Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Marcsi kismamanaplója - Szülés!

Szerző: Fodor Marcsi

2010. június 24.

Forrás: Kismama magazin

Minden gyerek világrajövetele életre szóló tanulságokat hordoz. Nekem a harmadik azt üzente - az élet meglepetések sorozata, és képtelenség mindent megtervezni. A szülés kimenetele pedig végképp nem látható előre.

A nagy nap előtt még hittem abban, hogy mindent jól megszerveztem. Megtaláltam a tökéletes kórházat és szülésznőt, tudtam, hogy azt szeretném, a fiam akkor szülessen, amikor és ahogyan akar, békében, félhomályban, nyugodalmasan. A bonyodalmak azonban a szülés időpontjával kezdődtek, az én magzatom ugyanis egyáltalán nem akart kijönni belőlem. Végül jó másfél héttel a tervezett nagy nap után be kellett vonulnom a kórházba, ahol a főorvossal megbeszéltük, veszélyes volna tovább várni, indítsuk el a dolgokat. És délelőtt kilenckor meg is repesztette a burkot. Úgy tűnik, csak ez hiányzott, mert azonnal szép, szabályos ötperces fájásaim lettek. Később megtudtam, éppen tizenöt baba jött világra aznap a Szent István Kórházban, tehát még ülőhely is alig akadt a vajúdó kismamák tömegeinek. Szerencsém volt, mert alig fél óra múlva felszabadult az egyik szülőszoba, ráadásul éppen az, amelyiket szerettem volna. Az alternatív, hatalmas káddal, bordásfallal és franciaággyal. Hurrá!
Bár korábban gyertyagyújtást, zenehallgatást terveztem, akkor és ott két fájás között semmi efféléhez nem volt kedvem. Csak a meleg vízre és nyugalomra vágytam. Szerencsére mindkettőt megkaptam. Nem zavart minket sem nővér, sem orvos. Csak a férjem volt ott és Krämer Ági, a szülésznőm. Utóbbi azonban nem mindig, és ettől sikerült néha egészen kétségbeesnem. Pedig nem tehetett arról, hogy így alakultak a dolgok. A sors ugyanis úgy hozta, hogy épp akkor szült egy másik kismamája is. Bevallom, nehéz volt osztozni rajta, mert amikor mellettem volt, felbecsülhetetlen volt a segítsége. Jólesett, amikor masszírozta a derekam, de még többet jelentettek biztató szavai, hogy szépen haladunk.
Az első két szülésemnél minden fájást istencsapásaként éltem meg, már előre görcsbe rándult tőle a testem. Most azonban ebben a nyugodalmas közegben minden másként alakult. Nem feszültem ellene a fájdalomnak, inkább elképzeltem, hogy átfolyik rajtam, és segít megnyílni. Amikor pedig úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, Ági olyan homeopátiás bogyókat adott, amelyek megváltoztatták a fájdalmat. Továbbra is éreztem a méhösszehúzódásokat, de ezeket az agyam egyszerűen nem fájdalomként fogta fel. El tudtam szunyókálni pár percre, ettől erősebbnek és frissebbnek éreztem magam. Olyannyira, hogy ez egy idő után aggasztott is - vajon attól még halad a dolog, hogy most nem szenvedek annyira? Tagadhatatlan, hogy az utolsó fél órát bírtam a legnehezebben. Hiába volt ott a meleg víz, akkor már nem akartam visszamenni. Nyomni akartam, de még nem jött el az ideje. Ági azt mondta, két választásom van. Vagy fekszem tovább, és akkor egy óra múlva bújik ki a baba, vagy felállok, belekapaszkodom a kötélbe, guggolok néhányat, ringatom a csípőm, és tíz perc. A döntés nem volt könnyű, mert bár a tíz perc csábító lehetőség volt, úgy éreztem, képtelen vagyok felállni. Ám amikor sikerült, felgyorsultak a dolgok.
Bármilyen pózt választhattam volna a kitoláshoz, de mivel az előző gyerekem háton fekve szültem, nekem ez tűnt a legjobbnak. Ekkor jött be a szobába az ügyeletes orvos is, akinek ilyenkor a szabályok szerint jelen kell lennie. Bevallom, az ő jelenléte nélkül gyorsabban haladt volna a dolog. Utólag tudom már, nagyon sietett volna, mert a másik orvos műtőben volt, és neki egy személyben kellett felügyelnie az összes többi vajúdó nőt, ám az a néma sürgetés és feszültség, ami belőle áradt, kifejezetten bénítóan hatott rám.
Mert a kitolás nem volt könnyű. Előzőleg ugyanis gátmetszéssel szültem, és nagyon gyorsan. Amikor azt mondta Ági, hogy nyomhatok, úgy képzeltem, hogy nyomok kettőt, kinn a baba, és vége a szülésnek. Fogalmam sem volt arról, hogy gátvédelemmel a dolgok kicsit lassabban mennek. Ez a told meg kicsit, tartsd vissza, nyomj két kisebbet - az ehhez hasonló kérések nagyon furcsák voltak. Ráadásul mindezt egy szigorú orvos összehúzott szemöldöke előtt, aki tüntetőleg az óráját nézte, és fél óra után oda is szólt, hogy most aztán már húzzunk bele. Utólag már tudom, a félórás kitolás teljesen normális. De engem akkor annyira felbosszantott a doktor úrnak ez a pikírt mondata, hogy minden erőmet összeszedve kinyomtam a fiam. Sajnos nem tudták a mellkasomra tenni, mert egyszerűen nem ért el addig a köldökzsinór. Olyan rövid volt, hogy azonnal el kellett vágni. Viszont az egész szülést megúsztam mindenféle gátseb nélkül, aminek azért utólag nagyon örülök.
A kipottyant kis emberke egyáltalán nem tűnt boldognak attól, hogy végre velünk lehet. Bende ugyanis egyáltalán nem nyugodott meg a karjaimban, csak egyre erősebben ordított. És nem is hagyta abba. Pedig minden megvolt neki - nyugalom, félhomály, apa, anya, cici. Hiába ringattuk, csavartuk szorosan piros takaróba, énekeltük el az esti dalát. Nagyon megviselte a kényszer-kilakoltatás. Azt hiszem legalábbis, ezt panaszolta el nekünk. Csak akkor vigasztalódott meg, amikor apuci is mellénk feküdt a franciaágyra. Közben besötétedett, a nagy ablakokon át megérkezett a félhomály is, és mi hárman nagy boldogan összebújtunk, és így feküdtünk még egy órán át. Kicsi Bende csak a miénk volt. Nem vitték el mérni, mosdatni, az orrát szívni, a szemét csepegtetni. Csodálatos, boldogító pillanatok voltak ezek, melyek során mélyen magamba szívtam az új családtag illatát, megtanultam arca minden vonását, élveztem kicsi teste puhaságát. És rájöttem, hogy szívem szerint már holnap szülném a következőt. Csak még a férjemet kellene meggyőznöm...

Címkék:

terhesnapló

Hozzászólások

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések