Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Ha a férjünk lelép egy másik nővel...

2011. december 6. | Frissítve: 2016. február 7.

Forrás: Kismama magazin

Ildikót meglepetésként érte az eset. Pedig régóta sejtett valamit...

Ha a férjünk lelép egy másik nővel...

2010. június huszonharmadikát írtuk. A férjem és én már nyolc éve éltünk igazán boldogan. Történt ekkor valami, ami kapcsolatunk meghatározó pontja volt. Ehhez fogható érzés sem ezt a napot megelőzően, sem azóta nem kerített hatalmába. E forró nyári napon esett meg, hogy amíg nekem egy orvosi team a hasfalamon ejtett metszést varrta be nagy igyekezettel egy miskolci kórházban, a férjem lelépett egy másik nővel.

Nos igen, a párom, aki állítólag teljesen odavolt értem, gondolkodás nélkül a műtőben hagyott, hogy azt a másikat válassza. Azt a másikat, akit ez idáig mindösszesen egy alkalommal láttam, de annyit biztosan állíthatok, hogy igen formás kis nőszemély, s ráadásul lényegesen fiatalabb is nálam. Talán az első és legfontosabb kérdés ilyenkor mégiscsak az, hogyan dolgozza fel mindezt egy nő. Egy nő, aki testileg meggyötörten, furcsa érzésekkel a fejében fekszik a műtőasztalon, és morfondírozik valamin. Na és hogyan tovább? Fénysebességgel cikáztak a gondolataim.

Pedig ez az egész szituáció voltaképpen nem ért váratlanul. Azt is mondhatnám, fel voltam készülve. Már amennyire fel lehet készülni ilyesmire. Beszélgettünk mi már erről az egészről jó pár alkalommal. Az utóbbi esztendőben szinte nem is beszéltünk másról. De akkor még csak olyan feltételes módban, a "mi lesz, ha" szintjén. Aztán 2010 januárjában lehullott a lepel. Amit ez idáig csak sejtettünk, teljességgel bebizonyosodott. Még egy fotó is a kezembe került róla. Igen, róla, arról a másik nőről.

A párom ettől a pillanattól kezdve teljesen megváltozott. Bármennyire felpaprikázhatták a munkahelyén, bármekkora lehetett a dugó, bármennyire felmelegedhetett a sör... nos, ő repesett a boldogságtól. Hogyan reagáltam én? Be kell vallanom, a furcsa érzés karöltve érkezett egyfajta önfeledt boldogsággal. Aztán június 21-én kontrollra mentem a kórházba, ahol közölte a főorvosnőm, nem várhatunk addig a bizonyos szerdáig, már ma felvesz az osztályra!

Amikor a párom értesült a hírről, nagy izgalommal rohant be hozzám, s mire magamra húzhattam volna a kórházi hálóinget, már a kezemet fogta. Rendkívül jólesett, még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy ha tőlem elbúcsúzva hazatér közös otthonunkba, mivel fog foglalatoskodni. Éppen azzal, amivel hosszú idők óta mindig. Kezébe veszi a fényképet a nőről, és csak bámulja szerelmesen, megbabonázva.

A férjem, aki egyébiránt orvos, esetlenül állt a műtőasztal mellett, és lélegzet-visszafojtva figyelte a kis jövevényt. Türelmetlenül nyújtogattam a nyakam, én is azonnal látni akartam! Jézusom, de szép vagy! - mondtam a bömbölő kislánynak. Aztán a pici, meleg testet a mellkasomra tették. Ekkor abbahagyta a sírást! Ehhez fogható boldogságot sosem éreztem! S miközben az orvosi team még javában a hasfalam összevarrásán dolgozott, a férjem duzzadó önbizalommal, szárnyalva a boldogságtól lelépett ezzel a másik nővel.

És én őszintén csodálkozom azon, hogy miért lepődtem meg a férjem távozásán. Tulajdonképpen e szerelem jelei már hónapokkal a szülés előtt megmutatkoztak. Naná, hogy lelépett vele!

Kégl Ildikó

Kapcsolódó cikkeink:
  • A babázás erősíti az apai érzést
  • Apa és a szülés. Nem lesz ez sok neki?
  • Lányos apák
  • Császármetszés a baba szemszögéből
  • Hozzászólások

    Támogatóink ajánlatai

    h i r d e t é s

    Facebook

    Szponzorált hirdetések