látni, ahogy a nagyobbak drukkoltak nekik.
A hosszú hétvégén nagy fába vágtuk a fejszénket. Történt ugyanis, hogy a két nagymama elvitt összesen hét unokát Sárvárra pancsolni. Zsófitól (9) Attiláig (3) bezárólag tőlünk öt gyerek ment, Laci öccsétől pedig a két kicsi: Emese hatéves, Álmos négy és fél, pont mint nálunk Levente és Ákos. Életkorról nem illik beszélni, de mégis: az én anyukám 73 lesz ősszel, Laci anyukája pedig 84 a nyáron, és ők ketten bevállalták a hét gyereket. Vonattal jöttek-mentek és három éjszakát ott is töltöttek velük. És túlélték! Komolyan, mindkét nagymama nagyot nőtt a szememben, büszke vagyok rájuk. Mesélték, hogy elég nagy feltűnést keltettek mindenhol, de alapvetően nem volt a gyerekekkel semmi gond. Ezt az egészet az anyukám találta ki, nem is mi kértük a szabadságot. Viszont ha már kaptuk, akkor ki is használtuk. Kifestettük a nappali egy részét, azt, ami elmaradt a hozzáépítés után. Négy napig voltunk négyesben az ikrekkel, és óriási terveink voltak. Csak ugye a festés előtt össze kellett pakolni, átrendezni dolgokat, előkészülni, még kicsit villanyt szerelni, szóval annyi minden volt, hogy végül ez a pár méteres falszakasz tényleg háromnapi munkánkba telt, és a visszapakolás még várat magára. Igaz, amíg Laci festett, én rendeztem a gyerekek ruhásszekrényét (ezzel is rég tartoztam nekik), illetve több polcnyi könyvet sikerült végleges helyére tennem a nappaliban, de ez a munka sincs még kész teljesen. A fal szép lett, a nappali viszont szörnyen néz ki, mert visszapakolni ma se volt időm. Nagyon jól telt a hosszú hétvége, a nagymamák unokáztak, az unokák nagymamáztak, mi pedig a sok munka mellett is nagyon jól éreztük magunkat. Néha kedélyesen elborozgattunk vagy kávézgattunk a teraszon és egyszerűen csak élveztük a kevésgyerekes lét nagy előnyét: a (viszonylagos) nyugalmat.
Még egy apróság. Múlt pénteken felhívtak a Duna tévétől, hogy szeretnének egy rövid filmecskét készíteni a családunkról, vállalom-e, főleg, hogy most azonnal indulnának. Elvállaltam, persze, kell a reklám a nagycsaládnak, szóval elvileg most pénteken délelőtt 10-kor kezdődik egy műsor, Család-barát címmel és abban lesz egy két és fél perces kisfilm, ami rólunk szól. Itt beszélgettünk nálunk, aztán elkísértek kamerával a begyűjtőkörútra az óvodába és az iskolába. Se smink, se frizura! Nem akarom rátok tukmálni a műsort, de ha érdekel benneteket, gondoltam, tudjatok róla. Én legalábbis erről az időpontról tudok.
Hű, késő lett, elájultam, sziasztok!
tovább(3 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(12 értékelés eddig)

Jön a hetedik!

2012.04.16. 23:01módosítva: 2012.04.17. 22:10
Egy hete azon gondolkodom, már amikor nem gondolkodom épp valami máson, hogy mit írjak Luszisztrate biztatására. De az ilyenkor szokásos a gyerek az élet értelme meg ehhez hasonló bölcsességek jutottak csak eszembe, amik igazak is, de nem hinném, hogy ez elég lenne. Elmesélem inkább, hogy a környezetünkben három családról tudtuk meg mostanában: a hetedik babát várják. Innen a cím! Van köztük egy szerényebb körülmények között élő család, egy rendezett anyagiakkal rendelkező és egy kimondottan tehetős. És mindannyian örülnek neki. Egy velem egyidős barátnőmről szintén mostanában tudtam meg, hogy hosszú évek kínlódása után úgy néz ki, végre sikerül a lombikbaba. Mindig is jó érzés volt ilyen híreket hallani, és könnyen lehet, hogy megirigyeltem mások babáját, ezért akartam még én is mindig újabbat. Az ötödiket is piszok nehéz volt már kihordani, és mikor megszületett, azt gondoltam, hogy újabbra már biztosan nem vágyom majd. De mikor Attila 11 hónapos lett, egy négyfiús családról akkor hallottuk, hogy várják az ötödik gyereket. Akkor még nem az kattant be, hogy ide nekem is a hatodikat, hanem aznap este, amikor konstatáltam, hogy - izé - kezdődnek a nehéz napok, csalódott voltam, és azt gondoltam, hogy nem baj, majd a következő hónapban. És bár hivatalosan már nem akartunk több gyereket, az autó és a ház is tele volt már, tehát direkt nem is tettünk érte semmit, a következő hónapban már ott voltak az ikrek. Bizonyos értelemben az említett család ötödik babája, aki mindenki nagy örömére lány lett, valamiféle kozmikus jel volt arra, hogy akarjam az újabb babát. A könyveink rendezgetése közben ma akadt a kezembe egy pár éves magazin, amiben egy kilencgyerekes anyuka mesél magukról, és vicces módon az volt az érzésem, ezek akár mi is lehetnénk, csak kettővel kevesebb gyerekkel. Nagyon tetszett a cikk! Csak nehogy ez is egy kozmikus jel legyen... Ha az egészet előbb kezdtük volna, tehát pár évvel fiatalabb lennék, szerintem még szülnék. De lassan 43 leszek, úgyhogy itt kell pontot tenni a végére. Luszisztrate, figyeld a kozmikus jeleket, vagy egyszerűen csak éld az életed, amelyik baba akar, az úgyis jön. Úgyis megszeretitek és úgyis megoldjátok valahogy, nem?
Vicces, holnap megyek az oviba előadást tartani a Földről, a Föld napja apropóján. Mint egy egykori földrajzos. Nem készültem rá sokat, sőt, konkrétan semmit, de tudom, miről fogok mesélni és hogyan. Például a lemeztektonikát úgy magyarázom el, hogy beviszem Zsófi gömbpuzzliját és majd azt mondom nekik, képzeljék el, hogy olvadt csokival töltjük meg a belsejét. Remélem, erre vevők lesznek. Máskor is voltam már előadást tartani, egyszer a férjem is, valójában mindegyik különóra őrjöngésbe csapott át, hihetetlen, mire nem képesek asszociálni egy adott témáról.
A suliban papírgyűjtés van a héten, az osztályok pénzt kapnak a háztartási papírhulladékért. Régóta várjuk már, mert az őszi gyűjtés óta nem dobtunk ki egy papírfecnit sem. Valójában mi már legalább tíz éve szelektíven gyűjtjük a szemetet, így ez természetes is, csak nem a papírhulladékba dobjuk a felgyülemlett mennyiséget, hanem az iskolába visszük. De mivel ott félévente szedik csak be, addig tárolni kell valahol. Külön gyűjtjük a műanyagot, a fémet és az üveget is, így a konyhai szemetesünk több rekeszből áll, hogy el tudjuk különíteni ezeket a kommunális szeméttől. De a komposztot is egy erre a célra tartott ládába dobjuk a konyhában. Ja, a műanyag palackokról a kupakot is külön gyűjtjük, a cél ismert: az osztályoknak ebből is van bevétele, ha jól emlékszem 1000 ft/kg. De külön lerakat van az elektronikai hulladéknak és a használt sütőolajnak is, ahogy külön kupacot képez a megjavítandó játékok tömkelege és a megvarrandó zoknik és harisnyák halma is. Elkülönítve a páratlan zoknik halmától, mert azt is gyűjtöm, hátha egy huzatcsücsökből vagy egérlyukból vagy ki tudja, honnan előbukkan a párja. Nem vicc, páratlan zokniból ha nincs ötven, akkor nincs egy sem, de jövő hétre megszámolom. Ez nagyjából öt év termése. És külön gyűjtöm az összes gyerek hozományát, ami a születéskori karszalagot, az első levágott hajtincset, kihullott fogacskát tartalmazza, meg rengeteg újságot. Kitaláltam ugyanis még Zsófi (egyeske) születésekor, hogy a gyerekeinknek 18 évig minden szülinapján megveszek két napilapot, egy jobb- és egy baloldalit, hadd élvezzék ugyanazt a hírt két olvasatban is, szóval az elsőt a születésük napján, utána az utolsót a 18. szülinapjukon, és majd beköttetem mindegyiknek. Érettségi ajándéknak is megteszi! Addig viszont szorgalmasan gyűjteni kell. Az a vicc, hogy el szoktam felejteni, de évekre előre beírtam a telefonomba, hadd pittyegjen nekem minden jeles napon. Sajnos kettő így is hiányzik. De ez az egész a papírgyűjtésből indult ki, amiről csak azt akartam írni, hogy a héten kell összekötni a rengeteg papírhulladékot, ami elég sok idő és energia. Épp egy ilyen teletömött papírdoboz miatt estem le a lépcsőn pár hónapja, szóval meg kell szabadulnunk tőlük!
A gyerektársasággal még mindig tartozom, de már megint viszket a szemem az álmosságtól. Csak röviden még annyit a balesetes autóról, hogy a biztosító végre fizet, így ha minden jól megy, péntekre készen lesz a buszunk. Azért a kicsi autónak is van pozitív hozadéka: az ovisok minden nap bent alszanak, mert nem tudom őket is szállítani az iskolába. Egész nyugisak így a napjaink, az estéket is beleértve. Puszi, jó éjt!
tovább(2 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(11 értékelés eddig)

Újult erővel

2012.04.11. 22:58módosítva: 2012.04.11. 23:05
Ma este megint válaszolgatni fogok, de előtte - amúgy szintén válaszul - pár szó a szünetről. Az összetört autónk még mindig garázsban áll, a biztosító iszonyú lassú és akadékoskodó, még mindig esetleírásra várnak a hibás féltől is, jóllehet a baleseti bejelentőn részletesen leírtuk az egészet. A lényeg, hogy az életünk elég bonyolult amiatt, hogy nem férünk bele valamennyien egy autóba. Vannak, akik lazábban veszik, én viszont kizárólag falun belül engedem meg a gyerekeknek, hogy esetleg ne legyenek bekötve vagy ne a saját ülésükben üljenek, habár ez is helytelen. A balatoni fuvart kissé körülményesen tudtam csak megoldani, az ikreket muszáj volt Laci anyukájára bízni egész napra. Az öt nagy boldogan maradt a Balatonon az én anyukámmal, hisz jóban vannak és az anyukám igazán kiválóan foglalkozik velük. Attilának (ötöske, 3 év) se jutott eszébe egy percig se, hogy hazajöjjön velem. Vártam az élményt, hogy hazafelé jövet olyan szabadnak érzem majd magam, mint a madár, de ez elmaradt. Pedig mielőtt felmentem volna az autópályára, még egyszer lekanyarodtam a parti útra és kerestem egy nyugis partszakaszt, ahova kiülhettem. Akkor még kimondottan tavaszi idő volt, finom meleg. Belenyúltam a vízbe, néztem a nagy hullámokat, élveztem a napsütést, de valahogy elmaradt a katarzis, nem igazán találtam a helyem. Azt gondoltam, hogy hiába szép itt körülöttem a világ, mert nincs kinek megmutatnom, nincsenek itt a gyerekeim. Én meg már láttam ilyet. Fura, így még sosem éreztem korábban. Még gyorsan megittam egy kávét valahol és jöttem haza. A következő három teljes nap hihetetlenül jól sikerült. Nyugi volt és kész. Ráadásul elkezdtem pakolni a földszinti könyvespolcot és az emeleti ruhásszekrényt, ami réges-régi restanciám. Nem értem a végére, de határozott haladás látszik, amivel jó lenne nem megfenekleni. Vasárnap úgy tudtunk elmenni a gyerekekért, hogy az ikreket újra Laci anyukájára bíztuk, mert csak így fértünk el az autóban. Azóta újra zaj van, de most egész jól bírom, mert tényleg kipihentem magam. Mivel még mindig nincs nagy kocsink, az ovisok a héten bent alszanak minden nap, mert a városba nem megyek úgy, hogy egy gyereknek nincs ülése és nincs rendesen bekötve. Ezért előbb elhozom az iskolásokat a városból három és négy között, és csak utána megyek az ovisokért. Luszisztrate kérdezett a délutáni alvásról, itt gyorsan el is mesélem, mi a helyzet: az ikreket leszámítva itt már rég nincs délutáni alvás. De Benedekkel (heteske) is már háromszor előfordult, hogy ő sem aludt egész nap, pörgött a többiekkel. Attila kétéves kora után szokott le a délutáni pihenésről, mert nem akart kimaradni a buliból. Jó lenne, ha az oviban aludnának minden nap, de akkor este nehezebb őket letenni. És hát kérik is, hogy hozzam őket haza ebéd után, leszámítva az úszós és a hittanos délutánokat. Ez a hétfő és a kedd. Amíg csak két gyerekünk volt, addig Zsófi és Andris nagyokat horpasztottak minden délután, nem ritkán három-négy órát aludtak. Levente születése után egyetlen egyszer fordult elő, hogy mindhárom gyerek egyszerre aludt, többé soha. Minél többedik egy gyerek, annál előbb leszokik a délutáni alvásról, én legalábbis ezt tapasztaltam. De még ha aludnának is mindannyian, kétlem, hogy ezt egyszerre tennék. Viszont ma, amikor ráértem csak fél 4-kor elindulni az iskolásokért és csak utána az ovisokért, az ikreket egyszerre tettem le aludni, és lássatok csodát: három kerek órát aludt mind a kettő! Az ikrek közös alvása nem ritka, de az igen, hogy közben ne lenne itthon még legalább egy gyerek.
Az étkezéseket is kérdeztétek, Hajni vetette fel. Igyekszem röviden. Voltak próbálkozásaink a fegyelem betartatására, de ilyen gyerekmennyiséget képtelenség kordában tartani, úgyhogy ebből a szempontból sajnos lazultunk egy kissé. A hangzavar, a fejetlenség állandósult, meg az is, hogy mi szinte csak akkor kezdjük az evést, amikor ők már rég befejezték. A gyerekek még azt is beosztják előre, hogy kinek hányadikként öntsem a tejet a poharába és ki hányadikként kapja bele a kanálnyi kakaót. És ezt még csak öt gyerek kéri. Zsibbadt aggyal elég nehéz észben tartani, mikor milyen színű pohárba önthetek vagy kanalazhatok, de ha eltévesztem, jaj nekem, mert olyan hiszti kezdődik, hogy a második szomszéd is hallja. Ezekkel valahogy együtt kell élni. Az viszont mindig örömmel tölt el, hogy idegen helyen tökéletesen viselkednek az asztalnál. Mondjuk ez a nagymamáknál elfogyasztott ebédekre se vonatkozik, de mindegy. Még egy dolog: nekem sajnos általában nem ízlik az étel és általában nem élvezem úgy még a reggeli kávét sem, ahogy szeretném, mert nem tudom átélni. Ahhoz nyugalom kéne. Így igazából nem nehéz lefogyni. A böjti időszakban gondoltam is, hogy ez nekem egész évben jól menne.
Igen, az esti menet a legfárasztóbb, főleg a betegséggel terhelt időkben. Orrszívás, orrcsepp, párásító, kézkrém, gyógyszer, Babyhaler, miegyéb, és még a kötelező körök: iskolatáskát bepakolni, elmenni wc-re, mesét olvasni, mindenkitől egyenként elköszönni, előtte személyesen vele sutyorogni - na, ez sok. Már délután egymásra licitálva lefoglalják, hogy anya kit hányadiknak fektessen le. És ezt is észben kell tartanom!
Nem értem a megválaszolandó kérdések végére, de mennem kell, mert leragad a szemem. Lilkének akartam még írni a közös gyerekprogramokról és Luszisztrate biztatásával is tartozom, de nem tudok ébren maradni, bocs. Legközelebb.
Digi9, irigyellek!
tovább(5 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(6 értékelés eddig)

Egy kis ez-az

2012.04.03. 00:15módosítva: 2012.04.03. 00:22
Na jó, ez a lottó ötös csak vicc volt. Annak ugyanis elengedhetetlen feltétele, hogy legalább egy mezőt ki is töltsön az ember. Tavaly az esős nyaralásunk közben egyszer lottóztunk, de aztán meg is feledkeztünk róla. Annyira, hogy az ellenőrző szelvényt vagy mit benne felejtettük Laci nadrágjának a zsebében. Napokkal később kimostam és így olvashatatlanná vált. Nagyon drukkoltam, nehogy pont akkor találjuk el az öt számot, mert megütött volna a guta. De szerencsére nem találtuk el. Azóta nem is próbáltuk. Pedig lenne ötletem, mit kezdenék egy nagy zsák pénzzel!
Annyi minden történt már megint...A kórházról csak annyit, hogy nagyon meglepett, mennyien dohányoznak így is, hogy elvileg tilos. Minden épületre, minden bejárathoz szépen kiplakátolták: se kint, se bent nem szabad rágyújtani. És mégis, dohányzó felnőttekkel van tele a kert és az épületek közvetlen környéke. A Szent Lászlóban a gyerekosztályon a kórtermek egyik ajtaja egy hosszú teraszra nyílik, ott állnak kint a szülők és fújják a füstöt. Ami azért is felháborító, mert jó időben mindenki kinyitja az ajtót, így a füst simán bejut a kórtermekbe is. De eleve, ha valami tilos, akkor miért szabad mégis? Nem egy olyan fiatal anyukát láttam lent a kertben, akik tolták a hipermodern babakocsiban a pár hónapos babájukat, a napellenzőn a két legfontosabb tárggyal: a telefonnal és egy doboz cigivel. És ami szintén döbbenet: sok egészségügyi dolgozó, a nővérkétől a főorvosig ugyanúgy dohányzik a tilosban. Ki fogja betartatni a törvényt?
Még azt is le akartam írni, hogy találkoztam a kórházban egy családdal, ahol mindkét gyerek, egy öt- és egy tízéves ugyanabban a gyógyíthatatlan betegségben szenved, a nagyobbik lány szeptember óta bent fekszik. Ilyenkor mindig átértékelem kicsit a helyzetünket, és azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen semmi, amit mi csinálunk a hét egészséges gyerekünkkel.
Luszisztrate kérdésére is szerettem volna reagálni, hogy nem fáraszt-e néha a sok gyerek. Dehogynem! Emlékeim szerint a két gyerek meg se kottyant, a három se nagyon, négynél kezdtem azt gondolni, hogy hű de zajosak lettünk, ötnél párszor már fogtam a fejem, hétnél pedig állandósult a fejetlenség. Én is emberből vagyok, és bár a világon a gyerekeimet szeretem a legjobban, van, hogy falra mászom tőlük. Legtöbbször nem azért, mert rosszak, hanem azért, mert sokan vannak, és mindenki mindent egyszerre akar és azonnal. Minden nap van egy-két olyan csúcspont, amikor legszívesebben lehúznám a rolót és kiírnám, hogy zárva. Mégis esküszöm a kis korkülönbségre, épp azért, mert megtapasztaltam a jótékony hatását: a gyerekeink nagyon jó játszótársai egymásnak és sokat levesznek a vállamról, legalábbis ami a szórakoztatást illeti. Ebből a szempontból mindegy, hogy jó idő van vagy rossz, mert bárhol eljátszanak egymással. Igaz, ha bent vannak, könnyebben szétverik a házat. Kérdezted a tévét. Írhattam volna már a médiafogyasztásunkról, de nem írtam eddig, mert nem fogyasztjuk a médiát és kész. Bár van tévénk, azt nekik sosem kapcsoljuk be. Vannak dvd-ink, de leragadtunk egy alapkészletnél: pár Thomas, néhány Lolka és Bolka, Vuk, Nagy hohohorgász, Madagaszkár 1-2 és pár falusi Diótörő balett, amikben Zsófi minden évben más szerepet kap. Ennyi. Évek óta nem nagyon frissítjük a készletet, mert felesleges. Ugyanis szabály, hogy csak akkor lehet dvd-t nézni, ha valaki beteg. De nem elég ám egy köhintés, hanem minimum lázat vagy hányást kell produkálni. Olyankor persze minden gyerek ott gubbaszt a kanapén és majd kiesik a szemük, de ezt nem tiltom. A kisebbek úgyis hamar megunják és inkább mennek játszani. Ilyen mondjuk kéthavonta egyszer fordul elő. Több napos betegségnél több napig, de egyhuzamban egy óránál nem tovább, habár még az is sok. Megmondom, mi az én nagy bajom a tévézéssel. Amellett, amit a szakemberek is állandóan hangsúlyoznak. Hogy amikor felállnak, valahogy nem azt látom, hogy boldogabbak lennének az élménytől, még ha a látottakon jókat is derültek, hanem azt, hogy rosszkedvűek és nyafogósak. Van bennük valami kielégületlenség, ami akkor is ugyanúgy meglenne, ha dupla vagy tripla annyi időt töltenének tévézéssel. Úgyhogy inkább csak mozogjanak és játsszanak, mert annak az utóhatása is áldásos. Az iskolával és az óvodával szerencsénk van, mert egyik helyről sem hozzák haza, hogy mit lenne trendi nézni a tévében. Sosem kértek még semmit. Örökké úgyse ússzuk meg, de amíg lehet, igyekszünk kerülni.
Dominikamami jó kifejtős kérdést tett fel, igyekszem röviden válaszolni, mert nem akarok unalmas lenni. Hosszabb távon én is azt tervezem, hogy dolgozzak valamit az itthoni teendők mellett is. Több ok miatt is. Egyrészt mi is pénzből élünk, és nem ártana hozzájárulni a családi költségvetéshez. Másrészt én mindig is szerettem dolgozni, ha jó munkám volt, az kimondott élményt jelentett számomra. Ez most nyilván hiányzik. Harmadrészt pedig szeretnék példát mutatni a gyerekeknek. Ugyanakkor az tény, hogy hét gyerekkel vszleg egy munkahely se állna velem szóba, a részmunkaidőben nem hiszek, így nekem kell kitalálnom valamit. Egyelőre kidolgozatlan ötletcsírák vannak a fejemben, az ikreknek még másfél év van az óvodáig, addigra majd kidolgozom. Illetve utána pár hónapig még a házat szeretném berendezni és rendbe rakni, de szerintem ki fogok találni valamit. Biztos nem abból gazdagszunk meg, de talán én is keresek majd újra egy kis pénzt. Egyébként a férjem sosem mondja, hogy menjek el dolgozni, pedig a tíz évvel ezelőtti két kereset két emberre nem ugyanaz, mint a mostani egy kereset kilenc emberre. Csak azt remélem, hogy kényszerhelyzetbe nem kerülünk.
Elválaszolgattam az időt, de nem is baj, mert legalább nem arról írok oldalakon keresztül, hogy múlt héten egy jobbkezes utcában vétlen szereplője lettem egy balesetnek a kilencszemélyes autónkkal, négy gyerekkel a hátam mögött. Szemből jött egy szürke kocsi, aki egy kereszteződésben nem adta meg az elsőbbséget a neki jobbról érkező pirosnak, így összeütköztek. Az ütközés után a vétkes szürke szemből nekicsapódott a mi autónknak, aminek a jobb első lámpája és a lökhárítója erősen megsérült. Most én használom Laci hétszemélyesét, ami persze nem megoldás, mert nem tudom az összes gyereket egyszerre szállítani benne, ő meg egy régi autóval jár, ki tudja, meddig. Ráadásul a porszívónk is elromlott, ami tekintve a napi legyártott morzsa- és koszmennyiséget, felér egy cserbenhagyásos gázolással.
Holnap még suli, szerdától viszont itt a szünet. Terveink szerint az öt nagy elmegy a Balatonra az anyukámmal, így vasárnapig csak az ikrekkel leszünk itthon. Nem is tudom, mit kezdjek majd ezzel a nagy szabadsággal!
tovább(4 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(9 értékelés eddig)

Folyt.köv.

2012.03.26. 23:04módosítva: 2012.03.26. 23:11
Nem akarom túl hosszan ecsetelgetni a múlt héten feldobott témát, de a történetnek akkor sajnos még nem volt vége. Domi az éjféli hányás után már aludt reggel 8-ig, bár éjjel mintha nyöszörgött volna néha, de ebben nem vagyok teljesen biztos - az előző ébren töltött éjszaka után egy bombára is nehezen ébredtem volna fel. Elindult a reggel, Domi nem hányt, viszont Bencinek továbbra is ment a hasa. Az lett gyanús, hogy délelőtt 10-kor némi ételturkálás után Domi elaludt az etetőszékben. Leraktam aludni, de ekkor már sejtettem, hogy valami nem stimmel. Benedek is ágyba kívánkozott fél 12 körül, leraktam őt is. Domit végül én ébresztettem délben, hogy végre igyon. Ha kivettem az ágyból, ha kicsit felráztam, felébredt, de csak kinyitotta a szemét és már aludt is tovább, ülve, fekve, vállon, ahogy esett. Nem szoktam, de ekkor kétségbeestem. Felhívtam a gyerekorvost, hogy ha erre jár, ugorjon be és nézze meg Domit, és mondja meg, mit kell csinálni, illetve hogy a kiszáradásnak mik a csalhatatlan jelei. Rendes volt, kijött, és azt mondta, hogy ha nem tudok belekönyörögni x mennyiségű folyadékot záros határidőn belül, akkor menjünk be a kórházba, mert infúzióra kell tenni. Ekkor kezdtem kapkodni. Lacival is beszéltem, aki este fél 9-ig nem ér haza keddenként, így annyit javasolt, hogy hívjam ki hozzánk az anyukáját, bárhol is legyen, üljön taxiba, majd kifizetjük, csak maradjon itt a gyerekekkel, amíg én bemegyek a kórházba. Jobb minél előbb elkezdeni a folyadékpótlást. Nehéz visszaidézni a kórházba indulásig eltelt egy órát, de a helyzet úgy festett, hogy mikor Erika, a gyerekorvos elment, már zokogtam, körülöttem ott volt Zsófi hasfájósan, Attila és Ákos szintén, meg az alvó ikrek. Ebből a három nagy folyamatosan engem igényelt, de képtelen voltam figyelni rájuk, mert majd' megevett az aggodalom, ám közben azt kellett szerveznem, hogy Levi, akinek végül nem lett semmi baja hazakerüljön az oviból, és Andris is hazajöjjön valahogy a suliból. Közben össze kellett pakolnom a minimum szükséges holmit, a nem is tudom mennyi időre, amíg kórházban leszünk. Laci régen a Szent László Kórházban dolgozott, a gyerekosztály orvosaival jó viszonyban volt mindig. Felhívta őket és tanácsot kért tőlük. Ők mondták, hogy nem érdemes várni, irány a kórház. Anyósom közben megjött, hazautak megszervezve, táska összepakolva. Benci magától felébredt és éppen nagyokat húzott a cumisüvegéből, mindemellett vigyorgott, mint mindig, szóval őt nem vittem magammal, csak Domit. Délután négyre értünk be. Nagy naivan megkérdeztem, hogy akkor ugye estére már haza is mehetünk, ha lefolyt az az aranyos kis infúzió. Ekkor mondták, hogy jaj, anyuka, hova gondol. Minimum három napot benn kell tölteni! Na, ekkor fordult velem a világ, nem is kicsit. Jó, persze, a gyerekem érdeke, de hát van még otthon hat másik, akiknek meg az az érdekük, hogy én mégiscsak hazamehessek. De a szabály az szabály. Kedd este ötkor már a kórteremben ültem, mellettem Domonkos a rácsos ágyban infúzióstul aludt. Egy sámlin ültem hat kerek órán át. Hol a szobatársamat hallgattam, hol a továbbiakat próbáltam szervezni telefonon. Ez egy idő után nehézkessé vált, mert teljesen elment a hangom. Este fél 9-kor Laci hívott, hogy Bencinek továbbra is megy a hasa, mi lenne, ha utánam hozná őt is. Éjjel 10-re jöttek, 11-re sikerült is bekötni az infúziót, mint kiderült, Bencinek is fölöttébb indokolt volt a folyadékpótlás. A két gyerekkel átkerültünk egy másik kórterembe, ahol legalább nekem is jutott ágy. Másnap este már tudtuk, hogy rota vírus okozta ezt a kis kalamajkát. Pénteken reggel jöhettünk végül haza, a két kiskrumpli virgoncabb lett, mint valaha, a gyógyítás jól sikerült. Kétszer járt nálunk Luca, az egyik állandó segítőnk a faluból, anyósom pedig két éjszakát és két napot töltött itt, hogy segítsen. Laci közben háromnapos továbbképzésen volt, igaz, legalább éjszakára hazajött. Mégsem állt meg a világ! A nagyobbak közben mind meggyógyultak, mehettek oviba és iskolába, a szállításukat pedig nem volt nehéz megszervezni. Szerintem azt már ti is tapasztaltátok, hogy ha komoly baj van, az ember a családján kívül a barátaira és a körülötte élő jóérzésű emberekre is számíthat, sokan segítenek szívesen.
A kórház viszont több szempontból is érdekes volt, de ez már egy új fejezet. Remélem, lesz időm leírni, mielőtt elfelejtem!
Tessék! Alfekete kérdésére az élet hozta meg a komplett választ. Persze azt nem tudom, hogy mi van, ha anyósom épp elutazik vagy ő maga is beteg, de egy forgatókönyvet legalább kipróbáltunk.
Ezek után nincs kedvetek megkérdezni, mit kezdenék a lottó ötössel, ha megnyerném?
tovább(3 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(15 értékelés eddig)

Ha egyszer egy üzlet beindul

2012.03.19. 22:47módosítva: 2012.03.19. 23:16
Jaj, az a két zsúr de rég is volt már! Azon frissiben még meséltem volna róla, de azóta már el is felejtettem szinte az egészet. Levinek (6) hét ovis csoporttársát hívtuk meg egy hétköznap délután, pár nappal később pedig Zsófi (9) osztálytársnői jöttek, összesen tizenkét lány. Mindig nagyon félek, hogy hogyan is leszek képes szórakoztatni őket, de eddig még mindig jól sült el minden vendégség. Idén már hat szülinapi tortát gyártottam, én, aki sosem tudtam tortát sütni, és egész elfogadható minőségben. Mindegy, helyes volt mindkét társaság. Pár nappal később arról is szerettem volna mesélni, hogy március 15-én délután elindultunk Budapestre a hét gyerekkel megnézni a fellobogózott várost. Viszont mire leparkoltunk a Duna-parton, addigra a hétből öt elaludt. A maradék kettőt (épp a két zsúros csemetét) meglegeltettük a folyó partján, aztán fogtuk magunkat és hazamentünk. Pedig a délelőtti falusi megemlékezésre húzott szép ruha és a friss kokárdák még tartották magukat délután is. Ez viszont mind semmi ahhoz képest, ami a hosszú ünnep hátralévő részében várt ránk és aminek még most sincs vége. A mai bejegyzést ajánlom szeretettel a hányástakarítástól erősen elcsigázott, vigaszt kereső szülőknek.
Pénteken reggel Benedek (ő a heteske, 16 hónapos) reggeli közben jól elhányta magát. Oké, semmi baj, láttunk már ilyet, gyorsan feltakarítjuk. Ekkor jelent meg a földszinten Andris (ketteske, hamarosan 8) azzal, hogy ő is hányt az emeleti vécébe. Nem is szólt, csak úgy mellesleg odavetette. Bencike egész nap hányt, Andris már csak egyszer, de végig a földszinti kanapén feküdt. Andris szombatra meggyógyult, Benedek viszont még aznap sem volt jól, iszonyú hasmenés gyötörte, én meg nem győztem kivakarni a rettenetből és sorra új ruhákat adni rá. Vasárnap Laci öccsének a családjával találkoztunk a nagymamánál egy közös ebéden. Benci hasmenése napközben egész szépen alábbhagyott, igaz, Domi közben elkapta, de csak egy kicsit, szóval azt hittük, ennyivel megússzuk a dolgot, amikor este Bencike újra hányt. Sebaj, gyors ágyneműcsere. Szerencsére hamar elaludt és az éjszakát át is aludta. Éjjel fél 12-kor épp indultam felfele zuhanyozni aztán aludni, amikor megjelent Zsófi kissé nyöszörögve, hogy nincs jól. Az emeleti folyosón van egy kanapé, leültünk és vártunk, hátha sikerül hányni. Öt perc sem telt el, amikor felsírt Ákos és gyanúsan elkezdett köhögni vagyis inkább öklendezni. Azonnal tudtam, mi a helyzet, Zsófit otthagyva rohantam hozzá, de nem értem oda időben: jól eltalálta a párnáját, a paplanját és az ágya sarkát. Plusz a pizsamáját, amit csak úgy tudtam levenni róla, hogy még szanaszét potyogtak belőle azok a finom kis darabok. Brrr! Mindeközben Zsófi is elhányta magát, de ő szerencsésen eljutott a vécéig. Ákos hamarosan újra hányt egyet, addig Laci pátyolgatta, én meg Zsófit rendezgettem. Ő végül lefeküdt aludni, de úgy, hogy egy lavórt tettem a fejéhez. Ebbe még pontosan kétszer hányt bele éjjel, persze fel is ébresztett utána. Ákost nem tudtuk visszafektetni a helyére (naná, összehányta!), inkább letettünk egy matracot a mellettünk lévő szobában a földre, hogy közel legyen hozzánk, ha kellünk. Éjjel egykor feküdtünk le, Ákos utána még kétszer hányt, persze keltünk hozzá. Plusz Zsófihoz. Aztán az éjszaka közepén megjelent az ágyunkban Attila (ötöske), de ezt nem gondoltam ijesztőnek, mert úgyis minden éjjel átjön. Hn négykor arra ébredtem, hogy öklendezik. Gyorsan megpróbáltam a fejét a padló felé irányítani, de ez annyira rosszul sikerült, hogy szegénykém hanyatt fekve pont arcon hányta magát, még a szemét se tudta kinyitni. Folyt róla a trutyi, amerre csak tudott. A mi ágyneműnket is szerencsésen összehányta, tehát húzhattam át azt is, és a pizsamáját is ki kellett cserélni. Plusz feltörölni a szobánkat, mert a fürdő felé tartva jó kis cupákok pottyantak még le róla, amikbe nekem sikerült jól belelépnem és széthordanom. Attila végül a saját ágyába feküdt vissza, én pedig a mellette lévőbe, gondoltam, úgyis kell még hánynia, legyek kéznél. Laci majd őrzi Ákost. Épp elaludtam, amikor Attila felől újra öklendezést hallottam, puff, ki az ágyból, jussunk el a vécéig. Sikerült, nem kellett újra takarítanom. Utána végül aludtam kb két órát úgy, hogy még hajnalban megbeszéltük a teendőket Lacival: ő viszi reggel Andrist suliba, igaz, korábban a szokásosnál, hogy beérjen a munkahelyére. Kb öttől hétig aludtam végre. Ennyi alvás után koraestig én ma még átestem Benci három átöltöztetéses-lefürdetős hasmenésén, Attila és Zsófi belázasodásán, egész napos nyűgén és Levi kétszeri hasmenésén. Andrist ma hazahozta a suliból egy osztálytársunk apukája, de az esti síedzésről nem volt, aki hazahozza. Gondoltam, beültetem a társaságot az autóba, úgy, ahogy vannak, pizsamában és mezítláb, öt perc alatt ott vagyunk, felvesszük Andrist és már jövünk is vissza. Indulás előtt történt, hogy fél nap kihagyás után Attila újra elhányta magát. Sebaj, nejlonzacskó a kézbe, induljunk. A második adag hányásos mosást még gyorsan át akartam dobni a szárítóba indulás előtt, mivel a mosókonyhánk a pincében van a garázs mellett, mikor hallom az autóból Levit üvölteni, hogy Domi hányt! Hurrá! És tényleg: az ülésében gyönyörűen nyakon hányta magát. Az autóban mindig tartok nedves popsitörlőt, amit leggyakrabban egyébként cipőpucolásra használok (kevésbé pénztárcakímélő, de legalább gyors), előkaptam belőle kettőt és elkezdtem letörölni a javát, amikor megszólalt a telefonom, amit a nadrágom zsebében tartottam. Mindkét kezem csupa hányás volt, mindegy, valahogy kibányásztam, Laci hívott. Közben már el kellett indulni Andrisért, akit fel is vettünk, és pár perc múlva már itthon is voltunk. Domi szegény olyan gusztustalan volt, hogy azonnal beraktam a kádba. Vidáman megfürdött, de utána még háromszor hányt. A többiek gyomra most épp nem háborog, de Levente elaludt a kanapén mese közben, ami nem jó jel, mert ő nem szokott csak úgy elaludni. Ő az egyetlen, aki még nem hányt, csupán a hasa ment. Idáig. Elmúlt este tíz, most csönd van. Vajon meddig?
Alfekete kérdése pont idevág. Napok óta azt várom, hogy mikor kezd el nekem is fájni a gyomrom. Ha a hosszú hétvégén tör rám egy rosszullét, semmi baj, a férjemre számíthattam volna. Ha viszont dolgozik, akkor nyilván itt vagyok segítség nélkül. Nincs kizárva, hogy rajtam is kijön a gyerekek betegsége, bár hányni sosem tudok, helyette két napig fetrengek. Ez eddig kétszer fordult elő velem, mindkettő akkor, amikor Leventét vártam, tehát már több, mint hat és fél éve. De akkor még csak két gyerekünk volt, ráadásul akkor még mindketten nagyokat aludtak délutánonként is, szóval valahogy kibírtam. De ha most tör rám a nyavalya, akkor valószínűleg végighívom azt a két-három embert, akik eszembe jutnak itt a faluban, mást úgyse tehetnék. Bár valószínűleg nem tudnának jönni segíteni. A szülések idejére mindig sikerült megszervezni a segítséget, de az mind tervezhető volt. Szóval abban maradtam magamban, hogy addig tilos kidőlnöm a sorból, amíg itt szükség van rám. És mialatt az utolsó bekezdést megírtam, Domi felsírt, lehoztam, most itt van a karomban, lábamnál egy adag hányás. Mennem kell takarítani...
tovább(1 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(11 értékelés eddig)

A féltékenységről

2012.03.12. 22:51módosítva: 2012.03.12. 22:58
Itt vagyok ám megint, csak voltak elintéznivalóim az elmúlt két hétben. Megint történt mindenféle, de inkább válaszolok néhány kérdésre. Például Hajninak a testvérféltékenységről. Bár igazából semmi okosat nem tudok írni, mert ha volt is ilyen köztük, az sose volt annyira markáns, hogy komoly problémát okozott volna. Az első babánk, Zsófi 15 és fél hónapos volt, amikor Andris megszületett. Épp akkor tanult meg járni, így a kórházba a saját lábán jött be testvérnézőbe. Meglátta az öccsét és megszerette, egyben persze alattvalójává is tette. Andris 18 hónapos volt, mikor Levente született, Zsófi egy hónap híján három. Bejöttek a kórházba látogatni, Zsófi felült az ágyamra, az ölébe tettük Levit és nagyon boldog volt vele. Készült róluk egy fénykép is, ezen Zsófi sugárzó arccal ölelgeti fiatalabb öccsét, Andris viszont, aki tőlük fél méterre ült, keserűen méregette őket. Beszédes fénykép, ha nem látom, akkor is fel tudom idézni azt az arcot. Mégsem jut eszembe egy olyan történet sem, ami arról szól, hogy mennyire megsínylettük az újabb testvér érkezését. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak soha féltékenyek, mert persze, hogy voltak, és sokszor azok a mai napig is, de nem olyan mértékben, hogy kezelhetetlen lenne. Ha belegondolunk, a testvérféltékenység egy tök természetes dolog, rajtunk múlik, hogyan sikerül lekezelni. Annak idején talán Montmartre ajánlotta a Testvérek féltékenység nélkül c. könyvet, amit nagy disznóság, de azóta se olvastam ki, pusztán belelapozgattam. Vannak benne jó gondolatok, próbáld megszerezni, hátha segít. Az esti fektetéssel kapcsolatban pedig ma is meg kellett állapítanom, hogy sokkal gördülékenyebb, ha egyedül csinálom. A férjem korábban hazaért, mint ahogy hétfőn szokott, így a fürdetéstől kezdve ő is bekapcsolódott a teendőkbe. Csakhogy ha hat fiúgyermeknek hazaérkezik az apukája, akkor ott elszabadul a pokol, ahelyett, hogy elcsitulnának a kedélyek. Zengett tőlük a ház, dübörgött az emelet, ahogy kergetőztek, bunyóztak, dögönyözték egymást. Legalább fél órát csúsztunk a fektetéssel, de annyira jó hangulatban telt az este, hogy eszembe se jutott haragudni érte. Ha csak én vagyok, fürdetés előtt még bolondoznak egymással a gyerekek, de mire mindenki megfürdik, szép csöndben körém gyűlnek a kanapéra, meghallgatják a mesét, majd szépen beosztják, hogy kit hányadiknak fektessek le és el van intézve a dolog. Nem ismerem a tudományos magyarázatát, de működik. Ahogy az is rejtély, hogy a reggeli oviba-suliba indulással miért nincsenek gondok egyáltalán. Akkor se, ha Laci előző este ügyel, és mind a hetet viszem magammal. Vagy a fektetés. Az ikrek az utolsó ölelés után az ágyukban becuppantják az esti tápszert, aztán még kicsit gügyörésznek, majd elalszanak. Egyedül! Az ajtajuk nyitva, kint jövünk-megyünk, én esetleg még megdörzsölöm a fogukat, de sose sírnak, hogy menjünk be hozzájuk. Egy kicsit hajlok arra a magyarázatra, hogy ha valamiből nem csinálunk nagy ügyet, az nem is lesz azzá. Ennél tudományosabb összefüggés nem jut eszembe. De most nehogy azzal gyertek, hogy milyen szuper anyuka vagyok! Azért se, mert épp azt készülök elmesélni, hogy én ezt az egész építkezést a hátam közepére se kívántam, egyszerűen mert nem érdekel, sajnos még a lakberendezés része sem. Szerencsém van a férjemmel, akit viszont nagyon is érdekel, úgyhogy ő sok mindent elintéz helyettem. A bútorboltot is ő járta meg az elmúlt hónapban többször is, igaz, kedden és csütörtökön mellette rendel, így könnyen megtehette. De azért persze, volt, hogy magunkkal vittük a gyerekeket is, és olyan is, hogy Zsófi épp a csempeboltban kakilta össze magát úgy, hogy minden ruhadarabot ki kellett cserélni rajta. De én ezt az egészet nem élvezem, és ezért ki is folyik a kezemből a befejezés - még mindig nincsenek függönyeink, a könyveink még mindig dobozokban, stb. A bútoraink pedig a nagyon ciki kategória alatt tartanak már lassan. A kanapé huzata egyszerűen gusztustalan, újat majd akkor veszünk, ha a legkisebbek is elérnek egy tisztes kort. Addig minek. De, a laminált padló hideg is és kopog is, ám ez megint egy olyan probléma, amivel nem érünk rá foglalkozni. A gyerekeket nem zavarja, ez biztos.
Zsuzsi, irtó aranyos vagy ezzel a nagy életörömmel. Terjeszd, ahol csak lehet!
Jaj. Találtam egy doboz citromos sört, még a nyárról maradt, gondoltam, írás közben elszopogatom. Alig van benne alkohol, de én ezt a mennyiséget se bírom, szóval kezdek kicsit jobban szédülni a kelleténél. A héten két zsúrt is tartottunk, erről szerettem volna még írni, de lerészegedésem okán ezt a programpontot elnapolom. Bocsánat!
tovább(5 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(7 értékelés eddig)

Négy szellem

2012.02.29. 23:29
Aranyosak vagytok, köszi. Megint más témát terveztem ma estére, de végül is szívesen írok a műsor felvételéről is, mert tulajdonképpen nagy élmény volt. Nagyjából egy héttel előtte szóltak, hogy van-e kedvem egy beszélgetéshez a mai hősök témájában. Mondtam, hogy persze, bár rögtön ilyen gondolatok kezdtek el zakatolni a fejemben (mert azért egy kicsit még mindig nő vagyok), hogy jó, de nincs is normális szemüvegem, és különben is mit vegyek fel. Ezt a vastag keretes váltószemüveget azóta hordom, amióta Attila lerúgta a fejemről karácsonykor az én keret nélküli aligszemüvegemet, ami a sokszori forrasztás után már újraéleszthetetlen lett. A tavaszi akcióig már nem veszek újat, marad ez. A ruhából sem csináltam nagy ügyet, azt mondták, hogy nem kell kiöltözni. Nyakláncot és fülbevalót azért vittem magammal, de már vége volt az egésznek, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem feltenni őket. Kicsit jobban megremegtek a lábaim, amikor kiderült, hogy kikkel fogok beszélgetni, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy Csaba testvér, Sándor vagy István mellett bármi okosat tudjak mondani. Nagyon helyes emberek dolgoznak ezen a produkción, élmény volt ebben a közegben mozogni. Azt egy kicsit sajnálom, hogy nem lettem jobban felkészítve a beszélgetésre, mert kilenc év otthonlét a rádiózásban szerzett spontaneitásom nagy részét már rég kiölte, ezért nagyon erős hiányérzettel jöttem el onnan. Van, hogy nem tesz jót egy beszélgetésnek, ha előre megmondják a fő csapásvonalat, de az én esetemben mégiscsak jó lett volna. Sebaj, itt egy fórum, amin kibeszélhetem magamból, ami ott bennem maradt. Szóval azt gondolom, hogy valahol mindenki példakép. Minden emberi élet hordoz magában üzenetet, ami valaki mást vagy másokat célba talál. Én a példakép helyett inkább azt mondanám, hogy jelek vagyunk mindannyian. Mondok egy példát. Amikor Egerszegi Krisztina Szöulban aranyérmes lett 200 háton, elhatároztam, hogy én is megtanulok háton úszni, nem is akárhogy. Hároméves korom óta maximálisan vízbiztos voltam, de csak a mellúszást ismertem. Gyorson és háton is megtanultam úszni egyedül úgy, hogy akkoriban egy uszodában a parton két fürdővendég fogadást kötött az úszásom láttán, hogy profi úszó vagyok-e. Évekig naponta jártam úszni és óriási boldogságot okozott, hogy teljesen egyedül, a saját magam által megszabott tempóban egyre jobb időket és egyre hosszabb távokat teljesítettem. Legalább nyolcszor átúsztam a Balatont, az 5,2 km-es távot, legutóbb akkor, amikor Zsófi 4 hónapos volt. Azóta már nem. De addig (és azóta is, csak az emlékeimben) a nyár csúcspontja volt az átúszás. Semmit nem vártam annyira egész nyáron, mint pont azt. Úszol dél felé tartva, egy darabig még a nagy fröcskölés közepette kihallatszanak az északi part zajai, vonatfütty, a strandon a zene, a hajókürt, motorcsónak, stb, majd elcsendesedik minden, csak a fröcskölés hallatszik, aztán egyszer csak bekúszik egy harang zúgása, ez már a déli partról. És akkor tudod, hogy már közeledsz a cél felé. Óriási dolog, amikor az ember lába végül talajt ér. Nekem Egerszegi Krisztina volt a jel arra, hogy tanuljak meg jól úszni, mert nagyon sok örömöm lesz benne. Nagyon szeretném, ha én is egy jel lehetnék, itt tíz olvasónak, a tévében meg mondjuk százezer nézőnek, hogy ha itt van ez a nő, aki teljesen még nem bolondult bele a hét gyerekébe, akkor nehogy már én ne boldoguljak az első gyerek után a másodikkal is, a második után a harmadikkal, és így tovább. Az egyik leggyakoribb reakció, miután elmondom idegen embereknek gyermekeim számát, hogy hát, nem irigyellek. Újabban már mindig azt válaszolom, hogy de, tessék csak irigyelni. De nem a hét gyerek miatt. Nem kell, hogy mindenkinek hét gyereke legyen, mert nem is való mindenkinek. Hanem tessék csak irigyelni az erőt, amivel ezt végigcsináljuk. Bár mivel én se szoktam irigykedni másokra, hadd mondjam inkább azt, hogy tessék erőt meríteni belőlünk. És mivel olyanról tudok, hogy valahol a mi példánk nyomán született meg egy újabb baba, ezért mégiscsak azt kell mondanom, hogy igen, tudok róla, hogy példaképek (vagy inkább jelek) vagyunk, és én ennek nagyon örülök. Ahogy GMirtill írta nem is olyan rég, hogy amikor úgy érzi, nem bír a kettővel, leül és elolvas minket és rájön, hogy nem is olyan nehéz az élete. Szóval nem a szereplés miatt mentem, hanem azért, mert ha valamit, a nagycsaládos örömöt (szerintem) hitelesen tudom képviselni, és ezzel tudok másoknak erőt adni. Más kérdés, hogy Csaba testvér az egész műsort elvitte volna egyedül, olyan karizmatikus ember. Tudtam volna én is mesélni egy csomó mindent, de például egy olyan történet, mint az előző bejegyzés a színházi élményeimről, ami épp a felvétel előtti napon történt, még csak közös nevezőre se hozható Csaba testvér csokipapíros történetével. És mondtam marhaságot is, de azt nagyon ügyesen kivágták a műsorból. Az összkép végül pozitív lett, bár tartottam tőle. A karikás szemeim pedig ne aggasszanak senkit, köszönik, megvannak, csak olyan profin kisminkeltek, mint legutóbb az esküvőnkön, tíz éve.
Luszisztrate kérdezett, még röviden válaszolok rá. Egymás melletti babakocsink van, esernyőre csukható, és bár ezt sem olyan egyszerű nyitni-csukni, mégiscsak egyszerűbb, mint az, amit kölcsönbe kaptunk és egy évig használtunk. Az viszont tény, hogy sehova nem férek be vele. A viccek vicce, hogy a falusi gyerekorvosi rendelőbe a következőképpen jutok be: valahogy épp átpréselem a kocsit a nagykapun, ha sarkig tárom, de ezt nehéz, mert egyébként szorul. Az ajtón már csak úgy tudunk bemenni, hogy kiveszem az ikreket (tehát találnom kell két embert, aki megfogja őket), összecsukom a kocsit, becipelem, majd a rendelőben kinyitom és visszaültetem a kicsiket, hogy ne a földet nyalják, mivel még nem tudnak járni. A vizsgálat végeztével felöltöztetem őket kabátba, újra keresek két embert, összecsukom a kocsit, kiviszem az udvarra, kinyitom, berongyolok az ikrekért, kiviszem és beültetem őket. Agyrém, komolyan. A vacsora-fürdés-fekvés programpont szorosan, de bele szokott férni két órába, a nehezítő tényező ott van, hogy az ikreink a héten betegek, tehát gyógyszerezni kell őket, inhalálás, antibiotikum, orrcsepp, Domit reggel és este puffoljuk a bronchitise miatt, szóval ezt végigcsinálni kettővel kicsit sokáig tart. A másik, hogy a sor eleje nagyon becsületesen lefekszik, az ikrek fél nyolc körül már alszanak, a három ovis meghallgatja a mesét és maguktól mennek lefeküdni és nem is kell olyan sokat ülni mellettük. Csakhogy az iskolásokat nem olyan könnyű letenni. Szeretik húzni az időt és amikor már csak ők vannak talpon, egy kicsit élvezik a helyzetet. Újabban legkorábban fél kilencre végzek. Az ominózus napon egyébként elmaradt a vacsora, helyesebben kitettem nekik egy-egy pohár joghurtot az asztalra, hogy aki éhes, egye (ették), de aztán mars fürdeni. A vacsora normál esetben jóval tovább tart. Kezdenek iszonyat mennyiségeket enni, de erről majd máskor.
Késő van, jaj, megyek, és majd újra jövök, de a következő másfél hét nálunk szülinapokról és két zsúrról is szól, úgyhogy lehet, hogy megint nem fogom észrevenni, hogy mennyi idő telik el a mostani bejegyzés óta. De mesélnivalóm biztos lesz majd bőven. Jó éjt!
tovább(8 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(12 értékelés eddig)

A blog létrehozója és / vagy tulajdonosa kizárólagos felelősséget vállal az általa létrehozott és / vagy szerkesztett blog teljes tartalmáért. A HáziPatika.com Kft. - mint a babaszoba.hu oldal tulajdonosa - a portálon látogatói által szerkesztett blogok igazság- és valóságtartalmért, valamint az azokban elhelyezett tartalommal összefüggésben semmilyen felősséget nem vállal.

Ugrás a lap tetejére

A blogról
Szerző:enkicsoÜzenetoffline
enkicso

  • Összesített tetszési index:

  • Bejegyzések száma: 70 db
  • Létrehozva: 2011.01.25. 22:32
  • Módosítva: -
Címkék
Mi ez?

A babaszoba.hu oldalain található információk, szolgáltatások nem helyettesíthetik szakember véleményét, ezért kérjük minden esetben forduljon szakorvoshoz!
Copyright © 2002 - 2012 Sanoma Media Budapest Zrt. - Minden jog fenntartva