Örökség vagy ez tényleg én vagyok?
Hogy miről is van szó, azt Cziglán Karolina pszichológus cikkében egy érzékletes példával mutatja be: egy férfi csodálkozva kérdezte a feleségétől: “Drágám, miért vágod ketté a karajt, miért nem egyben sütöd?” Az asszony bizonygatta, azt így kell sütni, így tanulta az anyjától. Megkérdezték hát édesanyát, miért vágja ketté a karajt. Azt felelte, nem tudja miért, de így kell sütni, ő is így látta az anyukájától. Elmentek hát a nagymamához, hogy megtudják tőle, miért kell kettévágni a húst. Ő azt felelte: nem kéne, de kicsi a sütőm, csak így fér be.
Ennél azért jóval súlyosabb helyzetekben is megtörténik, hogy a szerint cselekszünk, ahogy belénk ivódott, miközben egyáltalán nem tudjuk, vajon miért érzünk úgy, ahogy. Feldmár András mesélt egyszer arról, hogy miközben sírt a csecsemő gyereke és ő egyre indulatosabb lett a baba sírásától, egyszer csak azon kapta magát, hogy anyja gondolatai jelennek meg a fejében, sőt anyja szavait mondta ki. Nincs ebben semmi misztikus. “…előfordul, hogy öntudatlanul átveszünk valamit a megelőző generációktól, ami annak idején adaptív, a megküzdést elősegítő, de legalábbis érthető volt, a jelenben viszont felesleges, vagy hátráltat minket. Ha ezek nem tudatosulnak, akkor felülvizsgálat nélkül tovább visszük, és tovább is adjuk gyerekeinknek.”- írja a divány.hu cikkében Cziglán Karolina.
“Félreértés ne essék, nem arról van szó, felejtsük el örökségünket, és éljünk csupán aktuálisan racionális szempontok szerint. Annak tisztelete és átélése, hogy az ember mennyit kapott a felmenőitől, rengeteget hozzáad a személyiségéhez, gazdagítja az identitását. Miért is kellene megtagadnunk, ahonnan jöttünk? Sokkal inkább arról van szó, hogy ez valóban érték legyen az életünkben, ne pedig megkövesedett kényszerek tárháza”- fogalmaz a pszichológus, azaz nagyon fontos lenne az őszinte szembenézés azzal, hogy egy adott helyzetben milyen érzéseink vannak és megpróbálni megfejteni, hogy ebből mennyi a sajátunk és mi az, ami inkább kényszer.
A gyereknevelés során számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor valamiről szentül hisszük, hogy ezt úgy kell csinálni, a gyereknek úgy kell viselkednie, miközben ha megkapargatnánk, hogy miért ez a “szabály”, akkor bizony nem tudnánk megmondani. Ilyenkor nagyon is érdemes elgondolkozni azon, hogy ezek szívből jönnek-e vagy megszokásból, görcsösségből.
Ahogy a pszichológus fogalmaz: “Merjünk hallgatni ezekre a hangokra, és merjük magunknak megengedni a változtatást, a kísérletezést. Egy jó hír: hibázni is szabad, akkor legfeljebb majd újra próbáljuk.”
Ez a szembenézés annál is inkább fontos, mert sok káros, önmagunknak vagy másoknak ártó szokást örökíthetünk így át a gyerekeinknek. Ezzel életben tartunk rossz beidegződéseket, tabukat, helytelen megszokásokat.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: divany.hu/babaszoba.hu
Kapcsolódó cikkek
