Szoptatás? Magánügy!
Minden nő tud szoptatni?
– Alighogy Jónás megszületett, már szopizott is a szülőszobában – emlékszik Böbe. – Nem volt kérdés, hogy akarom-e, tudom-e szoptatni… Egy évvel később a nőgyógyászom csomót talált a mellemben. Rák. Kórház, kemoterápia, sugárkezelés, aztán műtét. Mégiscsak el kellett távolítani az egyik mellemet.
Három évvel később született Misa. Csoda, vélekedett a nőgyógyászom. Szoptatásra egy mellel, a rengeteg gyógyszer után nem is gondolhattam. Kitanultam az üvegből táplálás fortélyait. Melyik tápszer a legmegfelelőbb, milyen pici lyukú cumiból adjam, hogy a szopási igényét is kielégíthessem, mégse tápláljam túl. Mindig a karomba vettem, amikor az üvegből etettem, akkor is, amikor már egyedül is tudta fogni.
Amikor éjjelente főztem, kevergettem, hűtöttem a tápszert, azon töprengtem, vajon miféle előítélet mondatja azt az ítélkezőkkel, hogy a tápszeres anyukák kényelmességből nem akarnak szoptatni. Mi ebben a kényelmes? A tápszer bevásárlása, hazacipelése, a cumisüvegek és babaedények mosogatása, sterilizálása, a tápszer méricskélése és elkészítése? Kimozdulni sem olyan egyszerű: attól függően, mennyi időre megyünk, több-kevesebb cumisüveggel, termosszal, tápszeradagolóval felszerelkezve indulhatunk csak el.
A legrosszabb azonban az a sok lesajnáló tekintet, amit kedves anyatársaim lövellnek felém. Micsoda gonosztettet követek el a kisbabámmal szemben, hogy nem szoptatom! Akárhova megyek, mindenhol felvilágosítanak az anyatejes táplálás előnyeiről. Minden nő tud szoptatni – torkolnak le, amikor szólásra nyitom a számat. Mit tegyek? Toljam fel a pólóm, mint a szoptató anyukák, és mutassam meg a melltartómba rejtett műmellet? Tudom, az én esetem egyedi, ritka. Valóban, a legtöbb nő csak biztatásra és szakszerű segítségre szorul, ha nehézségei adódnak a szoptatás terén. Ám ezt nem kapja meg mindenki, és hát nem is akar mindenki annyit kínlódni, ha nem megy könnyen a dolog. Ezért még nem kellene rossz anyának tekinteni senkit.
Hatalmas fordulat
– Mikor az első gyerekemmel voltam várandós, elhatároztam, hogy szoptatni fogom, de miután megszületett a kislányom, annyit küszködtünk, hogy a szakemberek segítsége és a legjobb szándékom ellenére sem ment a dolog – meséli Edina.
– Minden próbálkozás zokogásba és kétségbeesésbe torkollott mindkettőnk számára. Gyűlöltem. A férjem, aki amúgy rendes ember, igazi fafej volt a témában, és azt állította, hogy ha ő szoptathatna, jobban csinálná, és annyit szekált, hogy a látogatóba érkező védőnő egy nap alaposan letolta. A baba és én nem jutottunk dűlőre, így végül megmakacsoltam magam, és nem voltam hajlandó tovább szoptatni. Mindketten megnyugodtunk, mikor áttértünk az üvegre.
Amikor megszületett a második gyerekem, egész másként éreztem. Ő rajongott a szopizásért, én meg imádtam szoptatni. Kerek perec visszautasította az üveget, én meg elhajtottam mindenkit, aki ezzel próbálkozott nála. A végeredmény tehát 180 fokos fordulat lett. Minden baba és minden helyzet más. Neked kell eldöntened, hogyan lehetsz jó anyukája a gyerekednek.
Biztos, hogy jól döntöttünk?
– Nehéz kérdés ez. Ma annyi minden befolyásol! Hathetes volt a fiam, amikor visszamentem dolgozni – fog bele a történetébe Klári. – Elhatároztam, fejni fogok, hogy legyen számára elegendő anyatej napközben, egyébként pedig szoptatni szerettem volna. De a fiam nem volt hajlandó elfogadni semmit az anyukája cicijén kívül. A legrosszabb az volt, amikor az éhségtől és a kétségbeeséstől hét órán keresztül üvöltött – de nem fogadta el az üveget. Végül otthon maradtam vele.
A fiam boldog és egészséges. De feléltük a tartalékainkat, hogy otthon maradhassak. Ez volt vajon a helyes döntés? Ki tudja? Azok a barátaink, akiknek már felnőttek és kirepültek a gyerekeik, hősnek látnak. Az egykori kollégáim, akik a dolgozó nő mintapéldányát látták bennem, árulónak tartanak. Én csak azt tettem, amit a saját családom számára helyesnek véltem (nem kell nekünk sok a boldogsághoz). Én meg sem hősnek, sem árulónak nem érzem magam, de nagyon össze vagyok zavarodva, annyi szent! Lehet, hogy az üveget kellett volna mégis választani… Csak az lehet a jó döntés, ami nektek jó.
Nekünk így jó!
– Mindenki természetesnek tartotta, hogy szoptatni fogok, a férjemtől a saját családomig – meséli Gabi. – Még azok az idegenek is, akik megállítottak, hogy megtudakolják, mennyi időm van még hátra a szülésig. Nagyon nehéz volt, mert nem akartam szoptatni, és azt az érzést keltették bennem, hogy szörnyeteg vagyok. Ez rendkívül nehéz időszak volt az életemben, és kemény csatákat okozott a férjem és köztem. Nagyon sértette, hogy nem akarom táplálni az ő gyerekét, és minden úton-módon megpróbált manipulálni, hogy mégis megtegyem. Ezzel még nagyobb fájdalmat és bizonytalanságot okozott nekem. Elsősorban azért, mert úgy érezte, hogy ez ellene irányul. Pedig ennek semmi köze nem volt hozzá, csakis saját magamhoz.
Többek között azt sem tudtam elképzelni, hogy nyilvános helyen szoptassak. Rendkívül zárkózott ember vagyok, és az a tudat, hogy ilyen intim dolgot kell tennem, nagyon kényelmetlenül érintett. Mindamellett ez nem csak a tartózkodásomról szólt. Nem akartam ennyire kiszolgáltatott lenni. Nagyon nehéz azzal a tudattal élni, hogy te vagy a gyereked egyetlen táplálékforrása.
Már addig is úgy éreztem, hogy olyan sok mindenről lemondtam – olyan sok reményről, álomról, tervről, és fel kellett adnom a céljaimat, amikor rájöttem, hogy terhes vagyok -, nem akartam több kényszert. Végül mégis a szoptatás mellett döntöttem. Azután, hogy mindent elolvastam a gyerekbetegségekről és az immunitásról. Nekem mindenféle nyavalyám volt gyerekkoromban, és azt reméltem, át tudok adni valamit a védettségemből, amíg meg nem kapja a védőoltást. De azután, hogy a lányom kéthetesen elfogadta a cumisüveget is, bizonyos szabadságot is élveztem. Most vegyesen táplálom. És nekünk így jó!
Kapcsolódó cikkeink:
- Segítség anyáktól anyáknak
- Újdonság: A szoptatás kézikönyve
- Tápszerek, mesterséges táplálás
- Kevés a tej?
- Nem szoptatsz? Megvigasztalunk!
- Nem akarok szoptatni!
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
