Már ez a sajátos érzelmi kommunikáció is valamiféle játék, bohókás kapcsolatteremtés olyasvalakivel, akinek még a szemébe sem tudunk nézni.
Azt mondják, a csecsemő első játszótere a pelenkázóasztal, melyen mozgathatjuk, pakolhatjuk, és a baba mosolyogva észleli, hogy ez valami új, különleges és neki szórakoztató. Még az is nagyon tetszik neki, ha ölbe kapva táncra perdülünk vele valamilyen zenére.
Mosoly a jutalom
Ha azt szeretnénk elérni, hogy a baba ránk figyeljen, bizony játszanunk kell a hangokkal, a szavakkal, az arcunkkal. Először mi utánozzuk, mondjuk, a baba gurgulázását, majd ezt hallva az egy-két hónapos csecsemő megint gurgulázni kezd. Ekkor már ő utánoz bennünket. Tehát játszik. Mi pedig ne szégyelljünk bohóckodni.
A harmadik hónap végén a csecsemő már az ujjunk után kap, ezt a mozdulatsort is felhasználhatjuk. Persze időről időre engedjük, hogy a babának sikerélménye legyen, és el tudja kapni az ujjunkat.
Három hónapos kor után megkezdődik a kisbaba társas lénnyé válása, rámosolyog a felismert személyekre. Igyekezzünk minél többször megnevettetni. Pajkosan dögönyözzük meg, dobjuk fel és engedjük el kicsit, majd kapjuk el, próbáljunk neki meglepő helyzeteket produkálni, melyek, ha bejönnek, a baba mosollyal jutalmazza erőfeszítéseinket. Észre sem vesszük, és már egy különös színház játékosai vagyunk: a nézőtéren a gyermekünk “ül”, mi pedig színészkedünk, esést imitálunk, pantomimes mozdulatokkal igyekszünk derűt csiholni.
Gyermekünknek hat-nyolc hónapos koráig a váratlan, meglepő helyzetek jelentik a játékot, de kedveli, ha térdünkre ültetve képzeljük különböző helyzetekbe, és ennek megfelelő mondókákat, mókás szövegeket találunk ki vagy különböző dallamokat dúdolunk neki. A legnagyobb varázslat, ha elővesszük a tükröt. Gyermekünkre gyakorolt hatása leírhatatlan…
Ez elment vadászni
Az első társasjátékok egyike a mondóka, amit az ujjai számbavételével kísérünk: Ez elment vadászni/Ez meglőtte/Ez hazavitte/Ez megsütötte/Ez az iciri-piciri megette. Miközben az utolsó mondat alatt megdolgoztatjuk a kisgyermek valamelyik csiklandós testfelületét.
Egyéves kor környékén már varázsolhatunk: valamilyen eszközt vagy játékot hirtelen eltüntetünk, majd elővarázsolunk. Tetszik neki az is, ha felfújjuk az arcunkat, és az ujjunkkal hirtelen kipukkasztjuk, ezt mindig hálás nevetéssel fogadja. A tükörgrimaszok ekkor is szórakoztatóak, ugyanúgy, mint az, ha előveszünk egy állatokat ábrázoló könyvet, és oldalanként megállva utánozzuk az ott látható állatok hangját.
Ni csak, ki beszél?
Tizenkét hónapos kora után gyermekünk felfedezi a bújócskázás örömeit. Elbújik az asztal vagy a takarója alá, és hirtelen kiszól: kukucs! Mi pedig ne felejtsünk el látványosan meglepődni azon, hogy ni csak, ki beszél ott…
Bármit tesz, az már neki játék. Az is, ha felfedez valamit vagy éppen utánoz valakit. Mi pedig gondoljunk arra, hogy egy olyan színház nézőterén ülünk, melynek a színpadán gyermekszínészek játszanak, akiknek a legapróbb produkcióját is meg kell tapsolnunk. Saját színészi képességeinket is próbára tehetjük. Két-három év között a gyerekek egyik kedvence a bújócska, s kiváltképp örvendeznek, ha nem találjuk meg őket. El kell játszanunk, hogy valóban nem tudjuk, hol van, és látványosan meg kell lepődnünk, amikor mégis csak előkerül az általa választott rejtekhelyről.
Mesés türelem
Különösen nagy türelem kell a mesemondáshoz, melyet játékossá avathatunk úgy, hogyha állatok is szerepelnek benne, megkérhetjük gyermekünket, utánozza annak az állatnak a hangját, amely éppen feltűnik a mesében. Szeretik a mesehelyzetek eljátszását is rögtönzött kellékekkel, sőt az ismert mesék esetében megkérhetjük a kisgyermeket, hogy bizonyos részeket ő meséljen tovább.
Kapcsolódó cikkeink:
– Ezért imádják a kicsik a kukucs-játékot
VI.évf./1.sz.
Forrás: Baba Magazin
Kapcsolódó cikkek
