Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Eszter naplója - 40. hétItt az idő

Szerző: Szakácsi Eszter

2012. november 15.

Forrás: babaszoba.hu

A 12-ik héttől követhettük Eszter várandósságát itt, a babaszoba.hu-n. És most? Igen! Most végre megérkezik Barna! Öröm és tapsvihar!

Mit is mondhatnék? Visszaemlékezve júliusra, még most is tisztán érzem, hogy a negyvenedik héten már a levegő részecskéi sem úgy rezegtek köröttünk, mint addig. Életünk egyik legnagyobb történése előtt napokkal, órákkal szinte másra sem tudtunk gondolni, csak arra, hogy MIKOR indul meg a szülés? S bár minden gondolatunk ekörül forgott, azért nem hagytuk, hogy teljesen ránk telepedjen az izgalom. A mikoron kívül viszont volt egy másik nagy kérdés, hogy Géza itthon lesz-e amikor kell, hiszen a Die Hard 5.akkoriban forgott és még ha nem is minden nap volt jelenése, éppen elég ha aznap nincs itthon, amikor kéne. Már írtam múltkor, hogy megbékéltem a gondolattal, hogy mentőt hívok, ha egyedül vagyok és Géza majd utánam jön a kórházba, ha épp nincs egy jelenet közben, de jobb volna vele elindulni... Barna 2012. július 21. szombatra volt kiírva. Anyukám és Géza is tuti aznapra várták, mert ez egy "jó gyerek", nem mintha bármi köze is volna a jó fogalmának a szülés pontos megindulásához, de gondolom, engedelmes kisfiúnak képzelték már akkor is. Én viszont nem képzeltem semmit, nem éreztem semmit, nekem az is benne volt a pakliban, hogy akár a következő percben vagy akár még egy hét múlva is szülhetek. Mondanom sem kell, hogy szombaton sem történt semmi. És vasárnap sem. A kórházban ilyenkor már napi vendég voltam, hiszen a méhlepény a 40.héttől kezdve öregedni kezd, a magzatvíz fogy, így folyamatos ultrahangos és NST kontroll szükséges (baba szívhangját és a méhösszehúzódások gyakoriságát méri). Azt tudtuk, hogy Barni feje már egészen lent volt és, hogy a mért adatok szerint a magzatvíz mennyissége is elkezdett csökkeni. Ekkor már jobban érdekelt, hogy minél előbb szüljek. Tudtam, hogy Géza másnap nem dolgozik, azt is tudtam, hogy Babika aznap éjjel ügyeletes, így este fél tízkor Géza összekevert nekem egy "koktélt", hátha az beindítja a dolgokat. Éjfélig semmi nem történt tévéztünk meg neteztem, Géza lefeküdt aludni, majd én is. Hajnalban kétszer arra ébredtem, hogy nagyon kurtyog a hasam, nem vártam meg míg nem bírok felállni, így kiszaladtam a wc-re és jól is tettem, abban biztos voltam, hogyha még lesz szülés is, akkor a beöntést megúsztam! Zuhanyoztam majd visszafeküdtem, 3.30-kor éles fájdalomra ébredtem, olyan erővel nyilallt és sugárzott a derekamba a fájdalom, hogy hirtelen belemartam Géza hátába: "Géza kelj fel, megindult! EZ TUTI AZ!" Géza felült az ágyban és egyből elővette a telefonját, hogy beindítsa a stoppert, nekem közben még egy fájás jött, nyögve, négykézláb vonaglottam az ágyon. Mikor alábbhagyott gyorsan felhívtuk Babikát, aki azt mondta induljunk el a kórházba. 4.15-re értünk be, az autóban hátul már 4 percenként jöttek a fájások, éppen egy rendőr autó állt előttünk a pirosnál, Géza próbálta levillogni, hogy megkérjük őket kísérjenek el és akkor végigmehetünk a pirosokon, de sajnos nem vettek észre minket. Az út így, hogy hajnal volt és szinte semmi forgalom," fél órás volt, plusz negyed óra amíg felértük a Bajcsy kórház 3. emeletére. Ahogy erősödtek a fájások úgy lettem egyre ingerültebb, a kórház udvarán a kis gurulós bőröndömre támaszkodva, térden állva nyögtem. A folyosóra érve már láttuk, hogy még egy lány szenved, a férje vállán kapaszkodott és már hálóingben volt. Babika egyből hívta az ügyeletes orvost, hogy vizsgáljon meg, 4 ujjnyira voltam nyitva, készen álltam a szülésre. Kérdezték, hogy van-e hálóingem, amit felvegyek, de nem egészen tudtam válaszolni (látjátok, adott pillanatban így sikkadnak el az addig fontosnak vélt nagy kérdések) így gyorsan hozott egy fehér kórházi kartonruhát, jó bő volt és hosszú. NST-re kötöttek, és a gumiövvel a hasamon, egy ágy szélén ülve kiabáltam, hogy "Babika ezt nagyon fáj!". Pontban 5 órakor két fájás között elrepesztették a magzatvizemet, ez semmiféle fájdalommal nem járt, jó meleg volt, mintha erőlködés nélkül bepisiltem volna, annyit még kérdeztem, hogy tiszta-e a víz, az volt. És innentől kezdve már megkezdődött a nagybetűs szülés, a magzatvíz elfolyása után egyre sűrűbbek és erősebbek lettek a fájások, már hanyattfeküdtem, lábaim széjjel a "műtőágyon" és szenvedtem. Ha jött a fájdalom nyögtem, kiabáltam, káromkodtam, de legfőképp azt nem értettem miért kell ezt nekem (nekünk nőknek) most elviselni, valaki segítsen már mert ez kibírhatatlan! Babika folyton kérdezte, hogy mit érzek, érzem-e már mintha kakilni kellene? Nem sokkal rá éreztem, valami földöntúli, mega-toló inger lett úrrá a testemen, olyan, amihez nekem semmi közöm nem volt, itt mindent a szervezetem idézett elő és én csak engedelmeskedtem az ingereknek. Félelmetes energiák szabadultak fel bennem. Géza végig mellettem volt, kizárólag a fejemnél, szorította a kezem, és egy ronggyal nedvesítette a számat, oxigént tartott egy kis csőből az orrom alá, mindezek ellenére végig úgy éreztem, hogy vagy megfulladok vagy szomjan halok, de mindenképp belehalok. A kezdeti káoszos tekergésemet is le kellett gyűrni, mert Fábián doktor erélyesen rám szólt, hogy mostantól ne kiabáljak, azt a maradék energiát is a tolásra tartogassam, mert kb. negyed óra és megvan a baba. Így utólag már tudom, hogy a fizikai sebességet agyilag sajnos nem tudtam felfogni, igazából nem is értettem, hogy miért itt fekszem kiterítve és miért nem egy labdán vajúdok Géza kezét szorongatva. A szuperszonikus tágulás (egy óra alatt 4 ujjnyiról az eltűnt méhszájig) iszonyatosan fájdalmas volt, viszonyítani nem tudok, persze, nyilván mindenkinek nagyon fáj a szülés. Az utolsó pár tolásnál emlékszem arra, hogy ritkulni kezdett a fájdalom és kétségbeesve káromkodtam, hogy de miért nem jön, mi történt, jöjjön már! Túl akartam lenni az egészen, éreztem, hogy nagyon a végénél tartunk és erre pont most áll meg a dolog. Ekkor kaptam egy kis oxitocint, amitől egyből újra éreztem, amit kellett, most már "csendben" erőlködve nyomtam, nyomtam úgy nyomtam, ahogy csak tudtam és még annál is tovább és akkor már csak egy tolásnyira voltunk a végétől, visszaestem az ágyra és próbáltam összeszedni magam az utolsó nagy fájdalomra. Ez volt az a pont, amikor muszáj volt megmetszeni picit a gátamat, az újabb mumus, amitől tíz éve félek, és tessék, rögtön rávágtam, hogy oké, csak jöjjön már ki a baba! Hajnali 6 óra15 perckor az utolsó tolásnál egy picit még a lehetetlennél is tovább nyomtam (emlékezve Bari tanácsára és szót fogadva Fábián doktornak) és akkor hirtelen mintha egy nagy mázas ponty csúszott volna ki belőlem, minden éles fájdalom hirtelen abbamaradt. Láttam, hogy felemelik a lilás-zöldes, fehér mázas színekben játszó Barnit, "Miért nem sír?"- kérdeztem kétségbeesetten, de abban a pillanatban meghallottam a hangját, egészen kedves sírás volt, nem is üvöltés. Szóltak, hogy rögtön megvizsgálják, mert arccal felfelé jött a világra, így egy kicsit megnyomódott a feje teteje. Géza mint egy hűséges kis vizsla, emlékszem még mindig fogta a kezem és hol rám nézett, hol a babára, nem tudta menjen vagy maradjon. Kértem, hogy menjen Barna után, addig az erősen sajgó altájamat szuperul összevarrták, elrendezték, és kb. egy fél óra múlva, mikor már magamnál voltam visszajött Géza a babával. Barni csendben elvolt a kis pólyájában, Géza a kezembe adta és akkor már sokkal szebb volt, mint mikor kiemelték belőlem. Rám nézett, bár biztos nem látott még, de olyan nyugodt és aranyos volt, két ujját hangosan csattintgatva szopogatta, mi beszéltünk hozzá csendben, közben olykor-olykor egymásra néztünk Gézával, és szavak nélkül is ugyanazt gondoltuk. Hogy ez az a pillanat, amiért érdemes volt és érdemes lesz, hogy ő a miénk, végre megérkezett a 40 héten át elképzelt kisbaba, most itt szuszog a karunkban egészségesen, 3550 grammal, 55 centiméterrel. Most már hárman vagyunk, és megint láttam magunk úgy komplexen, múltban és jelenben egyszerre, az akkori szerelmes egyetemista lányt és a kung fu edzőt, a jelenlegi férjet és feleséget, a leendő büszke apukát és az anyukát. Családdá váltunk abban az egy órában, ott a szülőszobában. Felejthetetlen és gyönyörű nyári nap volt 2012. július 24-e, kisfiúnk Barnabás születés- és a mi második házassági évfordulónk napja.


Hozzászólások

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések