babaszoba.hu


Hét év hét baba


Hét év alatt hét baba - a hétköznapok röviden

Búcsú

2014.04.24. 11:14módosítva: 2014.04.24. 11:29
Múltkor fodrászhoz mentem. Egy lányhoz járok évek óta, aki nincs még talán 30 éves se, és most nagy hírrel fogadott: babát vár! Kicsit el is rontotta a frizurámat, de nem baj, ennyi belefér, tudom én, milyen az a szétszórtság az első harmadban. Aranyos volt, kérdezett is sokat, én meg igyekeztem válaszolni. Egyszer aztán megkérdezte, hogy mit kell tenni, ha sír a baba. Rögtön fel kell venni? Megkérdezte azt is, hogy én mit csináltam, amikor két gyerek sírt egyszerre. És ezen a ponton egyszerűen elakadtam az én nagyon okos tanácsaimmal. Ugyanis nem emlékeztem rá. Egyetlen konkrét helyzetet se tudtam felidézni. De hát mit is csinál ilyenkor az ember? Ha van szabad keze, felveszi a babát, ha nincs, akkor kicsit hagyja sírni. Ilyen egyszerű. Hátulról nézve. Végül csak azt mondtam neki, hogy az adott helyzetben majd fogja tudni, mi a helyes, ösztönösen. Igazából ekkor jöttem rá, hogy ez a kisbabás világ már nem az én világom.
Hónapok óta illett volna beköszönnöm nektek és mondani valamit. Elnézést kérek azoktól, akik vártak rám, nem akartam csalfa lenni és szó nélkül lelépni. Elég régóta őrlődtem, hogy folytassam a blogot vagy elköszönjek végleg. A dilemmám abból fakadt, hogy bár nem bújom a netet, nem követem mások írásait, mégis tudom: a blogírás nagyon divatos lett. Ugyanakkor - mert azért néha egy-egy írásba mégis belenézek plusz ismerem a sajátomat - kicsit öncélú is. Arról írok, ami engem érdekel, és olyan színben tüntetem fel magam, amilyenben szeretnék tündökölni. Lényeg, hogy olvassanak minél többen, engem, engem, engem. Nem tudom, érthetően írom-e, mi a bajom a műfajjal, de én ebből a kitárulkozásból inkább már szeretnék kiszállni, és nem szeretnék egy látogatottsági adat lenni a sok ezer között. Hogy mégis elkezdtem három éve, ennek egyszerű oka volt: a rádiós múltam vagy ki tudja, mi miatt, van bennem egy adag közléskényszer, és örültem annak, hogy a nem mindennapi családunkon keresztül tudok segíteni. Tudom, mert én is tapasztaltam, hogy mások példája milyen könnyen átlendít egy-egy problémán (ha náluk még zajosabb egy esti fektetés, mint nálunk, akkor nehogy ne bírjam megcsinálni...). És minden hozzászólásotokért nagyon hálás voltam, ti is erősítettetek engem. Ez nagyon jó érzés volt. A másik ok, amiért belevágtam az írásba az, hogy korábban nem vezettem naplót, csak a szokásos egyszavas bejegyzéseket írogattam: elkezdtünk járni, kiesett egy fog, stb. Három év rövid történetét őrzöm írásban, soha nem leszünk ennyire jól dokumentálva. A gyerekeknek felnőttkorukban ajándékul szánjuk a születésük napján és aztán minden szülinapjukon - egészen 18 éves korukig - megvásárolt két-két napilapot (19x2, hétszer!) bekötve, és emellé külön ennek a három évnek a történetét. Hadd olvassák, hogyan éltünk régen.
Látjátok, vissza is kanyarodtunk: ez is öncélú, nem?
Közben az történt, hogy hívtak írni és én szívesen mentem is. Egy negyedévente megjelenő családi laphoz, az a címe, hogy Family. Általában csak a nagyobb újságárusoknál lehet kapni és itt a faluban például a postán. Legközelebb májusban jelenik meg, abban elvileg lesz már két írásom, és már az augusztusiban is lesz legalább egy. Amiatt, hogy csak háromhavonta jelenik meg, nincs nagy hajtás, az én túlterhelt életembe is simán belefér. Dolgozni pedig nagyon szeretek, alkotni, létrehozni valamit, ha úgy tetszik, közölni, de már nem rólunk, hanem a körülöttünk lévő sokszínű világról.
Nagyon szerettem itt lenni, öröm volt éjszakákba nyúlóan írni, de legfőképpen összebarátkozni veletek. Hálás köszönet nektek azért, hogy időt szántatok rám. Isten áldjon benneteket!
tovább(4 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(108 értékelés eddig)

Csend

2014.01.28. 00:12módosítva: 2014.01.28. 00:23
Nahát, ilyen sokáig üdvözlés nélkül hagyni egy pici babát, erre nincs mentség, bocsánat! Montmartre, gratulálok, Isten hozta az új családtagot! Ugye a nevét is megírod majd? Orsianyu, neked köszönöm, hogy vetted a fáradtságot és regisztráltál, és köszönöm az üzenetet.
Új tapasztalattal lettem gazdagabb, vagy inkább szegényebb, nem is tudom. Meséltem már erről nektek, hogy tizenegy év után köszönt rám a délelőtti szabadság azzal, hogy az ikreink is oviba mennek. Novemberben és decemberben ebből nem éreztem szinte semmit, mert a gyerekeink közül sokan betegeskedtek, meg hát ott volt a karácsony, amire fel kellett készülnöm. Januártól viszont mindenki jár oda, ahova kell, ki oviba, ki iskolába, délelőttönként tehát enyém a világ! Sokan mondogatták korábban: nem úgy lesz ám az, ahogy elképzelem. Nehogy azt gondoljam, hogy majd rend lesz és tisztaság és meleg kaja és minden ügy elintézve, mert csalódni fogok. És tessék: ez a negyedik hét, amikor délelőtt fél tíztől délután egyig szabad vagyok, de hatalmas eredményt tényleg nem tudok egy darabot se felmutatni. Jó, pont ma felkerült két kép a falra, és tegnap kivasaltam még a nyárról itt maradt sortokat is, de más látványos haladás nem történt. Ugyanis a kötelező feladataimat eddig gyerekekkel hajtottam végre, mostantól pedig gyerekek nélkül, de végeredményben nincs nagy különbség. Lehet, hogy egy bevásárlás nélkülük néhány perccel rövidebb ideig tart, de ugyanúgy időt vesz el tőlem. A mosást, a vasalást, némi takarítást és a rendrakást is ugyanúgy el kellett végezni régen, ahogy most is megcsinálom, csak most már csöndben, és ha akarom, megszakítás nélkül. Délután egyig ennél több nem fér az időmbe. Utána pedig indul a hozós-vivős nagyüzem. Pedig óriási feladataim vannak. Két olyan helyiséget is szeretnék használhatóvá tenni, amiket eddig raktárnak használtunk. Az egyik a pincében van, tömve a tíz évvel ezelőtti költözésből visszamaradt papírdobozainkkal. De nem a papírdobozok jelentik a nagy akadályt, hanem az, hogy annak a helyiségnek az ajtaját sem tudjuk már egy ideje kinyitni, mert az előtte lévő folyosószakaszt is raktárnak használjuk, szóval előbb azt kéne szortírozni. Igen ám, de ahhoz a férjemre is szükség lenne: a kerti szerszámokkal kevert építkezési ez meg az nekem lom, neki kincs, én csak kidobnám... A másik a földszinti dolgozószoba, ahova évek óta már csak bozótvágóval lehet behatolni, hogy némi csapást vágjunk a véletlenszerűen bedobált tárgyak és használaton kívüli bútorok között. A terepet nehezíti, hogy Laci ott tárolja az összes papírmunkáját, látszólagos rendetlenségben, de minden kupac cetlinek megvan a maga küldetése, én ahhoz nem nyúlhatok. De az ember nem is nagyon áll neki szívesen egy olyan feladatnak, amit belátható időn belül be se tud fejezni, így bár többször mentem be abba a szobába a rendrakás szándékával, még nincs eredmény. És olyan is van ám, hogy a délelőtti bevásárláskor megveszek egy heti- és egy napilapot, leülök, és két órán keresztül csak olvasok. És ha ezt elmesélem másoknak, mindenki helyeslőn bólogat: nem baj, ilyet is kell csinálni, muszáj kikapcsolni néha. Én is ezt mondanám másnak. Csakhogy nincs bennem jó érzés utána. A lelkiismeretem bökdös, mert mennyi mindent megtehettem volna, amíg ott ültem és olvastam! Jó érzés akkor költözik belém, ha valami munkát elvégeztem. Ahhoz viszont kevés az idő.
Még valami. Azt hittem sokáig, hogy a délelőtti csend majd gyógyír lesz megtépázott idegeimnek. Az tény, hogy nem zavar annyira, mint az a dobhártyaszaggató hangerő, amikor egyszerre hét gyerek visít, de néha már az is eszembe jut: akkor is ilyen csöndes lesz a ház, ha majd kirepülnek a gyerekek. Fura az is, hogy amíg a gyerekekkel jöttem-mentem, sokan szóltak hozzánk néhány jó szót az utcán, nélkülük viszont csak egy középkorú járókelő/vásárló/ügyfél vagyok, aki még egy mosolyt sem érdemel. Úgyhogy Montmartre és mindenki, akinek kicsi babája van, egy pillanatig se csüggedjetek az állandó éjszakázás, a tejbelövellés, a hasfájás, az oltás és egyéb kisbabás gondok miatt, adjon erőt a tudat: akad, aki nagyon irigyel benneteket.
tovább(0 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(66 értékelés eddig)

Az igazi ajándék

2013.12.24. 00:34módosítva: 2013.12.24. 00:45
Karácsony előtt még csak azért is leülök írni, bár őszintén: szerintem az én célcsoportom most legalább olyan elfoglalt mint én és a legkevésbé sincs ideje arra, hogy mások blogjait olvasgassa. Nem baj, én azért mégis kívánok mindenkinek áldott karácsonyt és boldog új évet.
Zsófi (mindjárt 11) nyolc éve balettozik a faluban. Nagy szerencsénk van, itt él Szabadi Edit Liszt-díjas, érdemes művész, aki sok éve tanítja a gyerekeket a szépre, kisóvodás kortól nagyjából tizennégy éves korig. Sosem tartanak jobbra lejtős - balra lejtős bemutatót, hanem évente három teljes darabot visznek színpadra. Mindegyik profi munka, még akkor is, ha a lányok (és a néhány fiú) alapvetően amatőrök, hetente kétszer egy órát járnak balettozni. A legszebb előadás a Diótörő, minden decemberben. Idén volt a nyolcadik év, hogy Zsófit a színpadon látom, az idei öt előadásból háromra mentem el, tavaly talán csak kettőre, de olyan még nem volt, hogy csak egyszer néztem volna meg. És nem tudok betelni az élménnyel. Most nem arról beszélek, hogy a lányom a színpadon táncol valamilyen szerepet és azt milyen felemelő látni, bár nyilván ez is közrejátszik, hanem arról, hogy Edit néni milyen csodát művel a gyerekekkel és a nézőtéren pityergő szülőkkel. Minden évben sírok én is, még jó, hogy sötét van, bár aztán a szünetben mi, piros szemű anyukák rendre bevalljuk ezt egymásnak. Szóval az egész tényleg álomszerű. Pár éve megnéztük a Diótörőt az Operaházban is, és megdöbbentem a hasonlóságon. A díszlet gyönyörű, a jelmezek lélegzetelállítók, főleg, hogy mindet Edit néni készíti, aki valamikor maga is táncolta a Diótörő Mária hercegnőjét az Operaházban. A szereposztás mindig változik, a saját gyerekét mindenki más és más szerepben látja évről évre. Vannak gyerekek, akik nagyon emlékezeteset alakítottak egy-egy szerepben, néhányan közülük már nagyok lettek, abbahagyták a balettot.
Az egyik mostani előadáson két, már felnőtt korú nagylánnyal találkoztam, akik maguk is szereplői voltak a Diótörőnek valamikor. Egy nyolcgyerekes család sarjai, akik a hatéves húgukat, Kingát jöttek megnézni a kis körtáncban. És amíg a színpadon pörögtek-forogtak a szoknyák Csajkovszkij gyönyörű zenéjére, addig nagyjából 240 kilométerrel odébb, Debrecenben az egyik testvérüket, a nyolcéves Rékát éppen betolták a műtőbe. Négy évvel ezelőtt kezdődött, hogy epilepsziaszerű rohamok törtek rá, amik idővel sűrűsödtek és egyre rosszabbak lettek. A vizsgálatok során kiderült, agydaganat jelent meg nála, valószínűleg jóindulatú, ez okozza a rosszulléteket. Komoly gyógyszereket adtak neki, amik kezdték tönkretenni a szervezetét. Végül nem maradt más, mint a műtét, bár a felvételek alapján úgy gondolták, hogy a későbbiekben értelmi zavart okozhat majd nála a beavatkozás. Nagyon sokat őrlődött a család, mit tegyenek, közben megszületett náluk a nyolcadik baba is, volt tennivalójuk bőven. Ám Réka rosszullétei egyre kínzóbbak lettek, így végül eldöntötték: beleegyeznek a műtétbe. Amire múlt szerdán, pont a Diótörő alatt került sor. Ildi, az anyuka itthon maradt a faluban a kisbabával és a többi nagyobb gyerekkel, Zsolt, az apuka kísérte el Rékát Debrecenbe. Ildi az előadásra nem jött el, bár ő is mindig ott van a nézők vagy épp a színfalak mögötti segítők között, de azt mondta, ő az amúgy is sírós Diótörőt nem bírná ki, nagyon sok teher nyomja most a vállukat, nem tudná végignézni a darabot, amiben Rékának is ott lenne a helye, hiába van ott Kinga a kis körtáncban. A nagylányokkal az előadás előtt beszéltem, akkor azt mondták, Rékát már betolták a műtőbe, előtte mosolygott, és két puszit adott az apukájának. A szünetben is beszéltem velük, akkor a legutolsó hír az volt, hogy a műtétet később kezdték el, még nincs vége. Az előadás után már nem találkoztam velük, nem tudtam érdeklődni. A kezdő taktusos és hópihés sírásomban egy kicsit Réka is benne volt, sokan vagyunk, akiket nagyon megérintettek a történtek. Aznap aztán rohantam, Ildit csak másnap hívtam fel. És kiderült: a műtét a vártnál jobban sikerült, az agynak sokkal kisebb területét érintették, mint a felvételekről előzetesen gondolták, és az egész daganatot kivették. Réka a körülményekhez képest jól van, 24-én jöhet is haza. És bár a teljes gyógyulás még egy kicsit odébb van, még lesz szövettan, de Réka jól van. Ma megtudtam: már itthon is van, előbb hazaengedték. Reggel már kakaót kért, mosolyog, jön-megy. És nincs rosszullét. Lehetne-e ennél szebb karácsonyi ajándéka ennek a családnak?
Böjte Csabától szeretnék idézni, egy cikkben olvastam. Hívők és nem hívők egyaránt kiolvashatják belőle az üzenetet. "Olyan szépen mondja a Szentírás, hogy 'Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta oda értünk'. Én azt üzenem a kedves olvasóknak, hogy lehessen elmondani 2014-ben, hogy Isten úgy szerette ezt a világot, hogy Önt mint édesanyát adta a gyermekeinek, hogy Önt mint családapát adta a felesége mellé. Ma mindenki keresi az identitását. Én ennél szebb identitást még nem hallottam megfogalmazni, hogy merjünk egymás számára ajándékok lenni. Jézus Krisztus karácsony éjszakáján nem egy csomó mennyei kütyüt hozott a pásztoroknak és a napkeleti bölcseknek, hanem önmagát adta ajándéknak. Ő volt az ajándék. Milyen jó lenne, ha a közelgő ünnepeken és a következő évben mi is Isten ajándékai tudnánk lenni egymás számára!"
tovább(3 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(51 értékelés eddig)

A feledékenységről

2013.12.05. 23:31módosítva: 2013.12.05. 23:49
A november úgy telt el, hogy észre se vettem, és a decemberből is fogynak a napok, pedig még sok a dolog karácsony előtt. Csak röviden: az elmúlt hónapban talán 4 (?) délelőtt voltam itthon egyedül, a többit mind gyerektársaságban töltöttem. Pedig Domonkos is szobatiszta lett, két héttel Benedek után, sőt, már éjszakára se kell egyiket se becsomagolni. Azért ez a pelenkázással töltött majd' tizenegy év a könnyes búcsún kívül még egy számolást hadd érdemeljen: ennyi idő alatt körülbelül harmincezer pelenkát raktam fel a gyerekeimre. Ha ezt a mostani kb. 50 ft/db-os áron nézem (akciósan, bónuszosan), 1.500.000 forint jön ki, és ehhez még nem adtam hozzá a popsikrémet és a törlőkendőt, amiből szintén ipari mennyiséget fogyasztottunk... Szóval keveset voltam egyedül, mert az elmúlt három hétben legalább egy gyerek mindig itthon volt ilyen vagy olyan betegség okán. Közben a karácsonyi készülődés első fázisát se tudtam befejezni, szegény adventi koszorúnk mindössze a négy gyertyával díszlik az étkezőasztalon, majd talán a jövő héten lesz időm kicsinosítani. Most szombaton karácsonyi vásár lesz az iskolánkban, amire minden osztály készül saját portékákkal. Több alkalommal is hirdettek közös délutáni készülődést, de én ezekre nem tudtam elmenni, hiszen nálunk itthon ilyenkor van nagyüzem. Viszont már tavaly óta tervezem, hogy idén én is gyártok sok-sok finomságot eladásra. A hátam mögött a konyhapult roskadozik a csalamádétól, ezt két napja készítettem, lesz saját nyalóka és a szokásos trüffelgolyó, amihez még a papírdobozt is mi gyártottuk a gyerekekkel. Jó kis móka, élvezem is nagyon, de már jó lesz, ha vége lesz, mert mással is kéne foglalkoznom. A karácsonyból konkrétan még szinte semmi nincs meg, ötletszinten sem. Hiába fogadkozom évek óta, hogy jövőre majd jó előre elkészülök mindennel, ez idén se jött össze. Nyilván abból indultam ki, hogy majd novembertől szabad leszek, mint a madár...
Azt gondoltam, hogy most a feledékenységről írok, ami egyre nyomasztóbb módon telepszik rám, annyira, hogy néha már megijedek. Pár évvel ezelőtt egy sokgyerekes barátnőmmel a játszótéren beszélgettünk, nagyjából akkor, amikor mindkettőnknek már 4-5 gyerekünk volt. Ők mind körülöttünk, homokozó, hinta, mászóka, mindketten a szemünkkel követtük őket, de amúgy egymással beszélgettünk. A barátnőm mondott egy mondatot (közben persze sasoltuk a gyerekeinket), amire három másodperccel később visszakérdeztem. Nem emlékszem (haha!), miről beszélgettünk, de mondjuk ő azt mondta, hogy tegnap elment vásárolni. Erre én: Tegnap elmentél vásárolni? Mire ő: Én ilyet mondtam volna?! Remélem úgy írtam, hogy értitek...szóval ezt a kis párbeszédet azóta is többször meséltem másoknak nagy mosolyogva, abban a tudatban, hogy én azért itt még nem tartok.
Azóta az történt, hogy de, már én is itt tartok. Régóta a lejtőn vagyok, ezt apró jelek ezreiből tudom, de az első igazi pofon szeptemberben ért. Egy hétköznap délelőtt felhívott egy tüneményes hatgyerekes anyuka, hogy hazahoznám-e az iskolából a fiát, aki Andris (9) osztálytársa és jó barátja. Mondtam, hogy persze. Közben eltelt fél nap, ezer dolog történt velünk. A lényeg, hogy mire fél ötkor bementem a suliba, teljesen megfeledkeztem Palikáról. Pedig még rá is néztem, de nem jutott eszembe, hogy dolgom lenne vele. Vicces módon jól jöttem ki a dologból, de nem azért, mert olyan frappánsan magyaráztam ki magam, hanem azért, mert az az anyuka jót nevetett az egészen, és esze ágában se volt haragudni - lehet, hogy vele is előfordult már ilyesmi.
Aztán októberben úgy esett, hogy a saját gyerekemet felejtettem az iskolában, ami már eggyel rosszabb fokozat. Sokszor van, hogy más gyerekeket is begyűjtünk a sajátjainkon kívül, aznap is így esett, hogy két vendéggyereket is hoztam magammal, és szegény Zsófiról megfeledkeztem. Már a faluban voltam, amikor felhívott a napközis tanár, hogy nem felejtettem-e el Zsófit. De, igen. És nem tudom megmondani, miért. Egyszerűen csak nem jutott eszembe.
Most hétfőn a táskámat hagytam el az iskolában pénztárcával, lakáskulccsal, tb kártyákkal, személyivel, forgalmival, jogsival és minden egyéb fontos kacattal. Előbb Andris terménél vettem le a vállamról, utólag visszagondolva nem emlékszem, hogy visszavettem volna, majd elmentem Leventéhez, de hogy a táskával vagy nélküle, azt nem tudnám megmondani. Itthon vettem észre, hogy nincs meg. Elkezdtem telefonálgatni, osztályfőnök, porta, osztálytársak anyukái, de nem találták meg a táskát. Egy órán keresztül abban a hitben voltam, hogy a karácsonyi köreim helyett mehetek papírokat pótolni, ideges is voltam a gondolattól veszettül, mikor csöngött a telefonom. Andris osztályfőnöke, Ildikó néni hívott, hogy megtalálták a táskát, a takarító bácsinál volt, Leventéék terme előtt hevert a földön. Hurrá! Táska, papírok vannak, mehetek intézni a karácsonyt.
tovább(3 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(16 értékelés eddig)

Ugyanaz kétszer

2013.11.09. 00:56módosítva: 2013.11.18. 22:50
Igen, itt vagyok, bocsánat, hogy ilyen sokára, csak már megint nem volt egy percem se, most sincs, szerencse, hogy a holnapi ebéd tud főni magától is, lencseleves és pozsonyi kocka, amikor épp nem kutyulok, akkor írok. Ezúttal nem arról, hogy az ikrek hogyan mentek el oviba, és milyen egyedül lennem, mert ez még mindig nem valósult meg teljesen. Domi még ragaszkodik a pelenkájához, és bár három délelőttre befogadták az oviba így is, csütörtökre két-három gyerekem is lebetegedett, úgyhogy egy ideig lőttek az egyedüllétnek. Ha meggyógyulnak, akkor is, mert Domi addig nem megy újra, amíg alsógatyát nem biggyeszthetek rá. Ez már eltökélt szándékom.
Inkább valami másról szeretnék írni. Az őszi szünet nagyon jól sikerült. Nem terveztük meg előre különösebben, olyannyira nem, hogy a szállásunkat is csak indulás előtt másfél nappal foglaltuk le. Kitaláltuk, hogy elmegyünk Aggtelekre. Az interneten addig böngésztünk, míg egy remek szálláshelyre olcsón kaptunk ajánlatot, négy éjszakára, kilencünknek. A Nomád Baradla kemping új rönkfaházainak egyikét kaptuk meg, ami ugyan csak hétszemélyes, de egy utazóággyal és némi átrendezéssel kiválóan elfértünk benne mind a kilencen. Az első napon megnéztük Boldogkővárat, amire emlékeztem, hogy szép, de arra nem, hogy ennyire. Még kisvasutaztunk is aznap, az ország legrégibb kisvasútján, Pálházától Kőkapuig. A következő napon megtettük az aggteleki rövidtúrát, érdekes módon a gyerekek nem lelkesedtek érte különösebben, igaz, fegyelmezetten bírták, bár a két kicsit végig ölben kellett cipelni. Mindegy, azért nagy élmény volt. Utána elrohantunk Szilvásváradra, ahol szintén kisvasutaztunk és egy jót legelésztünk a gyerekekkel a Fátyol-vízesésnél. Másnap sok apró megállóval tettünk egy kört a Felvidéken, Rozsnyóban egész sokat időztünk. A következő napon újra átmentünk a határon, de csak a Domica-barlang bejáratáig, ott a fél tízes túrára fizettük be magunkat. Szerencsénk volt, ugyanis csak mi voltunk lenn a barlangban, senki más nem jött olyan korán. Egy nagyon kedves hölgy vezetett végig minket, aki egy percig se bánta a gyerektársaságot, amely gyerektársaság ezúttal tényleg nagyon fegyelmezetten viselkedett, mi magunk is meglepődtünk rajta. Aznap sajnos esett az eső, így ez a barlang maradt a legnagyobb élmény arra a napra, bár még jöttünk-mentünk a környéken. A hazaindulás napján még kirándultunk Jósvafőn, és láttunk egy igazi foltos szalamandrát is. A gyerekek nagyon jól érezték magukat az öt nap alatt, és a szálláshely is tetszett nekik.
És akkor ugyanez még egyszer. Elhatároztuk, hogy az őszi szünetben elutazunk valahova. A kicsiknek nyilván mindegy volt, hogy hova, a nagyok viszont benyújtották az igényüket: legyen valami wellness. Mi ilyet nem terveztünk, ennyi pénzt biztos nem szántunk volna erre a hétre, maradt hát a szülői szigor: jöttök, ahova viszünk és kész. Odafelé menet Boldogkővárra azt mondták, hogy ne menjünk oda, mert az béna (honnan tudják?!), menjünk inkább vonatot nézni. Nagy nehezen mégis kikászálódtak az autóból, felmentünk a várba, ott viszont már nem győztük utolérni őket és néha megmenteni az életüket, főleg Attiláét (4), aki gondolkodás nélkül felmászott mindenhova. Aztán amikor indulnunk kellett, akkor meg nehéz volt őket összeterelgetni. Megjegyzem, ez sokszor volt így az öt nap alatt. Bárhol megjelentünk, hangosak voltunk. Ez az erdei játszótéren még nem volt gond, de az étteremben már igen. A mai napig nehéz fegyelmet tartani az asztal körül itthon is, idegen helyen is. Képtelenek végigülni egy étkezést felugrálás nélkül, főleg a kicsik. Hiába ül mindenki nyugodtan, ha valamelyikük meglát mondjuk egy cicát és odaszalad, már megy is utána a többi. Többször ettünk étteremben, szinte minden alkalommal feszengtem, mert olyanok voltunk Lacival, mint a katonák: parancsszavakat zúdítottunk rájuk megállás nélkül, kevés sikerrel. Rozsnyó főterén porban és kavicsban hemperegtek, bár ez nem annyira a járókelőket zavarta, mint inkább engem. De amikor épp csak bekukucskáltunk a templomba, ahol kezdődött a mise, a szúrós tekintetekből kiindulva többen is nehezteltek ránk ezért. Amikor az aggteleki túraútvonalak egyikét jártuk be, a gyerekek egy része erre, a másik részük arra, a harmadik amarra akarta folytatni az utat, és nem mindenki vette békésen tudomásul, hogy mégse arra megyünk tovább, amerre ő szeretne. Ha kiosztottam az utazós szendvicseket, akkor azt először is nem jó sorrendben tettem, és különben sem ilyet szeretnének és a másiké amúgy is finomabb (tök egyformák). Este az Egri csillagokat olvasom nekik, Levi(7) és Ákos (6) kedvenc időtöltése ezt hallgatni, már a 333.oldalon járunk, és mivel esténként volt időnk olvasni sokat, előfordult, hogy egyhuzamban 30 oldalt is felolvastam nekik. De volt egy olyan este, amikor kihoztak a sodromból és puffogva álltam fel az asztaltól, hogy én többet nem olvasok, mert a három kicsi mindig pont ott visongott mellettünk. Szóval volt okunk mérgelődni is, és már akkor tudtam, hogy erről szeretnék írni, de most, hogy bő egy héttel a kirándulás után valóban le is ülök, gondolkodnom kell, hogy miért is voltunk rájuk oly sokszor mérgesek. Az idő tényleg megszépít mindent, és hát mérgelődés ide vagy oda, mégiscsak az a legjobb, ha velük vagyunk.
És még egy apróság. Aggtelek amúgy is a szívem csücske, bár most jártam ott életemben harmadszor. Először gyerekkoromban, másodszor körülbelül 12-13 éve, rádiós koromban. Lacival mentem oda már akkor is, riportot készíteni. Egy Éva nevű hölgy kísért végig minket a hosszútúrán, hármasban mentünk a föld alatt 7 km-t, az út nagy részén kivilágítatlan szakaszon. Egyik kezemben egy lámpa, a másikban a mikrofon. Olyan csoda volt az egész, hogy amikor a rádiós élményeimről mesélek, mindig ezt említem első helyen, pedig rengeteg szép és különleges élmény ért engem annak idején. És most gondoltam, megkeresem ezt a hölgyet, akinek már csak a keresztnevére emlékeztem. Hamar meg is találtam, de nem a barlangban, hanem a közeli szálloda recepcióján. Mondtam neki, hogy csak meg akartam keresni újra, és elmesélni neki, hogy azt a túrát azóta is sokat emlegetem. Tőle hallottam egy történetet, még a sok évvel ezelőtti látogatáskor, és bár nem ide tartozik, mégis leírom. Egyszer egy földalatti koncert után egy részeg férfi valahogy ott maradt a barlangban. Senki nem vette észre. Szépen kikapcsolták a világítást, bezárták az ajtót és hazamentek. Másnap nyitáskor találtak rá, négykézláb. Éva mesélte, hogy ez a férfi egyetlen éjszaka alatt megőszült. Mire gondolt vajon, amikor magához tért?
tovább(2 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(71 értékelés eddig)

Üres bölcső

2013.09.29. 23:07módosítva: 2013.09.29. 23:24
Jaj, nem ér a mi változásunk egyetlen lerágott körmöt sem, ezért jóval előbb akartam írni, de mit csináljak, úgy múlnak el a hetek és hónapok a fejünk fölött, hogy észre sem vesszük. Nap nap után, látszólag teljes egyhangúságban, mégis a nagycsaládos lét szivárványos változatosságában. Az előző bejegyzés óta kicseréltem mondjuk kétszáz pelenkát, megkentem száz szendvicset, ezerszer reagáltam az anya! felszólításra, kórházban voltunk egy fulladós gyerekkel, megszerveztünk minden különórát, de mindez már nem bír annyi érdekességgel. Egyszerűen azért, mert bár elfáraszt minden nap, teljesen részemmé vált ez az életmód, és nincs megoldhatatlan feladat. Illetve van vagy ezer, de ezek csak első ránézésre azok, aztán ahogy kezdjük kibontani a problémát, kiderül, mindig van egy olyan út, ami járható, amin érdemes elindulni. Én ezeket most már nem részletezem, hiszen két és fél évig mást se tettem. A gyerekeim élete úgy hálóz be szép lassan, mint sövényszulák a tuját. Egy hatgyerekes anyukával épp arról beszélgettünk nemrégiben, hogy egyszerűen nincs olyan, hogy pihenünk. Ha nappal van, akkor ott vannak körülöttünk a gyerekek, ha este lesz és lefekszenek, akkor kezdjük a saját dolgaink végeláthatatlan sorát, azokat be nem fejezzük, csak abbahagyjuk némi alvás kedvéért. Ma este is a húsz kiló ruha vasalása és elpakolása helyett írok, mert ránéztem a naptárra és rájöttem, hogy mindjárt vége a szeptembernek, és én azt mondtam, hogy ebben a hónapban még jövök. Hát akkor most itt vagyok, és hogy őszinte legyek, ez nekem jó, mert egy kicsit leülök és gondolkodom.
Nagy változás elé nézünk, pedig kis dolog történik az életünkben: miután az ikreket májusban elutasították az óvodából, a fellebbezésünk után úgy néz ki, mégis mehetnek novembertől. Tizenegy év itthonlét után, amiből kilenc és fél úgy telt, hogy legalább két gyerekkel voltam délelőttönként is, de volt majdnem másfél év, amikor hárommal, szóval ilyen intenzív együttlét után délelőttre egyedül maradok itthon. Ez nagyon nagy változás. Persze, tudom, hogy hétből mindig lesz valaki, aki beteg vagy ezért-azért itthon marad, főleg az ovisok közül, de jön végre az az időszak, amikor egy munkafolyamatot be tudok fejezni, és egyáltalán: a nagyobb falatoknak neki tudok látni, olyanoknak, amit az esélytelenség miatt el se kezdtem. Kilenc éve lakunk a házunkban, de még mindig vannak dobozok a pincében, kipakolatlanul. A háztartásunk olyan, mint amin állandó hurrikán söpör végig, egyszerűen nem jutok a dolgok végére. Novembertől se nagyon fogok, erre a tapasztaltak próbálnak figyelmeztetni, de egyelőre igyekszem elhinni, hogy ez nekem menni fog. Emellett egyre többször gondolkodom azon, hogy vajon képes leszek-e újra kilépni az itthoni nagyon zárt és védett világomból, találok-e még magamnak olyan munkát, mint annak idején a rádió volt. Azaz olyat, ami nem pusztán pénzkereset, hanem élvezet és öröm. És ha találok, vajon nem fordít-e majd el kicsit a gyerekeimtől. Ha azzal jönnek, hogy kérdezzem ki tőlük a másnapi leckét, nem kell-e azt mondanom, hogy nem érek rá, mert sürgősen be kell fejeznem holnapra ezt vagy azt. Rengeteg a kérdőjel, és nagyon örülök, hogy még van idő, még egy hónap, amikor egy kicsit a régi világomban élhetek. Az ikrek még amúgy is pelenkások, bár ez nem meglepő, mert a másik négy fiam mind az ovi előtt három nappal lett szobatiszta, esetleg egyikük egy héttel. De ennek akkor is vége lesz, és bár vágyom a szabadságra, tudom, érzem, hogy az első napon, amikor egyedül jövök ki az ovi kapuján, úgy hullanak majd a könnyeim, mint a záporeső.
Most szeptemberben az egyik szülői értekezleten Zsófi (ötödik osztályos!) osztályfőnöke lejátszotta azt a dalt, amit egyszer már én is ajánlottam nektek, de most újra ajánlom. Főleg apukáknak szól, de anyukáknak se tilos meghallgatni. Zorán: Üres bölcsőt ringat a hold fénye http://www.youtube.com/watch?v=EMjrPCDVmKM. Szóljon, aki kibírja sírás nélkül.
tovább(3 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(65 értékelés eddig)

Görögország újra

2013.09.06. 08:37módosítva: 2013.09.06. 23:40
Nahát, Montmartre, ez nagyszerű hír! Gratulálok én is, vigyázz magatokra. Tudtam, hogy előbb-utóbb jön az értesítés. És mikor szülsz?
Az autóra reagálok én is először. Amikor a harmadik gyerekünk született, akkor lett hétszemélyes autónk, nevezetesen egy Seat Alhambra. Azt az autót az ikrek érkezéséig használtam, és nagyon szerettem. Azóta ezt a kocsit a férjem vezeti. Amíg három gyerekünk volt és a leghátsó sort csomagtérként használtuk, óriásinak tűnt. Aztán mikor a hátsó sor is foglalt lett, kicsinek bizonyult. Három éve találtuk a mostani autónkat, egy Mercedes Vitot, amit használtan vettünk, de szerencsére nagyon jó állapotban. A férjem kimondottan olyat keresett, aminek mindkét oldalán van tolóajtó, illetve aminek az ülései előre-hátra tolhatók és meg is fordíthatók. Amit találtunk, eredetileg nyolcszemélyes volt, de sikerült elcserélni az első anyósülést egy kétszemélyes padra, így férünk el mindannyian az autóban. Három hosszúság létezik ebben a kategóriában, a mienk a középső, de ebbe szerintem az egész házunk beleférne, ha akarnánk, olyan óriási. Mi hét biciklivel jöttünk haza nyáron a Balatonról, ebből négy kívül, három belül utazott a kéthétnyi ruhával, konyhai cuccokkal, ágyneműkkel, kilenc emberrel, miegyebekkel együtt. Ezt az autót mégis nehezebben szerettem meg, kicsit talán azért, mert teherautós érzésem van benne, de műszakilag kifogástalan. Panaszunk nem lehet rá, ragyogóan kiszolgálja az igényeinket.
Ritkán jutok a gép közelébe, most is az iskolai könyveket kéne kötnöm, de megint elszégyelltem magam, olyan régen írtam, így inkább bekapcsoltam a gépet. Azért is, mert az oviból és a három iskolai osztályból főleg e-mailben jönnek a legfontosabb tudnivalók, így jaj annak, aki pár napig nem megy a gép közelébe. A Perseidák óta is sok élményben volt részünk, a legemlékezetesebb a görög út, amiből szerencsésen visszaértünk, pont az évnyitóra. Oda-vissza 2400 km, egy kicsit több, mint két éve, amiről akkor írtam is. Az út minden részletével nem szeretnék untatni senkit, esetleg néhány apró dolgot mesélnék el, ami mégis mássá tette ezt az utat. Két évvel ezelőtt talán három megállóval értünk el a görögországi szállásunkig, idén csak Szabadkáig már tizenháromszor sikerült megállnunk. Történt ugyanis, hogy a hajnali 4:15-ös lendületes indulást követően az M5-ösön, Kecskemét után valahol egyszer csak fura hangra lettünk figyelmesek. Még én is felismertem: ez az ékszíj! (Legyen csak éxíj. A kis huncut.) Igaz, fogalmam sincs, hogy az micsoda, de azt tudtam, hogy nem jó, ha elszakad. Augusztus 20-án hajnalban, ráadásul ünnepnapon nem sok reménnyel álltunk meg az autópálya szélén, ahol iszonyú sebességgel zúgtak el mellettünk az autók. Részleges szakadás, a lifegő részt Lacinak egy körömollóval sikerült nagy nehezen leszednie, majd némi telefonálgatás és pár felesleges kitérő után az tűnt legjobbnak, ha átmegyünk Szerbiába, ahol aug. 20 csak egy egyszerű kedd volt, és Szabadkán begurulunk egy szervizbe. Az volt a tizenharmadik megállónk. Másfél óra alatt mindennel készen lettünk, még a fékbetétet is kicserélték, mert mint kiderült, az is hagyott némi kívánnivalót maga után, és végül délelőtt tizenegy körül elindultunk. Megjegyzem, ez nem az autó hibája, hanem nekünk kellett volna átnézetni a kocsit indulás előtt. Szerbiában nem álltunk meg többször, Makedóniában egyszer és végül a szállásunkon. Ugyanazt az apartmant béreltük ki, mint két éve, most viszont valamivel olcsóbban. A barátnőm mondta, hogy a válság miatt a szállások ára is lement és az éttermekben is valamivel kevesebbet kell fizetni. Érdekes tanulmány volt, hogy míg két éve Claudi fiaival nagyon jól összehaverkodtak az enyéim (ők Levivel (3.) és Ákossal (4.) egyidősek), idén vajon mit kezdenek egymással. Ők görögül is és németül is anyanyelvi szinten beszélnek, de magyarul nem. Az enyéim pedig magyarul tudnak és kész. És való igaz, ez a két év sokat számít abból a szempontból, hogy a közös homoktúrás már nem elég, muszáj lenne a nyelvi kapocs is ahhoz, hogy épüljön a barátság. Mégis aranyosak voltak együtt, kicsit téblábolva, de igyekeztek együtt játszani. Főleg Levente tudott vegyülni velük, ő sosincs zavarban, ha új társaságba kerül. Végig jó időnk volt, de egy napot rászántunk arra, hogy kirándulni menjünk. A szállásunk Kavala mellett volt, Nea Iraklitsa-ban, innen mentünk el Filippi romjaihoz, aztán megtekintettük Drama városának kissé elhagyatott vasútállomását (hat fiam van!!!), ahol olyan kincseket láttunk, mint egy fordítókorong, vagy egy kimustrált sínautó, és volt egy hajléktalan is, vonatot viszont egyet se láttunk, mert az csak reggel meg este jár. Elmentünk egy cseppkőbarlangba, aztán egy magas hegyi patakhoz fürdeni, majd az alatta lévő faluba vacsorázni. Az a Görögország egészen más, mint a tengerparti részek, de ez valószínűleg máshol is így van. Volt még egy nap, amikor strandolás után elmentünk vonatozni (mondom, hat fiú!...) és kicsit kirándulni, azt is nagyon élveztük. És persze többször vendégeskedtünk Claudiéknál, ahol mindig nagyon jól éreztük magunkat. Hazafelé a török vendégmunkásokkal együtt sikerült jönnünk, ezt legközelebb jobban át kéne gondolnunk. A görög-makedón, majd a makedón-szerb határon egy-egy óra várakozás után jöttünk át, a fizetőkapuknál nagyjából 20 perces sorok voltak, végül vagy 12 óra utazás után Röszkénél hat kilométeres sorba futottunk. Az utolsó kitérésnél megszöktünk, át Tompára, ahol jóval előbb átjutottunk a határon. Zizegő fejjel vasárnap reggel fél 7-re értünk haza. Megjegyzem, a balkáni átvonulás mindig aggodalommal tölt el, láttunk is olyat az úton, ami aztán tényleg nem a babaszobára való, és amit a gyerekek szerencsére nem láttak. Bármikor bármi megtörténhet. Mindegy, megúsztuk. A gyerekek egyébként papírforma szerint működtek, elképesztő fegyelemmel utaztak, kivártak mindent szó nélkül, tényleg csillagos ötöst érdemelnek. A szállásunk olyan volt, hogy a teljes lakást és a teraszt körbe tudták motorozni, tíz napig az volt a játék, hogy állomásokat építettek és kérték egymástól az útlevelet meg az autópályadíjat. Már egy héttel az indulás előtt elkezdtem mondani nekik, hogy sokat utazunk majd, legyenek türelmesek, és úgy tűnik, ez működött. Az ikreknél is, akik mindig úgy akarnak viselkedni, mint a nagyok, szerencsére. Ez volt a mi kis nyaralásunk, ahonnan hazaérve, kialvatlanul, jó karikás szemmel mehettünk délután ötre az évnyitóra, és másnap reggeltől az iskolába. Teljesen új világ, sok a feladatom újra, de azt igyekszem megígérni, hogy szeptemberben még írok. Megint nagyot fordul velünk a világ hamarosan, el fogom mesélni.
Remélem, szép nyaratok volt.
tovább(4 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(29 értékelés eddig)

Csillaghullós éjszaka

2013.08.13. 00:50módosítva: 2013.08.13. 16:35
Zajlik a nyár megállás nélkül, mindig történik valami, miközben a saját dolgaimból semmit nem tudok elvégezni. Az, hogy most leülök blogot írni, meglehetős luxus, de olyan régen nem írtam már, hogy szégyellem magam, így legyen bármilyen késő, pár sort mindenképpen firkantok.
Mindjárt éjfél, és az előbb jöttünk be a kertből, mert meg akartuk nézni a Perseidákat, azaz a hullócsillagokat, amik sűrűsége most éjjel tetőzik. Épp három vendég kisfiú alszik nálunk, szóval tizenketten feküdtünk kinn két pokrócon vagy egy órán át és bámultuk az eget. Persze közben izegtünk-mozogtunk, rihegtünk-röhögtünk, állandóan átrendeződtünk, de nagyon jól szórakoztunk. Aztán a társaság tetemes része felvonult aludni, négyen még maradtunk, végül a maradék két gyerek is elaludt kint, mi pedig Lacival elkezdtünk fázni, úgyhogy a tudományos bemutató ezzel véget is ért. Igyekeztem utánanézni ennek az egész jelenségnek, hogy valami okosat is tudjak mondani, de az utánanézés is elég körülményes jelenlegi helyzetemben, azaz most, hogy legalább hét gyerek tartózkodik itthon, de inkább több. Megjegyzem, túl sok tudományra senki nem vágyott, úgyis mindent elpoénkodtak. Mindegy, azért én élveztem, és az is eszembe jutott, hogy 14 éve volt a teljes napfogyatkozás Magyarországon, és az nekem, mint ahogy sok embernek életre szóló élmény volt. Szóval úgy telik a nyár, hogy mindig történik valami, és nem előre szervezetten, hanem csak úgy, spontán. A legkevesebb macera akkor van a gyerekekkel, ha akad vendég, akivel jól eljátszanak. A két hét Balaton után így könnyen vissza lehetett állni az itthoni hétköznapokba. Tegnap délután például tizenöt gyerek volt nálunk, rajtunk kívül három másik családból, és még három felnőtt. Az egyetlen nehézség ebben az, hogy mindig nagyon sokat kell főznöm, és lehetőleg olyat, ami mindenkinek ízlik. Ehhez persze be is kell vásárolni, legutóbb például 10 gyerek ült kint az autóban, amíg én gyorsan beszaladtam a boltba tejért. Nem, nem vettünk nagyobb autót, hanem én szabálytalankodtam, de csak itt, falun belül, mert nem tudtam másképp megoldani ennyi gyerek szállítását. Most még visz magával a lendület, egyelőre jól bírom. De a háztartással jócskán le vagyok maradva, még úgy is, hogy nyáron nem vasalok. Ha gyűrött a ruha, hát gyűrött, na bumm. Ez van.
Amiről igazából írni szerettem volna az az, hogy szép lassan megváltozik az életünk, és idén nyáron ennek egész szembetűnő jelei vannak. A nagyok már nagyos dolgokat szeretnek csinálni, és a kicsik pedig szeretnek utánuk menni. Régen azt a cd-t hallgattuk az autóban vagy itthon, amit én tettem be, és nem azt, amit ők rendeltek meg. Igaz, egy ideje már csatáznak azon, hogy melyik hangos könyvet hallgassuk, de ez ellen nekem nincs kifogásom, amik megvannak, bármelyik jó. Idén tavasszal történt, hogy Laci egyik reggel, iskolába menet a három naggyal berakott az autójába egy cd-t, ami az egyik cég karácsonyi ajándékaként került hozzá. Helyesebben dupla cd, az egyiken diszkóslágerekkel pár évtizeddel ezelőttről, a másikon pedig a ma menő leghallgatottabb dalokkal, amelyek közül én egyet sem ismertem eddig. Azóta ezeket hallgatjuk! És kívülről tudom mindegyiket. Mindez hagyján, de az ikrek is kívülről fújják. És olyanokat énekelnek homokozás közben, hogy vanuéj tikit (oneway ticket), és egy olyan dalt is, aminek én még a nyelvét sem tudom beazonosítani. És Zsófi (10) legutóbb azt kérdezte 17 éves unokatestvérétől, hogy tudja-e, ki a Shakira férje, mert ő tudja. Valahogy úgy érzem, itt kezd nyílni az olló közöttünk, és igen, itt kezdődik a nagy feladat, hogy tudjak lépést tartani a gyerekeimmel, az érdeklődési körükkel, be tudjak majd szállni egy-egy beszélgetésbe ahelyett, hogy inkább rájuk csukom az ajtót, mert azt se tudom, ki az a Shakira, a férjét meg pláne nem, pedig ő is nyilván híres. Nekem tehát ilyenekről kéne olvasgatnom. Sosincs időm blogot olvasni, de azért néha látom a babaszobán, miről is írnak mások. Megjelent a két csík a teszten, hasfájós az újszülött, oltást kapott, stb, csupa babaillatú témák, amik nekem életem legszebb időszakát idézik, de én már nem ilyenekkel foglalkozom, mert a mi életünk már nem erről szól. Kicsit azt érzem, hogy kinőttük a babaszobát, olyan vagyok itt, mint elefánt a porcelánboltban. Kéne keresni egy olyan oldalt, ahol kamaszkorú gyerekek anyukái blogolnak, talán hasznosabb lennék ott. De a keresés is idő, abból pedig nekem sincs, ugyanúgy, mint az elsőszülöttjüket ringató anyukáknak. Ez az egy probléma legalább közös!
tovább(2 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(57 értékelés eddig)

Eltűnt gyerek szüleit keresi a rendőrség

2013.07.19. 01:23módosítva: 2013.07.19. 01:34
Az olvasmányélményekről még pár gondolat. A nagylányom, aki 10 éves, mérsékelt ütemben és lelkesedéssel, de olvas. Az a baj, hogy amit nagyon szívesen olvasna, az még nem neki való. Andris (9) akkor kezdett el sokat olvasni, amikor egy osztálytársa ajánlása nyomán megismerkedett a Geronimo Stilton könyvekkel. Ebből négy darabot mondhat magáénak, ennél többet én nem akarok venni neki. Ha a többi részt is el akarja olvasni, mondtam, hogy csereberéljen, de újat nem kap. Közben találtam egy nagyon helyes könyvesboltot, ahol elég alapos útmutatást kapok a könyvekről, arról, hogy mi való egy általános iskola alsó tagozatos gyerek kezébe és mi nem, és ott vettem legutóbb több könyvet is. Ajánlás alapján, és még nincs mindegyik tesztelve, de azért leírom a címeket, főleg, hogy Digi9 kért ötletet: Luis Sepúlveda: A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni, Bálint Ágnes: Tündér a vonaton, Jill Tomlinson: A bagoly, aki félt a sötétben, Timo Parvela: Ella és barátai. A sirályfiókát Andris másfél nap alatt kiolvasta, a Tündér a vonaton első ránézésre nem tetszett neki, mert szerinte a borítója lányos, még könnybe is lábadt a szeme, hogy is képzelem, hogy ezt ő elolvassa, de később bevallotta, hogy mégis elkezdte, most épp a 62.oldalon tart. Leventénél, aki most volt elsős, az olvasás kizárólag arról szól, hogy eddig hány oldalt olvasott már el, tehát inkább a teljesítmény, mint az élmény, de ez gondolom, hamarosan változik.
Nagyjából eltelt a nyár fele, és hosszú évek óta először érzem már most, hogy ha egyszer vége lesz, sajnálni fogom. A szünet első hete a Balatonon telt, ott voltunk mindannyian és nagyon jól éreztük magunkat. A második héttől volt néhány tábor az iskolásoknak, de nem mindnek egyszerre, úgyhogy az idő nagy részében a legtöbben itthon voltunk. Azzal teltek a napjaink, hogy akit csak lehetett, meghívtunk. Nagy jövés-menés volt nálunk, hol a kisebbek, hol a nagyobbak barátai. Volt, hogy felnőttek is jöttek, meg olyan is, hogy csak gyerekek. Aztán persze volt néhány kölcsönalvás is, többnyire spontán ötlettől vezérelve. Az is előfordult, hogy összekeveredtek az alvócuccok, és például amikor a három fiamat (hármast, négyest, ötöst) elvitte aludni az óvó nénink magához, mert az unokája jóban van a mi gyerekeinkkel és különben is, nyár van, szóval ekkor azt az alvócuccot is felmarkolták, amit Andris hozott haza a barátjától fél órával azelőtt. Mindegy, ezekből voltak vicces történetek is. Nem is néztem a gyerekeknek semmilyen programot, egyrészt mert nekem könnyebb így, másrészt azt vettem észre, hogy nem is igénylik a nagy pörgést, csak legyen itt legalább egy barát (mindegy, kié, jól elvannak velük a többiek is), és kapjanak enni. Azon egyébként meglepődtem, hogy majdnem két héten át egész jó ötleteim voltak, hogy miket főzzek, és a mennyiséget is sikerült eltalálnom, még olyankor is, amikor spontán beugrott hozzánk még három ember. Jaj, én ezt nagyon élveztem! Aztán kétszer is jártunk a szemészeten, Levi meg is kapta már a szemüvegét, Ákosnak még egy évvel elhalasztotta a doktor néni, de valószínűleg nem ússza meg ő sem. És volt egy egynapos programom Andrissal, akivel elmentem az Operába a Táncművészeti Főiskola vizsgaelőadásának a főpróbájára, ahova a családunk egyik barátja hívott meg. A többi iskolás ekkor volt táborban, a maradék gyerekem pedig még túl kicsi lett volna hozzá, de Andrisról azt gondoltam, hogy már elég nagy. Nagy is, ez igaz, csak szegényt születésekor beoltották a művészetek ellen. Iszonyúan unta, azzal szórakozott, hogy a buszjegyét ledobálta a széke alá, majd bemászott érte, egy felvonás alatt vagy ötször, illetve azt számolta, hogy hányszor tapsol a kedves közönség, de a táncra egyáltalán nem figyelt. Azért jött el velem, mert tudta, hogy csak ketten leszünk, és azt is megígértem, hogy tömegközlekedéssel megyünk a belvárosba. És utána fagyizunk! Becsülöm benne, hogy áldozatot hozott ezért, és igaz, kissé izgágán, de végigült két és fél órát. Ezen a héten kedden elvittem a négy nagyot a Balatonra nagymamázni, most csak a három kicsivel vagyunk itthon, de szinte azonnal leálltam és sokkal kevesebbre vagyok képes: nyüglődöm a főzéssel, napok óta nem mostam fel a földszintet és már ma se fogom, illetve nem hívtam fel senkit, hogy nincs-e kedve átjönni. Tegnap viszont fogtam Attilát és az ikreket, és elvittem őket tömegközlekedni. Restellem, de szinte mindenhova autóval járunk, így az, hogy végre felülhettek egy buszra vagy egy villamosra, óriási izgalommal töltötte el őket. Bebuszoztunk a városba, ott felszálltunk a Gyermekvasútra, eldöcögtünk a Virágvölgyig, játszótereztünk, majd másfél óra várakozás után végre visszavonatoztunk a Hűvösvölgybe. Volt egy kis izgalom, mert az egyik szerelvény mozdonya kisiklott, így sokat kellett várni. De ez a három kicsit nem zavarta különösebben, prímán el lehetett bogarászni az állomáson is. És visszafelé az alagútban nem kapcsolták fel a lámpát! Na, ez volt az izgalom tetőfoka. Utána megpalacsintáztunk, majd még bevillamosoztunk a Széll Kálmán térig és vissza, majd busszal haza. Ez egy hétórás program volt, és én is élveztem az első perctől az utolsóig. Jó, a játszóterezést nem annyira, mert azt én titokban mindig nagyon unom, de a gyerekeknek az is érdekes volt.
És hogy mi van még? Két családi nyaralás, az egyik a szokásos Balaton, a másik megint egy hosszú út. Úgy gondoltuk, hogy újra bevállaljuk azt a nagyon hosszú görög utat. Egyrészt a barátnőmet két éve nem láttuk, másrészt úgyis mennénk megint tengerhez, miért ne mehetnénk újra oda? Bár a két évvel ezelőtti út jól sikerült, akkor írtam is róla, nyilván vannak fenntartásaim, de ezek nem tartanak vissza az utazástól. Claudi már a szállásunkat is lefoglalta, pontosan ugyanazt az apartmant, ugyanolyan baráti áron, mint két éve. Aztán egy falusi traktorozást is szeretnék megszervezni a gyerekeknek, már fel is vettem a kapcsolatot egy réges-régi barátnőmmel, aki egy igazi faluban lakik, remélem, összejön. Egy barátom méhészkedik, őt is szeretnénk meglátogatni, illetve adósak vagyunk néhány kis barátnak egy-két itt alvással, szóval a nyár maradék része is úgy elhussan, hogy talán észre se vesszük. És három gyereknek is kell anyanapot tartani - a szülinapi ajándék mellé jár egy nap, amit csak az ünnepelttel töltök valahol. Egy januári, egy márciusi, egy júniusi és egy júliusi restanciát kell ledolgoznom.
Montmartre, menjetek csak szépen a tengerhez és érezzétek jól magatokat. Gyerekek ezreit viszik a tengerhez nyaralni, közülük csak alig egynéhány vész el, előbb-utóbb pedig ők is előkerülnek. De a viccet félretéve, nem árt résen lenni. Még gyorsan leírom, hogy jártunk júniusban a Balatonnál. Egyik este vígan cseresznyézgettünk a nyaraló kertjében hátul, amikor Attila (4) a tudtunk nélkül fogta magát és kihussant a kapun az utcára kismotorozni. Sok gyerek volt körülöttünk, a szomszédban is volt néhány, akikkel össze is van nyitva a kert, szóval egy darabig nem tűnt fel, hogy nincs meg Attila. Nagyjából húsz perc elteltével jöttünk rá, hogy se ő, se a motorja nincs sehol. Ekkor már ráadásul sötétedett. Mindannyian, mint az őrültek özönlöttünk ki az utcára (csupa nyaraló, kilométereken keresztül, szerencsére gyér forgalommal), mikor egyszer csak felbukkant egy rendőrautó, benne az egyik rendőr ölében (és sapkájában) a fürdőgatyás Attila, kissé megszeppenve. Kiderült, hogy vígan elmotorozott vagy egy kilométerrel odébb, de nem talált vissza, sírva fakadt és egy helyi kocsma közönsége szárnyai alá vette. Hívták a rendőrséget és megkérdezték, hogy nem jelentettek-e be eltűnt gyereket. Nem, mert a kedves szülők észre se vették... Na, ők hozták nekünk vissza. Az a tíz perc, amíg nem tudtam, hol van, maga volt a pokol. Sajnos a kapunkat csak egy felnőtt tudja jól bezárni és valószínűleg a nagyobb gyerekek nyitva hagyták, így lóghatott meg. A felelősség a mienk, és nagy disznók voltunk, hogy nem figyeltünk jobban. Ki is kaptunk a rendőröktől, teljesen jogosan. Remélem, tanultunk belőle.
tovább(2 hozzászólás eddig)
Címkék:
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(38 értékelés eddig)

A tévézésről még egyszer

2013.07.10. 23:59módosítva: 2013.07.11. 07:46
Pebriba kérdésére szeretnék most válaszolni, azaz arra, hogy ki lehet-e iktatni a család életéből a tévét. Nagyon erős elhatározással minden bizonnyal igen. Szerintem a szülői példa mindennél erősebben hat. Ha sosem kapcsoljuk be a tévét a gyerekek jelenlétében, nekik se jut majd eszükbe, hogy nézni akarják. Illetve biztos akarják majd, mert előbb-utóbb a nagyszülőknél, barátoknál találnak majd egy bekapcsolt készüléket, és az a sok reklám és jövés-menés a képernyőn tetszetős lesz, de az otthoni példa erősebb lesz. A mi gyerekeink esetében legalábbis ez így van. Néha eszükbe jut, hogy régen néztek már valamit. Megkérdezik, hogy mikor nézhetnek meg újra egy filmet, mire mondom nekik, hogy most nem. Ebbe elég hamar belenyugszanak és mennek játszani. Muszáj visszautalnom az előző bejegyzésre, miszerint a tévézésen én valamilyen film megnézését értem dvd-ről és nem azt, amikor egy adott tévécsatorna műsorát nézik válogatás nélkül. Hóviharban, árvíz idején, olimpiák és vébék alatt lehet, máskor nem. A sok testvér ebben az esetben kimondottan hasznos, tudniillik mindig akad itthon játszótárs, és ez izgalmasabb, mint egyhelyben ülni és bámulni valamit. Persze tudom, sokan azért engedik ezt a gyereküknek, hogy legalább addig egy kicsit szusszanhassanak, csakhogy ez másképp is elsülhet. Pár éve találkoztam egy anyukával a játszótéren, ő elmesélte a maga történetét, ami a mai napig elborzaszt. Egy gyereke volt, és sajnos azért csak egy, mert a házassága közben tönkrement, szóval ez a kisfiú rendszeresen maga mellé ültette az anyját tévézés közben azzal a parancsszóval, hogy ';Anya, nézd, ahogy tévézem!'. Tehát közben még csak el sem mosogathatott. A családok nagy része, akikkel napi kapcsolatban vagyunk, majdnem tévémentes életet élnek. Vannak köztük olyanok, akik nem tiltják határozottan a tévézést, de náluk sincs háttérvillódzás. Egy film megnézése lehet közös családi élmény, erre mi is mostanában kezdtünk rákapni, de a mi ciki régi tévénk nem egy központi bútordarab, ahogy a tévézés sem központi tevékenység a mindennapokban. Ahogy egyre nőnek, nyilván mégis lesz igény arra, hogy egyre többet nézhessék, de a néznivaló okos kiválasztására meg lehet őket tanítani. Egy jó filmet megnézni élmény. Csak úgy céltalanul ide-oda kapcsolni - szerintem - döglesztő. Bocsánat, ezt nem mindenki gondolja így, de amit mondok, az tapasztalatból fakad. Néha velem is előfordult még ráérős koromban, több, mint tíz éve, hogy csak úgy ültem a tévé előtt és nem volt kedvem felállni, tehát néztem valamit, amit kínáltak, de amit annyira mégsem tartottam érdekesnek. Aztán mégis győzött felettem a tettvágy, végre felálltam, elkezdtem tenni-venni, de valahogy maradt bennem egyfajta kielégületlenség. Ültem a tévé előtt órákig, mégsem kaptam tőle élményt. Valahol olvastam, hogy az ember fantáziáját jócskán leépíti a sok készen kapott kép, ahelyett, hogy a maga fejében képzelné el egy-egy történet színhelyét és szereplőit. Digi9 leírt egy linket, egy ráérősebb estén (Istenem, lesz ilyen?) rákeresek, mert jó lenne kicsit okosabban összefoglalni a tévézés ellenérveit. A gyerekekben is érzek egyfajta kielégületlenséget (ezt én nagyon találó kifejezésnek tartom), ha túl sokáig néznek valami mesefilmet. Lassan szedik össze magukat utána, nyafogósabbak és céltalanok egy ideig. De visszatérve az elejére, persze, hogy kiiktatható a tévé, csak legyen helyette más, ami jobb. A testvér, a barát, egy társ, egy könyv és a szabad játszás élménye valószínűleg mind olyan. Hangsúlyozom, ezt csak én gondolom így, és nem a szakemberek. Illetve lehet, hogy a szakemberek is esetleg így gondolják, de én erről nem tudok, mert nincs időm olvasni róla.
Még röviden a nyárról pár szót. Meglep, mennyire jól telnek a napjaink. Évek óta mindig félek a nyártól, hogyan fogok tudni ennyi gyereket szórakoztatni, mindenkit a maga igénye szerint, mindig valami új programmal, újdonsággal, hogy érezzék, mennyi minden történik velük. És hogyan fogok egész nap ennyi gyerek mellett egy háztartást is bonyolítani? És megy! Közben viszont annyira elálmosodtam, hogy erről inkább legközelebb mesélek, mert tényleg leragadnak a szemeim. Jó pihenést mindenkinek!
tovább(1 hozzászólás eddig)
Tetszett ez a bejegyzés?Értékeld!
(26 értékelés eddig)

A blog létrehozója és / vagy tulajdonosa kizárólagos felelősséget vállal az általa létrehozott és / vagy szerkesztett blog teljes tartalmáért. A HáziPatika.com Kft. - mint a babaszoba.hu oldal tulajdonosa - a portálon látogatói által szerkesztett blogok igazság- és valóságtartalmért, valamint az azokban elhelyezett tartalommal összefüggésben semmilyen felősséget nem vállal.

Ugrás a lap tetejére

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s
A blogról
Szerző:enkicsoÜzenetoffline
enkicso
  • Összesített tetszési index:

  • Bejegyzések száma: 113 db
  • Létrehozva: 2011.01.25. 22:32
  • Módosítva: -
Címkék
Mi ez?

A babaszoba.hu oldalain található információk, szolgáltatások nem helyettesíthetik szakember véleményét, ezért kérjük minden esetben forduljon szakorvoshoz!
Copyright © 2002 - 2017 Central Digitális Média Kft. - Minden jog fenntartva