Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Anyának lenni jó!

Szerző: Balányi Klári, Hajnal Éva, Rist Lilla

2009. április 29.

Forrás: Kismama magazin

Mind a tíz megkérdezett kismama másképp fogalmazta meg, mi is a legcsodásabb ebben, amit anyaságnak hívunk. Idén ezekből, a szeretet ezer útját bemutató történetekből gyűjtöttük az anyák napi, ünnepi csokorra valót.

A titkos klub tagja
- Első gyerekem születésekor talán még nem is tudtam, mi az anyaság. Csak különleges volt, mintha egy titkos klubba kaptam volna belépőt. Néha nem tudjuk, milyen adományban van részünk, csak akkor, ha veszteség ér, tragédia, ha hirtelen egyedül maradunk. Ahogy én maradtam egyedül, amikor elköltözött a férjem. Addig nem figyeltem oda a boldogságot adó apró pillanatokra, beleragadtam egy helyzetbe, dolgoztam, rohantam haza, tettem a dolgom egymás után, és hiába volt bennem valamiféle hiányérzet, nem tudtam másképp csinálni. Most tanultam meg odafigyelni, hogy ne csak ledaráljon az élet. Megkérdeztem tőle is, szerinte miért jó anyának lenni, és azt mondta: "Azért, mert gondoskodsz a gyerekeidről, mert nagyon finom illatod van, és mert nagyon finom vacsorát főzöl." Azt hiszem, ebben minden benne van, ráadásul ilyen elismerést senki mástól nem kaphat az ember.
Vörös Viktória, a hétéves Luca és a négy és fél éves Álmos édesanyja

Mi ezért élünk
- Két év hiábavaló várakozás után lombikterhességből születtek, kezdetben nagyon hasonlítottak egymásra. Édesanyámmal, aki azóta is rengeteget segít, gyakran összekevertük őket, egyedül édesapjuk mondta meg tévedhetetlenül, ki melyik. Ma már kívül-belül nagyon másfélék. Én rájuk vártam. Arra az érzésre, hogy én legyek az, aki megvigasztalja őket, bármi bajuk van, hogy én legyek az, akihez mindig odaszaladnak. Számomra ezért igazán jó édesanyának lenni. No és a reggeli mosolyukért. A férjemmel azt szoktuk mondani, ha reggel meglátjuk őket vigyorogni az ágyukban, hogy mi ezért élünk... És azért a rengeteg örömért, amit nap mint nap adnak nekünk. Most például abban gyönyörködünk, hogy táncolni kezdtek. Csak megszólal a zene, és máris ritmusra jár pici, gömbölyű kis testük.
Szórád Lívia, a tíz hónapos ikrek, Ádám és Gergő édesanyja

Anyaság májusban és örökké
- Hat évvel ezelőtt, a nagyobbik lányom születésekor, teljesen más időszámítás kezdődött az életemben. Egy picike, háromkilós kislány anyukája lettem.
Szülés előtt, még ha mondták, akkor sem tudtam elképzelni, milyen, ha egy hasfájós apróságot kell órák hosszat ringatni, milyen, ha tizedszer is fel kell kelni az éjszaka felsíró babához, mint ahogy azt sem sejtettem, milyen esti mesét olvasni, amikor már a fáradtságtól a hamut is mamunak mondom.
De azt sem tudtam elképzelni, milyen különleges és csodaszép dolog anyukának lenni. Nem tudtam, hogy a világ legszebb látványa az alvó, jóllakott kisbaba arcán átsuhanó mosoly. Nem tudtam, milyen aranyos, ha "kisanyunak" vagy "anyucinak" szólít valaki. Azt sem sejtettem, milyen édes tud lenni egy kicsi lány, aki álmélkodva nézi, ahogy sminkelek, és ragyogó arccal próbálgatja a magas sarkú cipőimet. Azt se gondoltam volna, hogy a szívemnek legkedvesebb monológ ez lesz: "Anya, tudod, mi leszek, ha nagy leszek? Én is anyuka. Olyan, mint te."
Takács Eszter, a hatéves Adél és a hároméves Panka anyukája

Laura és a tejeufória
- Először élem meg az anyák napját édesanyaként, szülő lettem!!! Laura négy hónapos lesz, és imádja az anyatejet. Etetés után sokszor elbóbiskol, ilyenkor még a karjaimban tartom, hogy láthassam mosolygó arcocskáját. El is neveztem ezt az állapotot tejeufóriának. Ezután felemelem a mellkasomra büfiztetni, ő átkarol és a fejecskéjét a szívemhez teszi, így pihenünk, amíg csak lehet. Nekem ezek a bensőséges pillanatok jutnak eszembe arról, hogy miért jó anyának lenni, de azt se fogom soha elfelejteni, hogy egyik éjjel, amikor felemeltem a kislányomat és magamhoz öleltem, etetés előtt kiszívta a nyakamat.
Bánné Balázs Jelena, a négy hónapos Laura anyukája

Inkább takarítok utánuk
- Gyakran szegezik nekem - gömbölyödő pocakomra nézve - azt a kérdést, hogyan merünk vállalkozni a "mai világban" a harmadik gyerekre. Nagyon fájdalmas ezt hallani, mert nekem nem volna teljes az életem, ha nem lehetnék anya, ha most nem várhatnám a harmadik kislányomat. Egyszer csak itt van közöttünk ez a kis csoda, szeretjük és rajongunk érte, aprócska kezeiért, gömbölyű, hájas kis popsijáért. Ilyenkor csinálhat akármit, lehet még bármilyen, nincsenek elvárások, csak ez a feltétel nélküli szeretet - és ezt nagyon jó megélni. Ahogy később azt is, hogy az a sok munka, törődés, amit beléjük fektetünk, beérik. A férjemmel együtt reméljük, mindig lesz gyerekzsivaj körülöttünk. Mert amitől az ember gyakran idegbajt kap, épp anélkül nem tud élni. Mert tele van velük a ház, de ha ez nincs, akkor nyomasztó a csend. Túl nagy lesz a rend és a tisztaság. És ha már választani kell, akkor én inkább takarítok utánuk...
Szűcs Boglárka, a kilencéves Eperke és az ötéves Hanga édesanyja

A szeretet visszahat
- Minket is meglep, milyen szerető gondoskodással foglalkozik Bori a kisöccsével. Fürdéskor megmossa a hátát, ha sír, vigasztalja, gondolkodás nélkül megosztja vele a saját ennivalóját, sőt meg is eteti (aztán én mindkettőjüket megmosdatom...).
Egyszer a férjem szüleitől jöttünk haza autóval. Nem laknak messze, de Dani meglehetősen nyűgös volt. Mindennel próbálkoztunk: adtunk a kezébe játékot, cumisüveget, felváltva csitítottuk, de nem használt. Végül kínunkban megkértük Borit, hogy énekeljen valamit. Ő pedig lelkesen és teljes hangerővel rákezdett a "Tente, baba, tente..." altatóra, és bár sem a dallam, sem a szöveg nem volt tökéletes, a hatás annál inkább. Dani pár pillanat múlva már békésen nézelődött. Azóta valahányszor nyűgösködni kezd a kocsiban Dani, Borikánk rákezdi és rendületlenül fújja, míg meg nem érkezünk. Ilyenkor csak összemosolygunk az apjával, és büszkék vagyunk a lányunkra, meg kicsit magunkra is.
Schmidtka-Várnagy Anna, a hároméves Bori és az egyéves Dani anyukája

Olyan, mint a szerelem
- Számomra az anyaságban a "táplálás" a legfontosabb szó. Rendkívül élvezem, hogy én vagyok az, aki megmutatja nekik a világot, aki megismerteti velük az ízeket, az illatokat, de ebben az az igazán csodálatos, hogy közben ők is tanítanak engem. Amikor a nagyobbik lányom, Fruzsina megszületett, nagyon csúnya mellgyulladásom lett. Két-három órákat aludtam hetekig éjszaka, nagyon fárasztó volt, mégsem volt ez elpocsékolt idő, mert olyan közel kerültünk egymáshoz. Örökre bennem marad az a reggel, amikor felébredek, egyszerre kisüt a nap, és minden fájdalom lehullik rólam, akár egy lepel. Öröm tölt el, és tudom, mostantól képes leszek szoptatni. Nehéz beszélni erről, mert az anyaság olyan, mint a szerelem, inkább megélni kell. Fruzsina annyira érez engem, annyira egy húron pendülünk, hogy már akkor vigasztalni kezd, amikor én még nem is igazán tudom, hogy rossz kedvem van. Ilyenkor rám néz, megérint, megsimogat. Képes szavak nélkül is elmondani, hogy szeret...
Dávid Zsuzsanna, a hároméves Fruzsina és a kétéves Flóra Emma anyukája

Jósága nekünk köszönhető
- A férjemmel rajongásig szeretjük a gyerekeinket. Nincs az az ölelés, simogatás, puszilgatás, ami elég lenne. És bár előre megállapodtunk, nagyon figyelünk majd, hogy fiunk, Milán ugyanannyi szeretetet kapjon, mint azelőtt, kicsit tartottunk attól, hogyan fogadja majd a kislányunk érkezését.
Az alig pár napos Lidi egy pokrócon szunyókált, amikor odasétált hozzá Miskó. Ugrásra készen figyeltem, mi sül ki belőle. Egy darabig nézegette, fürkészte a kis arcot, aztán felemelte a kezét. Gondoltam: Nesze neked! Ez most lecsapja!, és már lendültem is, ám Milán ahelyett, hogy ütött volna, finoman megsimogatta lányunk fejecskét. Mozdulatlanná dermedve figyeltem, egy szót se szóltam, nehogy megtörjem a varázst. Mosolyogva simogatta kicsit, az arcához hajolt és puszit nyomott rá, aztán szaladt is tovább játszani.
Abban a mesés pillanatban úgy éreztem, jól vizsgáztunk.
Svraka Júlia, a húsz hónapos Milán és az öt hónapos Lídia anyukája

Életem legnagyobb sikere
- Mielőtt Orsi megszületett, sok kudarc mellett sok sikerélmény is ért. Orvosi diplomát szereztem, TDK-konferenciákat nyertem, első helyen vettek fel állami ösztöndíjas PhD-hallgatónak. Mégis, amikor megszültem Orsit, akkor éreztem életemben először, hogy most valami igazán nagyot vittem véghez. Képes voltam kilenc hónapig magamban hordani, majd világra hozni! Ajándék volt az első mosoly, az első fogacska, az első lépés. Milyen jólesett a ragaszkodása, amikor először bíztuk a nagymamára és elmentünk otthonról, majd visszatértünk hozzá és láthattuk az arcán, mennyire örül nekünk. Amikor csak én tudom megnyugtatni, érezhetem, milyen fontos vagyok neki. Ezek olyan csodálatos pillanatok, amelyek egész életemre megmaradnak bennem.
Zubreczky-Hegyi Márta, a tizenkilenc hónapos Orsi anyukája

Semmi baj, anya!
- Életem második csodáját most hordom a pocakomban. Júniusra várjuk. Januárban volt, hogy a vérvételből végzett Down-kór-szűrés eredménye igen magas kockázatot mutatott. A rossz hírt telefonon kaptam, egy szépnek induló nap reggelén, amikor épp a kisfiammal játszottam. A hír hatására teljesen összeomlottam, tele voltam aggodalommal, és bizony nem voltam elég erős, hogy visszafojtsam a zokogást. Hároméves kisfiam átölelte a nyakamat, és azt mondta: "Semmi baj, anya!" Úgy, de úgy ölelt, olyan szeretettel, mint talán még soha senki. Épp úgy, ahogy akkor és ott szükségem volt rá. Ez az ölelés adott erőt, hogy kibírjam az elkövetkező heteket, amíg megkaptuk a korionbiopszia eredményét. Nincs baj, egészséges kisfiú növekszik a pocakomban. Azokban a nehéz napokban felértékelődött bennem az érzés, hogy a legszebb dolog az életemben az, hogy anya lehetek. Esténként csak néztem alvó kisfiam nyugodt arcát és gyönyörködtem benne, és hittem - mert muszáj volt hinni - amit akkor, ott a játékok közt megölelve mondott: "Semmi baj, ANYA!"
Gyarmati Viktória, a hároméves Peti anyukája

A világ rózsaszínben
- Még nem tudjuk, a második fiú lesz-e vagy lány. Amikor kiderült, hogy Lőrinc megfogant, szinte egy méterrel a föld fölött lebegtem. Olyasféle boldog, izgatott érzés volt, mint amikor a férjem megkérte a kezem. Örökre bennem maradnak a születése utáni pillanatok is. Még ötperces sem volt, amikor rám nézett, egyenesen a szemembe, és percekig figyelt. Olyan volt, mint egy csoda, ahogy ez a kis ember végigpásztázott a tekintetével. És azóta is minden napra jut egy-egy különleges pillanat. Nemrégiben például Lőrinc még csak úgy tudott járni, hogy fogta a kezem. Egyik este azonban leültünk, az apja szemben velünk, és ő egyet gondolt, és egyedül elindult felé. Olyan izgalmas volt, olyan újszerű, ami történt, annyira tetszett nekünk, annyit nevettünk, hogy még este kilenckor is ezt játszottuk. És sohasem felejtem el azt a reggelt sem, amikor felébredt és nem sírt, hanem azt mondta egyszerűen és magától értetődően, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ANYA. Holott ekkor mondta ki először.
Szabó-Kasovitz Gyöngyi, a kétéves Lőrinc édesanyja
100% boldogság - Bepahnten nyereményjáték

Hozzászólások

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Legkeresettebb címkék