Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Babára hangolva5 fontos kérdés a szülő-baba kapcsolatról

Szerző: Sződy Judit

2011. szeptember 29. | Frissítve: 2017. szeptember 26.

Forrás: Kismama magazin

Vajon tényleg egymásnak lettünk teremtve? Hogy fogjuk megérteni egymást? Számtalan kérdés kavarog bennünk, mielőtt megszületik.

Fontos-e a babának az anyja?

Úgy tűnik, eleinte nem. Az első három hónapban látszólag mindegy, ki gondozza, nem tiltakozik a váltogatott bébiszitterek ellen sem. Ha az első hónapokat kényszerű elkülönítésben tölti (mert koraszülött, beteg vagy állami gondozott), de féléves kora előtt családba kerül, és elmélyült egyszemélyes kapcsolatot tud kialakítani vele édesanyja vagy örökbefogadója, akkor jó eséllyel válhat belőle egészséges lelkű felnőtt.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az első félévben mindegy, mi történik a kisbabával. A legjobb, ha születése pillanatától szülei illata, ismerős hangja, melege és biztonságot adó gondoskodása veszi körül. Így sem a családnak, sem neki nem kell megküzdenie a kezdeti elkülönítésből fakadó hátrányokkal.

A családalapítás időszaka

Felismeri-e az anya saját gyereke sírását?

Igen. Persze ha megkérdezünk száz kismamát, abból csak néhány fogja magabiztosan ugyanezt válaszolni. A tapasztaltabbak hozzáteszik, hogy ugyan az első hónapokban még nem gondolkodtak el ezen, később azonban tudatosult bennük, hogy ha más gyerek sírása harsant fel a homokozóban, semmilyen készültségi reakciót sem éreztek, míg a saját babájuk sírása azonnal ugrásra késztette őket. A vizsgálatok szerint elég három nap egy sokágyas gyermekágyas kórteremben, hogy az anya álmából is képes legyen felébredni a saját babája sírására, míg az idegen babahangra rá se hederít, bármilyen keservesen is panaszkodik a pici.

Egyesek a baba különböző sírásaira is másképp reagálnak: érzik, hogy éhes, fáradt, vagy csak kényelmetlenül érzi magát. A legtöbb nő nem képes ilyen finom különbséget tenni, ám az szinte mindenkire igaz: ha a baba fájdalomtól sír, azonnal a segítségére siet, míg ha másféle sírást hall, lehet, hogy lassabban szánja el magát a cselekvésre.

Honnan tudja, hogy feszült vagyok?

A kisbabák minden érzékszervükkel figyelnek, újszülöttkorukban egyszerűen kiszagolják a hangulatunkat. Aki ideges, annak emelkedik a stresszhormonszintje, ez növeli a pulzusszámot, megváltoztatja a légzésritmust, és verejtékezést vált ki. Lehet ez olyan kis mértékű, hogy mi észre sem vesszük, ám a bőrellenállás-mérő műszerek a legkisebb tenyérnedvesedést is kimutatják. Kisbabánk is ilyen érzékeny műszer, bőrünk megváltozott illatát hamar megérzi, ugyanúgy, mint a különben egyenletes, megszokott szívritmus és légzés megváltozott hangjait.

A nagyobbak a felnőtt mozgásából, hangszínéből, mimikájából is következtetnek a feszültségre. A szokatlan hangulattól ők maguk is feszültek lesznek, s ez ördögi kört alakít ki: anya és baba végül együtt sír. A legjobb ilyenkor egy nyugodt embert keríteni, és a kezébe nyomni a kisbabát. Az eredmény meglepő: a baba néhány perc alatt megbékél. Sok anya megriad ilyenkor, azt hiszi, nem szereti, elutasítja őt a kicsi. Valójában magát a feszültséget utasítja el, ha a mamája megnyugszik, az ő karjaiba is boldogan fészkeli be magát.

Létezik-e apai ösztön?

Erre elég nehéz válaszolni. Az tény, hogy férfiak és nők nagyon eltérően viselkednek a kisbabákkal, ha a társadalmi elvárásokat, udvariasságot kiszűrő műszeres vizsgálattal elemzik ezt a helyzetet. (Műszer nélkül nem sokra mennénk, udvariasságból mindkét nem képviselője egyaránt kedvesen fordul a babákhoz.) A vizsgálatok szerint egy nő, akár van gyereke, akár nincs, határozottan jóindulattal közeledik a kisbabához. A férfiaknál viszont izgalmas eltérést találtak a kutatók. Akinek már van gyereke, ugyanolyan gondoskodó figyelemmel fordul a kicsikhez, mint a nők.

Ám akik még nem apukák, akár nősek, akár nem, akár terveznek gyereket, akár nem, inkább negatív jeleket mutatnak, mintha távol akarnák tartani magukat a "gyerektémától". Vagyis a nők és a férfiak szülői érzéseit más és más hozza működésbe. A férfiaknak meg kell tapasztalniuk saját utódjuk jelenlétét, vagyis együtt kell élniük a babájukkal ahhoz, hogy elöntse őket az apai érzés. A nők esetében ez, úgy tűnik, születéstől fogva létezik.

Normális-e, hogy folyton aggódom?

Bizonyos határig igen. A kisbaba folyamatos gondozást igénylő lény, az eredeti (őskori) tervek szerint az anyja testén kellene leélnie első hónapjait. Akkoriban az anya folyamatosan érezte, hogy a kicsi szuszog, ver a szíve, eszik, mocorog vagy alszik, nem is kellett erre külön figyelmet fordítania. Ám ha a baba nincs a közvetlen közelében, biztos, hogy veszélyben van (őskori körülmények között), így jogos az aggodalom. Ahogy az emberiség fejlődik, egyre jobban eltér az "eredeti tervektől".

A kicsi már nincs testközelben, ezért gyakran "bekapcsolnak" az ősi riasztójelzések az anya fejében, aki ezek után képes az éjszaka közepén a kiságyhoz lopózva hallgatni, hogy lélegzik-e. Az aggodalomnak társadalmi gyökerei is vannak: régen nagyon egységes volt egy-egy közösség gyermekgondozási szokásrendszere, senki sem gondolkodott el azon, veszélyes-e a babával egy ágyban aludni, vagy szoptatással megnyugtatni. Mindenki ezt tette, nem volt kérdéses.

Ma a sok "jó tanács" elbizonytalanítja a szülőket, akik egyre kevésbé mernek ösztöneikre hallgatni. Így állandósulhat a folytonos aggodalom. Ha az anya önbizalma egyébként is ingatag, a szorongás eluralkodhat rajta. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a családtagok megértsék és támogassák a kismamát. Ha nem javul a helyzet, szakember (pszichológus) segítségét kell kérni. Írj a pszichoblogba: Nem vagy egyedül!

Kapcsolódó cikkeink:
- 14 napos kihívás szülőknek
- Apa babát vár
- Szeretet, türelem, biztonság
100% boldogság - Bepahnten nyereményjáték

Hozzászólások

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Legkeresettebb címkék