A nőgyógyászom, és így már én is a Maglódi úti Bajcsy-Zsilinszky Kórházba tartozunk, ami tőlünk cirka negyven perc autóval, de mindegy, mondják, az első gyerek úgysem csusszan ki könnyedén. Idegen még minden ezen a helyen, nem voltam még itt eleget ahhoz, hogy megszokjam, a harmadik emeletre irányítanak minket, pár nagy hasú nő már a székeken üldögél, így tuti jó helyen vagyunk. Kellemes meglepetésünkre alig vagyunk páran, tíz perc várakozás után már be is mehetünk ultrahangra. Hanyatt fekszem, póló feljebb, gatya lejjebb, jöhet a zselé, mehet a mozi! A doktornő nagyon kedves, folyton mosolyog, elmondása szerint imádja, amit csinál, mert az egyik legszebb munkát végzi a világon. És milyen igaz, most már én is tudom, a gyönyörűségtől szólni sem tudunk, mindent elfelejtünk megkérdezni, amit kint a folyosón még megbeszéltünk. Egy gyerek van a hasamban. Elhiszed ezt, Géza? Most már tuti! A baba néha mozdul egyet, de még inkább alszik. Ez az első genetikai UH, ahol fejlődési rendellenességeket néznek. Főleg a Down-kórra és a nyitott gerincre utaló jeleket figyeli a doktornő, megméri a baba has- és fejkörfogatát, comb- és felkarcsontját, ülőmagasságát. Megméri, hány milliméter a tarkóredő, kifejlődött-e az orrcsontja. Ez utóbbi értékek a Down-szindróma miatt fontosak. Mindezt csak utólag tudtam meg, mert míg mi még mindig azt igyekeztünk felfogni, hogy egy gyerek van bennem, addig a doktornő mindent lemért és bediktált az asszisztensének. Szerencsére az értékek a lehető legjobbak, Pangloss mester Candide-nak tanított optimista filozófiája cseng vissza a fülemben: „Minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon” – ezzel most mi is egyetértünk. Méterekkel a föld felett járunk, szerintem az autó is magától indult be. A képet, amit a babáról kaptunk, folyton nézegetjük, háttal és oldalt fekszik nekünk, Géza szerint épp úgy, ahogy én szoktam éjjelenként, az arca minden bizonnyal földönkívüli lehet még, de olyan aranyos és olyan pici, és ténylegténylegtényleg bennem van! Aztán az autóban már lassan kezdett felszállni a lila köd, az első öklendező „broáh” hangra Géza pavlovi reflexszerűen egy pillanat alatt és kedvesen félreáll a rakparton, én pedig a megszokástól röhögve, a rókától pedig fulladozva vágódom ki a kocsiból. Utána közlöm, hogy nagyon éhes vagyok, sürgősen ennünk kell valamit, aztán eszünkbe jut, hogy a francba, azt sem kérdeztük meg, látja-e a doktornő a baba nemét. Pedig erre eléggé kíváncsiak lettünk volna. Kuki vagy puni? Most, hogy elmondhatjuk már mindenkinek, van bennem, tatamtamtam, van bennem valami, a következő nagy kérdés az lesz: fiú-e vagy lány?
Este pont egy szülinapi buliba vagyunk hivatalosak, ahol köszönés helyett mindenkinek csak annyit kiáltok vigyorogva: gyereket várok!!! A reakciók viccesek és aranyosak: van, aki megölel, van, aki harmadszorra sem hiszi, van, aki sikongat, van, aki felkap, van, aki sörrel kínál, van, aki furcsállja, hogy miért nem vagyok még kövér, és van, aki már most megkönnyezi. De azt hiszem, mindenki őszintén örül. Jó is elmondani egyszerre legalább ötven embernek!
A pajzsmirigy-dologra visszatérve, sokan érdeklődtetek, hogy vagyok. Köszönöm szépen, jól, az 50 mikrogrammos Letrox napi szedése már most TÖKÉLETES értéket eredményezett. Több orvost is megkérdeztem, és egyetértettek a szedésével, mert terhesen ez nem játék, azóta két vérvételen is voltam, és tényleg szuperül beállt a TSH a megfelelő intervallumba. Az élet apró örömei. A gyógyszernek hál’ istennek semmilyen mellékhatását nem érzékelem, az első trimeszteres hányásaim, rosszulléteim ritkulnak, egyre több az energiám, és egyre többet beszélek. A folsavat és a magzatvédő vitamint (LadeeVit) továbbra is naponta szedem, a szervezetem erősödik, rendesen és jó étvággyal eszem (bár édességet még mindig nem kívánok, ami felettébb furcsa), de érzem, végre mindenem ráhangolódik erre a kisbabára.