Terhesség

Lombikos vagyok – miért nem beszélhetek róla?

Amikor Ördög Nóra bejelentette, hogy lombikprogram útján esett teherbe, sok hasonló cipőben járó nő lélegzett fel. A sorstársak úgy érezhetik, most talán már nyíltabban beszélhetnek helyzetükről. De miért tabu még mindig a lombik?
2013. Október 21.

A népszerű műsorvezető – talán tudta nélkül – sokat tett azért, hogy megváltozzon a mesterséges megtermékenyítés megítélése, hogy a nőknek ne kelljen eltitkolniuk a küzdelmüket, ne kelljen szégyenkezniük, mert nem sikerült egyből teherbe esniük. Manapság ugyanis ez a helyzet. A maximalista világ csak a sikertörténetekre kíváncsi, holott a valóság kicsit másképpen fest. Ezért a párok nem beszélnek gondjaikról, megpróbáltatásaikról, sokszor csak a legszűkebb családi kör tudja, hogy mi a helyzet. A mindennapos beszélgetések során, még ha sejtjük is valakiről, hogy érintett, ritkán vagy egyáltalán nem kerül szóba még a terhesség szó sem.

A színfalak mögé bepillantva azonban megdöbbentő, hogy hányan küzdenek ezzel a problémával. A lombikos témában indított internetes fórumokon és blogokon hatalmas élet zajlik, és naponta akár több tízoldalnyi hozzászólás is keletkezik. A fórumozók többsége nő, akik a névtelenség álarcában le merik írni a történetüket, konkrét tanácsokkal segítik egymást, egyfajta lelki közösséget kialakítva így egymás között.

Lehetek anya, de nem úgy, mint mások

Lányi Nóra küzdelmes utat járt végig, mire két ikerfiú boldog anyukája lehetett. Két spontán jött, de méhen kívüli terhesség után el kellett távolítani mindkét petevezetékét.

“Először tiltakoztam a petevezetékek eltávolítása ellen, mert így nem lett volna más választásom, mint hogy mesterséges úton essek teherbe. De a professzor elmagyarázta, hogy nincs más megoldás” – meséli Nóra.

“Úgy éreztem akkor, mintha csorba esett volna a nőiességemen, mert nem lehetek anya. Vagyis lehetek, de nem úgy, mint mások. Azok a szerencsések, akik természetes úton esnek teherbe, azt sem tudják, mi az, hogy peteérés. Nem ismerik a heteken, hónapokon át tartó rettegést és reménykedést a stimulációk előtt, alatt és után. Ők csak azt veszik észre, hopp, nem jött meg! Majd vesznek egy kiscipőt apának, aki olyan meglepett, mint még soha.

Ahogy az lenni szokott, a környezetemben egyre-másra jelentették be a barátok, kollégák, ismerősök, hogy babát várnak. Ez pedig, bármilyen nehéz is bevallani, rossz érzés volt, bár nem tehettem róla. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem örültem a többiek boldogságának, de amikor már három éve mindennap az járt a fejemben, és azzal hajtottam álomra a fejem, hogy mikor lehetek már anya, vagy amikor minden hónapban a menstruáció nem várt napján előtört belőlem a zokogás, és élni sem volt kedvem, akkor igazságtalannak érzetem a sorstól, hogy Lili, Luca, meg Sára egyből terhes lett amint abbahagyta a gyógyszert”.

Bencsik Andrea pszichológus úgy véli, hogy az érintetteknek eleinte azért nehéz beszélni a hiábavaló babavárásról, mert akkor el kell fogadniuk a helyzetüket.

“Az első kérdés, ami többnyire felmerül bennük, hogy miért éppen velük történik mindez” – magyarázza a szakember. “Mind a női, mind a férfi önbecsülését rombolhatja, amikor azzal szembesül, hogy valami nem megfelelően működik a szervezetében. Csak ront a hangulaton, ha a környezetükben sok a kisgyerekes, a kismama, és általában ez a helyzet, hiszen pont abban a korban vannak, amikor az emberek családalapításra adják a fejüket. Sokszor az is előfordul, hogy kerülik a gyereket váró vagy kisgyermekes ismerősöket, emiatt pedig aztán bűntudatot éreznek. Ez azonban természetes és csak átmeneti reakció az elején. Ahogy az érintett egyre inkább elfogadja a helyzetet, megbarátkozik vele, az érzés fokozatosan csökken”.

A sok megpróbáltatás ellenére Nóra szerencsésnek érzi magát. “A kollégák, barátok és a családom mellett a férjemet illeti a legnagyobb köszönet a támogatásért. Jött velem minden vizsgálatra, szedte a vitaminokat, beadta nekem az injekciókat, mindig megnyugtatott, minden áldott nap elmondta, hogy én vagyok a világon a legcsodálatosabb nő, és hogy úgy kellek neki, ahogy vagyok. Talán nem kell magyaráznom, hogy ez milyen sokat jelentett, különösen azért, mert amikor nem tudtam természetes úton teherbe esni, úgy éreztem, mintha a nőiességemben sérültem volna. Minket az egész lombikprogram csak még jobban összekovácsolt, sokkal erősebb és szorosabb köztünk a kötelék, és rengeteget tanultam magamról”.

Bár Nóra szembeszáll a tabuval, és egyáltalán nem titkolózott, azért találkoztak zavaró hozzáállással. “Szerencsére a szülők, barátok, a kollégáim teljesen elfogadók voltak, egy emberként szurkoltak a sikerünkért, de néha elképedek, hogy egyesek mennyire indiszkrétek tudnak lenni. A postán, közértben, hentesnél, mikor meglátják a fiúkat, felkiáltanak, hogy “Jaj de édes ikrek, természetesen fogantak?” Ilyenkor arra gondolok, hogy ez azért mégse tartozik mindenkire…”

Hozzáteszi: “Egyébként ha valaki sajnál, hogy csak lombikkal eshettem teherbe, annak azt szoktam mondani: csak gondoljon bele, hogy száz évvel ezelőtt belehaltam volna a méhen kívüli terhességbe, ötven évvel ezelőtt egy jó sebész megmentett volna, de nem lehetett volna gyerekem, ma viszont ennek az eljárásnak a segítségével egy ikerpár boldog szülei vagyunk. Ráadásul a sors nagymértékben kárpótolt, hiszen ki tudtam hordani két szép súlyú kisfiút, akiket a mai napig anyatejjel táplálok. Ez pedig számomra a nőiesség maximális bizonyítéka”.

A támogatás kulcsfontosságú

Áginak szintén számos megpróbáltatáson kellett keresztülmennie, mire megszületett a kisfia, Peti. Kétszer spontán esett teherbe, mindkét alkalommal elvesztette a babát, majd több kellemetlen vizsgálaton esett át, majd egy műtét következtében elzáródtak a petevezetékei, így került be végül a lombikprogramba.

“Én inkább elmondtam mindenkinek, hogy lombikprogramban veszünk részt a párommal. Utáltam hallani azokat a kérdéseket, hogy “Na mikor jön már a baba?” Az emberek borzasztó tapintatlanok tudnak lenni, és rengeteg téveszme van a fejükben a lombikkal kapcsolatban, de azt hiszem, nekem is az lenne, ha nem estem volna át ezen az egészen” – meséli.

“Az a része nem viselt már meg, hogy csak mesterséges úton lehetek terhes, a végeredményre koncentráltam. Szerencsére a kezeléseket is jól bírtam. A család és barátok – úgy tűnt – támogatnak. Viszont előfordult, hogy az ismerősök, akik tudták, hogy mennyire szeretnék gyereket, sokszor akaratlanul ugyan, de hozzám vágtak olyan apró megjegyzéseket, amelyek nagyon fájtak. Például sokszor hallottam olyan kezdetű mondatokat, hogy “ha majd nektek is lesz gyereketek, megtudjátok, milyen…”

“Emellett, bár anyukám támogatott, nem volt teljesen tisztában a lombikkezeléssel kapcsolatos dolgokkal, és egy idő után úgy éreztem, talán nem is hisz ebben az egészben. Alig biztatott. Hiába számoltam be neki, hogy éppen a kezelés melyik szakaszában járunk, valójában azt éreztem, hogy nem hisz, ezért aztán én is belefáradtam, hogy erről beszélgessünk. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy az egész világ meddőnek könyvelt el, és soha nem lehet majd gyerekem. Iszonyatos fájdalom volt ez”.

Mint mondja: “A vetélések után pszichológushoz mentem. Szinte egyedül a páromon éreztem, hogy ő a végsőkig kitart mellettem – az ő segítsége nélkül nem tudtam volna végigcsinálni. Aztán egyszer beszéltem egy ismerősömmel, akinek már volt gyereke, és ő tanácsolta, hogy próbáljam meg elképzelni magam anyaként. Eleinte úgy éreztem, ez képtelenség, különösen a kudarcok után. De aztán megpróbáltam, elképzeltem, hogyan fogjuk közölni, hogy sikerült, hogyan fogom berendezni a babaszobát, hogyan fogok szoptatni, és sikerült! Végül tényleg úgy lett! Aztán a pozitív teszt után egy nap elkezdtem vérezni. Bementünk a klinikára, és ekkorra már borzasztó düh volt bennem. Nem tudtam elhinni, hogy mindezek után, a vetélések, sikertelen beültetések után megint csak kudarc következik.

Ráadásul míg várakoztam a vizsgálatra, pont hallottam egy szülés végét, hogy mennyire örülnek, és borzasztó igazságtalannak éreztem az egészet. Akkor valami átkattant belül. Arra gondoltam, hogy az lehetetlen, hogy megint nem sikerült. Aztán az orvos megvizsgált, és azt mondta, zárt a méhszáj, minden rendben van. Megnézték ultrahanggal, és volt szívhang. Ez volt az első kapcsolatom a kisfiammal: mintha azt mondta volna, igen, itt vagyok. Annál csodálatosabbat, mint amit akkor éreztem, nem is tudtam volna elképzelni”.

A celebek és a fiatalok segítenek

Fontos, hogy a lombikos nő hinni tudjon abban, hogy a megpróbáltatások ellenére is egyszer anya lesz, hiszen ez nagymértékben járul hozzá a sikerhez. Ez a támogatás azonban sokak számára csak a fórumokon elérhető, ahol hatalmas a szolidaritás.

Szvetelszky Zsuzsa szociológus szerint jó hír, hogy a helyzet javulóban van. “Az is igaz persze, hogy elképesztő az emberek tapintatlansága és tudatlansága ezzel a dologgal kapcsolatban. A lombik egy művi beavatkozás, ezért sokan arra asszociálnak, hogy valami nincs rendben azzal, aki lombikprogram segítségével esik teherbe. Ezek a társadalmi hiedelmek azonban szerencsére lassan, de változnak. Ma már azt az időszakot éljük, mikor egyre több művész, ismert ember, üzletasszony lép nyilvánosság elé a történetével, azzal, hogy az ő gyereke lombikbébi.

Az, hogy Ördög Nóra bevállalta, hogy beszél a nyilvánosság előtt erről, sok embert felszabadít. Segít az érintetteken, és ez nagy dolog. Elősegíti, hogy az emberek nyitottabbak és toleránsabbak legyenek a lombikkal kapcsolatban. Mindemellett a külföldi példák, a másfajta mentalitás – hiszen külföldön, nyugaton sokkal jobb a helyzet – és a fiatalok, különösen a lányok nyitottsága tud a helyzeten változtatni”.

Kapcsolódó cikkeink:

  • Magyar sztárok, akiknek lombikbabája született
  • Lombikprogram: külföldön könnyebben összejön a baba?
  • Ezért van szükség ennyi lombikra
  • Forrás: Kismama magazin