Kisgyerek

Mohamed Aida és Olívia

Egy sportoló semmit sem bízhat a véletlenre, gyereket is csak az olimpia után vállal. Így volt ezzel Mohamed Aida is, aki már várandósan megtervezte a visszatérést. Aztán Olívia érkezése mindent felülírt.
2011. Március 29.

Írásunk 2010. januári állapotot tükröz.

Név: Mohamed Aida (33) tőrvívó

Díjai: világbajnoki ezüstérem, Európa-bajnoki aranyérem

Kislánya: Shong Olívia

Született: 2009. 07. 18-án, a Rák jegyében

Férje:Laurie Shong (38) golfmenedzser

Aida hobbija: lakberendezés, nyelvek

Kertvárosi hangulat. Aprócska kert, csigalépcső, kopogtató. Bent a lakásban letagadni se lehetne, hogy világbajnok sportoló a házigazda, hiszen az egyik falat szinte beborítják a serlegek és érmek. Kicsit megváltoztatja az aranycsillogású miliőt a serlegek előtt heverő babahordozó, a fotelban a csörgő, a karfára akasztott textilpelenka. Beszélgetésünk alatt pedig Aida nem a serlegek elé vezet, és nem az érmeket mutogatja. Olíviát veszi büszkén a kezébe. Róla szól most minden.

– Nem túl stresszes két olimpia közé tervezni a gyereket?

– Egy sportolónak nincs más választása. Azzal persze tisztában voltam, hogy ez nem jön egy csettintésre, és sokan hiába próbálkoznak, mégse sikerül teherbe esniük. Nagyon sokat segített a nőgyógyászom, hogy a szervezetemet visszaállítsa sportoló üzemmódból a babaváróba. Pár hét nyugalom után ugyanúgy élhettem az életemet, ahogy a terhesség előtt.

– Sportoltál is?

– Természetesen, de betartva a határokat. Jártam fitneszórákra, jógáztam, golfoztam, mikor kint voltam a férjemnél Kanadában, s remek tornát is találtam magamnak. Kint talán még jobban is élveztem a mozgást, mert nem nézett rám senki ferde szemmel.

– Itthon nem szeretik a fitneszelő kismamákat?

– Inkább azt mondanám, hogy kint sokkal elfogadottabb, hogy terhesség alatt mozognak a kismamák. Sőt, arra biztatják őket, hogy pocakosan is eljárjanak a fitnesztermekbe. Hiszen minden mozdulatnak megvan a módosított változata is, amit nyugodtan lehet végezni a kilenc hónap alatt.

Sajnos a hatodik hónapban megváltozott minden. Hazajöttem, és az orvosom megállapította, hogy kinyílt, kinyílóban van a méhszáj. Vége lett minden sportnak, de még a sétának is. Szigorúan feküdnöm kellett.

– Elkomorult a hangod…

– Ez az időszak nagyon megviselt. Örökmozgó lévén majd megőrültem a folytonos fekvéstől, és ez kihatott a hangulatomra is. Befelé fordultam, én voltam maga a megtestesült stressz. Azt hiszem, az is rosszul érintett, hogy nem tapasztaltam ennek semmi előjelét. Az első hat hónapban majd kicsattantam az egészségtől, nem éreztem semmi fájdalmat, kényelmetlenséget, talán ezért is ütött úgy szíven a diagnózis. Aztán két hónap fekvés után jött az újabb pofon: a baba nem fejlődött úgy, ahogy kellett volna. Kiderült, hogy a méhlepényben nem jó a keringés, ezért a nyolcadik hónapban úgy döntött az orvosom, hogy nem vár tovább. Császárral megszületett Olívia, és azonnal a koraszülöttosztályra került.

– Ritkán hallani erről szép történetet…

– Én se tudok sok szépet mesélni. Az első hónap maga volt a rémálom. Bekerültünk a neurológiai osztályra, ahol egyből az arcomba vágták: agykárosodás jelei mutatkoznak a kislányomnál. Egyébként az volt a probléma lényege, hogy nem tudta összehangolni a szopást-nyelést és a lélegzést. Ezért ha evett, elfelejtett levegőt venni, meg az egyik oldalon a gerince, a nyaki izmok össze voltak húzódva, és ferdén tartotta a fejet. Minden etetés iszonyú feszültséget jelentett nekem, a kicsinek meg ennie kellett, nehogy még tovább fogyjon.

Megszakad a beszélgetés, hiszen Aida édesanyja kihozza a szobából Olíviát, aki éppen most ébredt fel. A kis hajas baba azonnal anyja karjába kerül, és már nyeli is a cumisüvegből az anyatejet. Arányos, szép kislány, aki buzgón hozza be lemaradását.

– Tudtál szoptatni?

– A mai napig küzdök, hogy Olívia anyatejhez is jusson, látod, most is azt kap, de sajnos ő maga alig tudott szopni. A diagnózis után egy falatot sem bírtam enni egy hétig, a tejem egyből apadni kezdett, és hát a kórházi körülmények sem segítettek. Előfordult, hogy mentem le a kisbabámhoz, a szigorúan meghatározott szoptatási időben, erre betegfelvétel miatt elküldtek. És mindig mindent megszabtak nekünk, közben pedig azzal stresszeltek, hogy mennyire fontos lenne a szoptatás.

Akkor mertem először fellélegezni, amikor a kanadai orvosok megnyugtattak: nincs semmi komoly baja, csak egy méhen belüli kényszertartás miatt tartja ferdén a fejecskéjét, na meg koraszülött, és fejletlen az idegrendszere.

– Miért kellett Kanadáig vinni?

– Egyrészt azért, mert kint van az apja, másrészt azért, mert nem bíztam az itthoni diagnózisban. Nem értem, hogy miért mondják az orvosok a legrosszabbat: talán hogy később ne lehessen támadni őket, ha mégis valami baj lesz? Mikor két hónapos volt Olívia, nekivágtam az útnak. Persze mindig akad valaki, aki csúnyán néz rád, amiért ilyen kicsi babával repülőre ülsz, de Kanadában ezen a téren is más a felfogás. Persze én is féltettem őt, de szerencsére Olívia remekül bírta az utat. Fel- és leszálláskor ügyeltem arra, hogy egyen, az út többi részét pedig szépen átaludta. De nagyon örülök, hogy nem hagytam elbizonytalanítani magam, és megmutattam a lányom a külföldi orvosoknak. És úgy tűnik, nekik van igazuk. Olívia napról napra nő, szépen fejlődik, mindent csinál, amit megfelel a koraszülött korának. Sokat foglalkozunk vele, hogy minden így is legyen.

– Kevés ember mer ilyen őszintén beszélni a gondokról.

– Az én helyzetem is sokkal könnyebb lett volna, ha a „minden tökéletes” történeteken kívül hallok mást is. Ha találkozom olyan anyákkal, akik elmesélik, hogy nekik se ment minden gördülékenyen, és nekik is adódtak hasonló problémáik. Hogy ne maradjak magamra a lehangoló gondolatokkal, hanem kapjak némi reményt is. Így kötelességemnek érzem, hogy beszéljek erről.

– A férjed mennyire tudott segíteni?

– Neki talán még rosszabb volt. Naponta két-három órára láthatta csak a picit, nagyon idegesítette, hogy a kórházakban mennyire alárendelt szerepben volt, és hogy milyen kíméletlenül kommunikáltak az orvosok. Kint, Kanadában éreztük először, hogy vannak nyugodt perceink, és élveztük, hogy szülők lehetünk. Egy boldog pillanat is kötődik ehhez: étteremben ültünk, mikor Olívia élete első igazi nagy mosolyával jutalmazta az apját, s ettől a könnyünk is kicsordult. Amúgy hihetetlen, de a kicsi az interneten telefonálva is megismeri. A múltkor is egész nap alig mosolygott, viszont amikor meglátja a képernyőn az apját, azonnal felderül az arca, és elkezd gügyörészni hozzá.

– És mi a helyzet a sporttal?

– Csak lassan csordogálok vissza. Heti háromszor járok le vívni, ez színtiszta kikapcsolódás. Jólesik a testemnek, szinte érzem, hogy felszabadulnak a boldogsághormonok. De nincs bennem semmi kényszer, átértékelődtek a dolgok. Terhesen még a versenyeket terveztem, aztán megszületett Olívia, és minden más megszűnt körülöttem. Csak ő számít egyedül.

Legújabb sporteredményeit nézd meg itt!

Forrás: Kismama magazin