Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

A mi játszóterünk

2008. január 23. | Frissítve: 2017. szeptember 25.

Forrás: Kismama magazin

Levegőzni muszáj a legcudarabb hidegben is! Hát még nyáron, amikor hajnaltól a zöldbe csábít a madárdal. Elmeséljük, mi hova mentünk legszívesebben!

Ellenőrizzük, hogy a hinták megfelelnek-e a modern biztonsági előírásoknak

Milyen a biztonságos játszótér?

Szerencsés helyzetben van, aki elérhető távolságon belül több játszótér között is választhat. Érdemes akár kicsit messzebb is menni, hogy gyerekünknek higiénikus, biztonságos helyet találjunk. Az alábbi szempontok szerint nézzük végig a játszótereket:
- Állati ürüléktől mentes-e a terület?
- Be van-e kerítve, zárják-e éjszakára? (Csak ebben az esetben lehetünk biztosak benne, hogy állatok nem járnak oda).
- Mennyire tiszta? Szemét, üvegcserép, egyéb gusztustalanságok szennyezik-e a teret?
- A játékszerek biztonságosan, szilárdan állnak-e, nincsenek-e mozgó, félig kidőlt, leszakadni készülő darabok?
- Épek-e a játékszerek, vannak-e éles, kiálló szögek, hegyes darabok, melyekben megakadhat a gyerek ruhája, vagy ahova becsípheti kezét, lábát?
- A hinták megfelelnek-e a modern biztonsági előírásoknak? Akkor szabályos, ha egymás mellett csak kettő lóg, előtte, mögötte nincs akadály, talaja gumilap, faháncs, föld, de semmiképpen sem beton.
- Nincsenek-e a közelben mérgező növények (pl aranyeső, gyöngyvirág)?
A balesetek elkerülése érdekében fontos a megfelelő ruházat. Hosszan lelógó sálak, nadrágtartók, összehúzó zsinórok megakadhatnak a mászóka réseiben. A kapucni golyós zsinórja miatt már Magyarországon fulladt meg kisgyermek. Az egyébként hasznos biciklis bukósisak a mászókán veszélyes, mert a szűkebb résekben fogva maradhat a fej.

A legszebb délelőttök

A legjobb, ha úgy kezdem, hogy tisztázom a dolgot: az első két gyerekemmel játszótérfüggő voltam. Szinte nem volt olyan nap (kánikula vagy szemerkélő eső, szél vagy hó ellenére), hogy ne a Margitszigeten kötöttünk volna ki, a "mi" játszóterünkön. Tévedés ne essék, a tárgyi környezet teljesen átlagos volt: csúszda famászókával, homokozó, hat hinta, padok, faházikók. Néha víz is folyt az ivókútból, de voltak olyan napok, amikor szomjas, maszatos maradt a lurkó, ha nem készültem egy kulacs vízzel.
Vécé? Vécé, az nem volt. Vagyis, ha időben ráeszmélt szükségére az ember, eljuthatott az egy buszmegállónyira lévő sportuszoda illemhelyére, és ott még kezet is tudott mosni. A mai napig emlékszem rá, amikor Ábel fiam egyszer megállított a bozótos mellett, és a felismerés örömétől csengő hangon felkiáltott, mutatóujját a bokrokra szegezve: Nézd, anya, itt pisiltél tegnap!
Azt már nem tudom, pirultam-e vagy nevettem a csodálkozva utánunk forduló idegen arcok láttán, de az biztos, hogy ez volt az a pillanat, amikor megkezdtem magzatom okítását a szemérem és a tapintatos viselkedés témakörében.
Miért is szerettük akkor ezt a kis poros játszóteret annyira? Az emberekért. Néhány hónap alatt olyan összeszokott társaság alakult ki, akik kedvéért érdemes volt idáig kutyagolni. Soha nem éreztem, hogy fölösleges dolgokról beszélgetnénk: azt kaptuk meg egymástól, amit a régi faluközösségekben a nagycsalád, az ismerős asszonyok, a hagyományok adtak a fiatal lányoknak. Tapasztalt és egygyerekes anyák is voltak közöttünk, különböző háttérrel, különböző felfogással.
Egyszer kíváncsiságból átlagot számoltunk: ki meddig szoptatott. Az eredmény minket is meglepett: több mint egy év jött ki, és ezt nagyrészt egymásnak köszönhettük. Néha közös programokat is szerveztünk, volt olyan, hogy ruhacsereberét tartottunk. Aztán szépen lassan felnőttek az aprók, többen kiköltöztünk a városból, de néhány barátság megmaradt. Sőt!
Judit
Mint a hajdani társaság egyik oszlopos tagja, elárulom, hol található ez a bizonyos játszótér: a Margitsziget kellős közepén! Több mint tizenegy év telt el azóta, hogy járni kezdtünk oda elsőszülött Matyinkkal, aki a nappal kelt. Sokszor már hajnalban ott sétálgattunk az árnyas fák alatt a mi játszóterünk felé közeledve, ahol napról napra ugyanaz a társaság verődött össze. Összeszedtük a szemetet, szóltunk a fenntartóknak, ha tönkrement valami, vigyáztunk egymás gyerekeire is.
Ha valaki szoptatta a kicsit, többen is szemmel tartották a nagyot, nem kószál-e el túl messzire. Nem voltam csevegős, beszélgetős fajta, ezért inkább csak ücsörögtem, vagy homokoztam a gyerekekkel, de nagyon jó érzés volt mindig ugyanazokkal találkozni, és néhány szót váltani. Soha annyi saját készítésű homokozójátékot nem láttam. Flakonokból készült lapátok, formák, locsolókannák - nem volt tragédia, ha valami elkallódott, került helyette másik.
Valaki mindig hozott magával különlegességet: krétát, amivel rajzoltunk a sétaút köveire, kis papírejtőernyős bábukat, amiket le lehetett dobálni a csúszdavár tetejéről. Gyerekeink is találékonyak voltak, jól megtalálták egymással a hangot, s órákon át sírás-rívás, nyűglődés és unatkozás nélkül játszottak egymással. Tény, hogy olvasgatni nem lehetett mellettük, dolgozni szintén nem, és elég fárasztó volt esőben, kánikulában, hóban élelemmel, váltás ruhával megpakolva, babakocsival, tömegközlekedéssel, több átszállással napi másfél órát utazni a mi játszóterünkig meg vissza.
Most, hogy már rég nem járunk oda, és gyerekeink is kinőttek a játszóterezésből, mégis azt mondom, sehol sem tanultam annyit gyerekekről, más anyákról, túlélési módszerekről, szoptatásról, mint ott. Csodálatos időszak volt, hálás vagyok a sorsnak, hogy részem lehetett benne. Judittal pedig azóta is teljes az összhang köztünk, s valljuk: olyan a játszótér, amilyenné lelkes vagy kevésbé lelkes látogatói teszik!
Renáta

Ne ragaszkodjunk a legközelebbihez!

Húsz éve téma a levegőztetés családunkban: hol a kisbabát tologattuk a babakocsiban, hol a homokozó szélén üldögéltünk, hol a jobbra-balra dülöngélő bicikli után szaladtunk. Aztán élvezetesebb időszak következett a papának, már focizhatott, biciklitúrát szervezhetett a fiaival, és a mamának is jutott örömteli mozgás: korizhatott, szánkózhatott, úszhatott a gyerekekkel. Jó is, hogy hajtottak minket az örökmozgók, így legalább nem kényelmesedtünk el (annyira). Ám ami a legfontosabb: minderre közvetlen környezetünkben van lehetőségünk.
Persze utálhatjuk is éppen a Városligetet: szemetes, a kutyapiszoktól lépni sem lehet, kedvünkre kerülgethetjük a harapós kutyákat és még harapósabb gazdáikat, a szipusokat és szertehagyott nejlonzacskóikat (hogy egyéb hátrahagyott maradványokat ne is említsünk). Leülni nincs mire, mert a padokat már eltüzelték a hajléktalanok télvíz idején, amit meghagytak, azon rajta fekszenek orrfacsaró bűzt árasztva...
A többé-kevésbé átmeneti áldatlan állapotok elől az Állatkertbe menekültünk, éves bérletet vásárolva igazán megéri, hogy akár mindennap gyönyörű környezetben sétáljunk. És bérletet vettünk a korcsolyapályára is, néhány ismerősünk pedig egy közelükben lévő strandra. Hogy ne unjuk meg a napi sétát, alkalmanként a Margitszigetre, a Népligetbe, a Duna-partra vagy a Gellérthegyre mentünk.
Különösen jól jött ez a nagy korkülönbséggel született testvérek közös "foglalkoztatására": amíg én a kicsit babakocsiztattam, addig ők megnézték a gellérthegyi víztározót vagy egy előadást a Planetáriumban, bringóztak, göriztek, fociztak a szigeten vagy eveztek a Rómain. Tény, hogy ezek a szép emlékeink.
Lehetőség, jól informáltság, jó szervezés szükséges ehhez. Persze amikor jéggé fagyva álldogálok a hóban hancúrozó, kimelegedett Barni és Beni mellett, vagy porosan, izzadtan, kitikkadva cipelem az éppen szundikáló Danit, hónom alatt a kismotorral és a kincsként összegyűjtött botokkal, tömött hátizsákkal futok a járda széle felé vészesen közelítő görkorizó Rebi után, nem kívánok mást, mint egy forró kakaót illetve hűs zuhanyt - miért pont ilyenkor találkozom egy rég nem látott jó ismerősömmel?
És mit lehet csinálni egy lebetonozott, üvegcserepekkel borított lakótelepi játszótéren, ahol a természetet legfeljebb a derékig érő parlagfű képviseli? Elkerülni. Vegyük a fáradságot, és menjünk messzebb egy bekerített, jól felszerelt játszótérre, kiserdőbe, parkba, patakpartra, ami adódik. Azon a nyáron, amikor Klaudia kétéves volt, trolival és hajóval jártunk a Margitszigetre, mert ez így viszonylag elérhető volt lakóhelyünktől.
Este vagy korán reggel megfőztem, gyümölcsöt, sárgarépát, behűtött borsmentateát, no meg pelust, kiskabátot pakoltam a hátizsákba, játéknak a helyszínen volt botocska, falevél, kavics, a fejemben mese, mondóka, ének. Ismertem olyan anyukát, aki nyáron egész napra felpakolt, és így menekült ki kisgyerekével rendkívül szűkös lakásukból a szabadba.
Azért rákényszerültünk hetente többször is az elkerülendő játszóterekre, amikor az éppen kicsivel kísértük az éppen még nem elég nagyot a különóráira. Azzal, ami ott van, nem lehet játszani, így bedugtam a zsebembe színes krétát, buborékfújót, lufit, kis ecsetet, vízfestéket, újságpapírt. Lerajzoltuk kedvenc meséinket az aszfaltra, színesre maszatoltuk a szürke betont (itt szabad), vízpacákat pötyögtettünk a cumisüvegből, pocsolyába léptünk, és megnéztük, milyen nyomot hagy a cipőnk, papírcsónakot hajtogattunk, és pocsolyára (tengerre) bocsátottuk, bottal örvényt kavartunk benne, egyszóval mindent kipróbáltunk, amiért valaha rám szóltak.
A játszótéren én is szabad vagyok, nincs munka, nem kell másra figyelnem, szabadjára engedhetem a fantáziámat, mesélhetek a gyerekeknek, beszélgethetünk, rajzolhatunk, mondókázhatunk. Ez az az idő, amit valóban csak nekik szentelek. Szellemi kihívás is egyben, hogyan töltöm ki számukra érdekesen, tartalmasan, szórakoztatóan ezt az időt, a mostoha körülmények ellenére is.
Balányi Klári

Tiétek itt a tér

Kora gyerekkoromtól gyűlölök játszótérre járni. Gyakorlatilag azóta, hogy anyám (vagy apám - már nem emlékszem) beültetett egy betonkávájú homokozóba a mai Erzsébet téren a sok hasonló korú ded mellé, kezembe nyomott egy lapátot, majd elhelyezkedett a padon, újságot olvasott, cigizett, fecsegett, és egyetlen másodpercre sem törődött velem. Nekem mindeközben úgy kellett tennem, mint aki mérhetetlenül élvezi a dolgot, hogy másznak felém az ellenség soraiból, rendre összerugdossák a homokváramat, az én lapátommal az én fejemet verik, és ha végre kimenekülök a sarokba, akkor meg piszkosul unatkozom a kutyagumi mellett.
Megfogadtam, hogy ha csak nincs valami különösebb kényszerítő erő, soha, de soha nem fogom kivinni leendő gyerekeimet hasonló rettenetes helyre.
Később azért jártam én is játszótérre, kamaszkoromban, de szigorúan sötétedés után, vihogni a srácokkal, de erről anyám nem tud, úgyhogy talán hagyjuk is.Persze kénytelen voltam elsőszülött gyerekemet elvonszolni egy játszótérre. Ez a nyolcvanas évek végén volt, tehát a hely minősége pontosan megegyezett az én hajdani élményemmel, és legnagyobb megkönnyebbülésemre a lányom ugyanannyira utálta, hogy az ő lapátjával az ő fejét verik stb., hogy nem is kellett különösebb rábeszélés a hazamenetelre.
Szerencsénkre házunk kertje tökéletesen kielégített minden igényt, így sem a kettes, sem a hármas sorszámú gyermekkel nem voltam kénytelen úgymond társaságba menni - és a srácoknak sem volt rá szükségük, hiszen kiválóan elszórakoztatták egymást, ráadásul az óvodában, iskolában azért lehetőség nyílt a kislapáttal való verekedésre is, úgyhogy minden igény ki volt elégítve.
Csakhogy vénségünkre megérkezett a ráadásgyerek, aki annyival fiatalabb a testvéreinél, hogy kénytelen vagyok dallal-tánccal szórakoztatni. Vessenek a mókusok elé: körbenéztem, hol találok normális játszóteret, normális társaságot. Végigjártunk minden létező helyet, a betonozott hintástól a fafaragásosig - azt kell mondjam, nem is olyan borzasztó. Mármint ha az ember kellőképp felfegyverkezik gyerekkellékekkel - enni-, innivaló, cserepelus, csereruha, az ominózus kislapát és még néhány játék -, továbbá a túlélőkészlettel, úgy is, mint pénz, mobiltelefon, laptop, három kötet ijesztően vastag könyv, napszemüveg.
Ezeket az ember lánya gondosan maga elé-köré teszi úgy, hogy azért a saját gyerekét lássa, de a kismamák érezzék, ma nem akarunk feltétlenül arról beszélgetni, kinek mikor állt föl először a gyereke, és milyen lelketlen nőszemély a boltos. Igaz, így elvész a lehetősége is annak, hogy megismerkedjünk a rokonsorsúakkal, de szerintem nem kell feltétlenül gyes-szindrómában szenvedni valakinek attól, hogy történetesen gyereke van, akivel történetesen otthon van pár évig - igaz, e mély bölcsesség eléréséhez nekem is meg kellett élnem negyven évet, és felnevelnem egy halom kölyköt.
Ha tiszta a játszótér, a balesetveszély minimális, kutyák kizárva (szeretjük a kutyákat, csak a végterméküket nem), az eszközök célszerűek és szépek, továbbá legfeljebb két-három sorstárs üldögél a homokozóban, akkor megyünk. Ezt a helyet persze sokáig kell keresni, majd gondosan titokban tartani. Legyen elég annyi: mi egészen Visegrádig autóztunk egy kellőképpen tökéletes játszótérért.
Török Monika

Hozzászólások

A család kedvenc robotja (X)

Gyerekkoromban imádtam a Mikrobi című rajzfilmet. Mindig arról ábrándoztam, hogy milyen szuper lenne, ha Terka nénikénk helyett ránk is egy ilyen robot-dadus és tanár vigyázna.

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Legkeresettebb címkék