Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Anya nem érett a bölcsire

2012. szeptember 4. | Frissítve: 2016. szeptember 11.

Forrás: babaszoba.hu

Van, amikor a gyerek előbbre tart szüleinél. Szép út, mire észrevesszük, belátjuk, elfogadjuk. Ildinek talán sikerült.

Anya nem érett a bölcsire

2012. április. 17. Anya újra munkába állt. A tervezettnél sokkal korábban, no és teljességgel váratlanul. Affajta "derült égből villámcsapás" típusú felkérés volt ez, amit nem lehet, vagy inkább nem "illik" visszautasítani.
Zsófi lányom ekkor még nem volt kétéves! Ennek a mondatnak pusztán azért van jelentősége, mert még jóval a kis jövevény megérkezése előtt elhatároztuk a párommal, a bölcsit mi bizony kihagyjuk, történjék bármi, hároméves kora előtt nem megyek vissza dolgozni. Ha majd visszamegyek, akkor sem napi 10-12 órában. Aztán Zsófi 22 hónapos korában visszamentem, és igen, napi 10-12 órában. Ennyit a fogadalmakról...
Apátiámat csak fokozta, hogy nem épp álmaim netovábbja volt a felkínált állás, s még csak anyagilag sem hozott olyan rettentő sokat a konyhára. Ám létezik az a helyzet, amikor az ember felebaráti szeretetből egyszerűen nem mondhat nemet egy munkára. Az április eleji állásinterjúkon még arról alkudoztam leendő munkáltatómmal, hogy vajon elég ősszel munkába állnom, avagy mindjárt hónap elején, májusban kell kezdenem. Április 16-ra azonban értelmét veszítette az alkudozás, kiderült, hogy nem ősszel, még csak nem is májusban kezdek, hanem másnap! Egy darabig a család oldotta meg a gyerekvigyázást, de végül be kellett látnom: Zsófi bölcsődés lesz. Ízlelgettem a mondatot, barátkoztam a gondolattal.
A kislányomnak ezután fokozatosan adagoltuk a bölcsődei élet szépségeiről szóló történeteket, a "bölcsisséget" mint valami kiváltságot emlegettük, s még egy új szót is alkottunk, nevezetesen a "bölcsis nagylány" fogalmát, ezt már csak egyfajta pszichés rásegítésként. Jómagam elmentem nyílt napra, többször is időpontot kértem az intézményvezetőtől. Mindent tudni akartam a nevelési elvekről, az étkeztetésről, a gondozó nénikről, a többi gyerekről... Zsófit természetesen felvették.

Nincs visszaút!

Júliusban a hivatalos értesítést is megkaptuk, s egyben meginvitáltak bennünket az első szülői értekezletre. Az értesítés a szülői értekezletről kifejezetten frusztrált. Amikor már bizonyosan tudtam, hogy a dolog eldőlt, Zsófit felvették, rajzottak bennem a kérdések: adnak majd neki eleget inni? És ha dehidratált lesz? Miféle alapanyagokból főznek? Tízórainak neveznek egy pohár teát? Kitörlik majd alaposan a popsiját? És mi van, ha túl lassan eszik? Kivárják, vagy elveszik előle? Ha kinn játszanak, megkötik majd rendesen a sapkáját, úgy, hogy a fülét is védje a széltől, vagy csak lazán feldobják a fejére? Ekkor vadul kezdett verni a szívem, az adrenalinszintem az egekben lehetett.
Az ehhez hasonló kérdésekkel őrületbe kergettem a családot, barátokat, ezért aztán egy idő után vadidegen embereket faggattam. A párom persze nyugtatott, és figyelmembe ajánlotta, hogy tépelődésem közepette ne feledkezzek meg egy apróságról! Arról, hogy maga Zsófi hogyan viszonyul a bölcsőde gondolatához. Mondanom sem kell, az a viszony rendben volt! Zsófi alig várta, hogy elérkezzen a beszoktatás időszaka. Három megtapasztalt bölcsődei nap után csillogó szemekkel beszélt az élményeiről.
És mindeközben rengeteg dicséretet zsebelt be, mert szépen iszik pohárból, mert ügyesen eszik önállóan, mert nagyon sok szót használva, összetett mondatokkal kommunikál, mert, mert, mert... Zsófi tehát bölcsiérett lett, ez vitathatatlan.

Velem mi lesz?

Lassan én is megnyugodhattam volna. Ám amikor ezekre a gyakorlatias kérdésekre választ kaptam, másfajta félelem lett úrrá rajtam. Azok inkább lelki eredetűek voltak. Ki bújik majd hozzám reggelente olyan édesen? Most már nem tölthetjük a fél délelőttöt összebújós meseolvasással? És egyáltalán, ez már mindig így lesz, beindult a mókuskerék? De hiszen még alig született meg, s a nap nagyobb részét máris a szüleitől külön tölti?
Indul tehát az a bizonyos nagybetűs élet, korán keléssel, szigorú napirenddel? A szocializációjából ezek után bizony más felnőtt is kiveszi a részét, méghozzá számunkra "ismeretlen" emberek? Hangos moralizálásomat újfent a párom szakította meg: "Arról van szó, hogy Zsófi megérett a bölcsődére, te viszont aligha." És milyen igaza volt! Harmadik nap ugyanis, miközben álltunk a város legjobb hírű intézménye előtt, és vártuk, hogy belépjünk a Pillangó csoportba, furcsa dolgok kavarogtak a fejemben.
Arra gondoltam, ha esetleg ma, a harmadik napon kiderül, hogy mégsem tetszik neki, ha rosszul viseli, ha a legapróbb jelét is látom annak, hogy szorong, és nem készült még fel a bölcsődei életre, akkor bizony sűrű bocsánatkérések közepette megköszönjük a lehetőséget, és határozott léptekkel távozunk a helyszínről. Még jól is érezném magam a tudattól, hogy ezáltal lehetőséget adnánk egy másik kisgyermeknek. Milyen szép gesztus! Így aztán erősen szuggeráltam magamban, "bárcsak..."
Aztán negyedik nap némiképp megnyugodtam. A bölcsődei játszótéren, egy nyuszi- és egy bocihinta között állva megvilágosodtam; ha elfogadom, ha nem, bizony elérkeztünk életünk egy újabb állomásához, s okosabban teszem, ha örülök a zökkenőmentes kezdésnek.

Akkor inkább kukkolok!

Este, amikor Zsófi már az igazak álmát aludta, büszkén meséltem a páromnak, hogy azt hiszem, túl vagyok a nehezén. Még a legújabb tervembe is beavattam. Veszek egy távcsövet! - mondtam határozottan. Természetesen a beszoktatás utáni időszakra. Már ki is néztem egyet a neten. Miután elbúcsúznánk, távolról figyelném, úgyis sokat vannak kinn az udvaron. Persze nagyon körültekintő lennék. Vigyáznék, hogy senki ne vegyen észre. Úgy terveztem, hogy odasompolygok valamelyik bokor mögé, és pár órácskát figyelem. Csak a biztonság kedvéért, hogy a legalaptalanabb aggodalmaim is szerteszálljanak.
Miután a párom látta, hogy szándékom komoly, rám nézett, és figyelmeztetett: a bölcsőde, amely mellett naphosszat távcsővel szeretnék settenkedni, egy nagy forgalmú kórház területén van, tehát nem biztos, hogy kivitelezhető lesz az észrevétlenségről alkotott elképzelésem. Továbbá említést tett arról, hogy ebben a bizonyos intézményben gyógyít ő maga is. Az igazat megvallva mindez nem tántorított el a tervemtől. Ám volt egy mondat, amikor is a bölcsőde és a pszichiátria épülete közötti meglehetősen kicsiny távolságról kezdett beszélni. Ez már meggyőző volt! Hogy van-e összefüggés, nem tudom. Az viszont bizonyos, lassacskán elfogytak a bölcsőde elleni érveim. Fogalmazhatnék úgy is, nekem nem ment olyan könnyedén, mint a kislányomnak, de idővel én is bölcsiéretté váltam.
Kégl Ildikó

Hozzászólások

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések

Legkeresettebb címkék