Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Megbánt döntések

Szerző: Szalma Erika

2013. november 5. | Frissítve: 2017. január 16.

Forrás: Kismama magazin

Utólag mindig könnyű okosabbnak lenni, különösen, ha terhességről, szülésről, szoptatásról van szó. Ráadásul életünk legfontosabb feladatára egyik iskola sem készít fel minket, sajnos legtöbbször csak később jövünk rá, hol rontottuk el.

Már bánom, hogy kértem epidurális érzéstelenítést

Vecsei Lilla (36) főállású, háromgyermekes édesanya
"Az orvosommal nem beszéltünk a szülés közben alkalmazható fájdalomcsillapító módszerekről és azok hatásairól az első terhességem során. Tulajdonképpen semmit nem tudtam, viszont borzasztóan féltem. Ezért aztán ahogy a kórházba értünk, már kértem is az epidurálist" - meséli Lilla. "Mire a nőgyógyászom megérkezett, én már meg is kaptam az injekciót, ő pedig kész tények elé volt állítva. Utólag viszont beláttam, hogy ez nem volt jó ötlet. Fájdalmat ugyan nem éreztem, de azt sem, hogy mikor kellene nyomni, vagy hogy nyomok-e egyáltalán, és ez nagyon zavart. Másodszorra már nem kértem érzéstelenítést, és duplán kárpótolt az élet, merthogy ikreim születtek, de még így is sokkal jobb élmény volt fájdalomcsillapító nélkül szülni. Az is igaz, hogy azt az első szülésnél is éreztem, ahogy kicsusszant belőlem a baba, mintha a kitolásnál hirtelen törlődött volna minden fájdalomcsillapító hatás.
Ma már tudom, hogy a szenvedésnek igenis van értelme, és a vajúdás tulajdonképpen a legcsodálatosabb fájdalom a világon, hiszen a vége életünk egyik legfelemelőbb pillanata".

Már bánom, hogy nem az ösztöneimre hallgatva szoptattam

Nacsákné Hornyik Erzsébet (37) vállalkozó, háromgyermekes anyuka
Az első baba szoptatására sokan rágörcsölnek, nekünk viszont olyannyira rosszul ment a dolog, hogy Bogi két hónapos korában a kórházban kötöttünk ki. Azt hiszem, az volt a legnagyobb probléma, hogy túl naivan álltam a dologhoz: korábban nem gondoltam volna, hogy bármi gond lehet, igazán nem készültem fel, és mindenkinek, aki csak segíteni próbált, igyekeztem megfelelni.
Bogi néhány naposan pici volt, ügyetlen és türelmetlen, hamar elfáradt a szívásban. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Erőltessem? Vagy hagyjam? Kezdtem egyre idegesebb lenni, mert a gyerek folyton sírt. Valószínűleg az történt, hogy nem szívta ki rendesen a tejet, csak addig volt hajlandó dolgozni, amíg könnyen jött, utána viszont hamar megéhezett. A többség azt mondta, hogy túl sokat eszik, és biztos fáj a hasa, ezért aztán kivártam a három órát az étkezések között.
Azt gondoltam, akkor majd biztosan eszik rendesen. Nem így lett, Bogi súlya néhány hét után nem gyarapodott semmit, nyolchetes korában pedig a kórházban kötöttünk ki, ahol kivizsgálták, és megállapították, hogy szervi baja nincs, csak éppen nem eszik eleget. Én valahogy mindig éreztem, hogy ez a baj, de nem voltam biztos magamban. Pedig az anyai ösztöneimre kellett volna hallgatnom, nem azzal foglalkozni, hogy mindenkinek megfeleljek, akkor talán megúsztuk volna a kórházat is. A kistestvérekkel már ügyesebb voltam, de ezért megfizettük a tanulópénzt szegény Bogival.

Már bánom, hogy nem mentem hamarabb szabira szülés előtt

Balogh Krisztina (32) vezető asszisztens, kétgyermekes anyuka
Szinte az egész napomat a munkahelyemen töltöttem még, amikor az első babával terhes lettem. Nagyon sok mindennel foglalkoztam, a főnököm nem igazán tudott boldogulni nélkülem, meg is beszéltük, hogy amíg bírom, bejárok. Nem is volt ezzel probléma, ráadásul elég meleg nyár volt, és úgy gondoltam, jobb nekem a klímás irodában ücsörögni, mint otthon, a tetőtéri lakásban. Aztán az utolsó hónapokban elkezdtem vizesedni, jól bedagadt a lábam, aminek az ülőmunka nem tett jót, bár sokszor felpolcoltam, főleg amikor az idősebb kolléganőim már nem bírták nézni. Szeptember végére voltunk kiírva, és úgy gondoltam, másfél hónap bőven elég lesz rápihenni, ezért augusztus közepéig dolgoztam.
Szerencsére viszonylag hamar sikerült utódot találni a helyemre, ráadásul a lány korábban is a cégnél tevékenykedett, így aztán a betanulása sem volt vészes, felesleges volt egy hónapot hagyni arra, hogy együtt üljünk ott. Az utolsó munkanapomon elmentünk négydimenziós ultrahangra, ahol észrevették, hogy a babának nagyobbak a veséi a normálisnál, ami teljesen váratlanul ért, hiszen addig mindig minden rendben volt. Utána még napokig vizsgálatokra jártunk, de azt mondták, hogy korrekt diagnózist csak akkor tudnak felállítani, ha már megszületett a baba.
Iszonyatosan megijedtünk, én másra sem tudtam gondolni, csak azon rágódtam, hogy nem lesz egészséges a baba. Nem telt el egy hét, a kisfiam meg is született. Augusztus végén, több mint négy héttel a kiírt időpont előtt. Nem tudom, miért, nem mondták az orvosok sem, szerintem annyira stresszes voltam, hogy ő sem akart már bent maradni, derüljön ki minél hamarabb, hogy nincs nagy baj. Mert nem is volt, bár azonnal elvitték a gyermekklinikára, én meg a császár után lábadoztam a szülészeten. Mindenesetre jó lett volna, ha több időm van pihenni, nem csak egy hónapot hagyok magamnak, főleg így, hogy alig néhány nap lett belőle.

Megbánt döntések

Már bánom, hogy lélekben nem készültem fel a császár lehetőségére

Adámy-Nacsák Márta (36) tanárnő, kétgyermekes anyuka
A terhességem alatt egy percig nem gondoltam arra, hogy a szülés közben előfordulhat olyan komplikáció, ami miatt a műtőben kötünk ki. Nem azért, mert nem hallottam vagy olvastam ilyesmiről, hiszen ahogy sokan mások, én is bújtam a magazinokat és a könyveket. De valahogy teljesen kizártam a császár lehetőségét, egyáltalán nem foglalkoztam vele, biztos voltam abban, hogy természetes úton szülöm meg a kisfiamat.
Nem is tudtam semmit a császármetszésről, sem a műtétről, sem arról, mi történik utána. Az orvosom támogatta az elhivatottságom, ő sem igazán beszélt lehetséges komplikációkról, császárral kapcsolatos felvilágosítást sem tartott. De ennek nem is volt jelentősége, mert úgyis csak elengedtem volna a fülem mellett az információkat, nem éreztem volna magaménak. Aztán úgy alakult, hogy tizenkét óra kemény vajúdás után császármetszést kellett rajtam végezni. A baba olyan pozícióban volt, hogy képtelenség lett volna kitolni, ráadásul már belekakilt a magzatvízbe is. Egyáltalán nem ellenkeztem, már megváltás volt a műtét, és örültem, hogy nem folyamodott drasztikus módszerekhez az orvosom, inkább biztosra ment.
A dráma viszont tovább folytatódott: a babával minden rendben volt, de én nem akartam elfogadni, hogy feküdnöm kell, ordítoztam a nővérekkel, hogy hozzák oda a gyereket, sokként ért minden, amire nem voltam felkészülve, hiába magyarázták el, miért nem szabad ugrálnom. Ráadásul attól, hogy így alakult, nem éreztem magam igazi nőnek, arra tudtam csak gondolni, hogy milyen anya az, aki nem tudja rendesen megszülni a gyerekét.
A szorongásomat csak három év múlva, a második baba érkezése szüntette meg, aki saját maga döntött úgy, hogy mindenképp császárral jön világra. Már az utolsó két hétben jártunk, amikor visszafordult farra, a nőgyógyászom pedig kijelentette, császár után túl veszélyes lenne természetes úton megszülni egy faros babát. Így aztán egyértelművé vált a helyzet, pedig korábban nem kis fejtörést okozott, melyik módot válasszam. A kislányom megoldotta helyettem. Felkészülten, ráhangolódva mentem szülni, a jó élmény pedig teljesen feloldotta a szorongásomat is, és végre igazi anyának éreztem magam.

Hozzászólások

Milyen lehet a boldogság illata? (X)

Lépj hátra és lazulj el a Lenor segítségével!

Támogatóink ajánlatai

h i r d e t é s

Facebook

Szponzorált hirdetések