Terhesség

Szandra naplója – Második harmad

Amikor elmentem a szokásos havi vizsgálatra, hogy kölcsönösen megnyugtassuk egymást az orvosommal a jó genetikai ultrahang eredményével, láthatóan ő is megkönnyebbült, és azt mondta: Látja, kedveském, mégis áldott állapot ez!
2009. Január 27.

Névjegy:

Pákhné Fekete Alexandra (31) vezetési tanácsadó

kezdősúly: 64 kiló

a szülés várható időpontja: 2009. február 14.

hobbi: irodalom, kirándulás

Férje: Pákh Norbert (34) rendszerszervező

hobbija: informatika, borászat

Gyerekük: Pákh Anna Eszter, 2 és fél éves

14. hét

A köhögés, amit Pankától kaptam el, kimeríti utolsó erőtartalékaimat. Féltem a kicsit is, mert sokszor fáj a hasam egy-egy köhögőroham után. Mélypontra értünk, ha lehet ezt mondani. Ideje volt valami jónak is: dr. Hajdu Krisztinánál jártam ultrahangon, akiben nagyon megbízom, mert annak idején ő fedezte fel Panka szívhibáját, így idejében megfelelő kezekbe kerültünk. Most ő mutatja nekem a kapálózó kis ufót a képernyőn: amíg én a könnyeimet nyelve nézem, hogyan integet, ő minden irányból vizsgálja a tarkóredőt és az esetleges egyéb árulkodó jeleket, amiből szerencsére nincsen egy sem. A kis pókhasú lény éppen magzatvizet lapátol lustán a szájába: minden rendben van. A doktornő szerint 70 százalék, hogy fiú. A családtagok felsorakoznak az Andriska-, illetve Iluska-oldalon.

16. hét

Meglepetésként ér, hogy ilyen hamar érzem vagy érezni vélem a mozgását. Már a 12. héten a genetikust faggattam, lehetséges-e ez, az volt a válasza, hogy elvileg a 18. hét előtt nem, de az anyukák nem a nagykönyv szerint működnek… Esténként, amikor mindenki alszik, a pocakomra tett kézzel próbálok meg képzeletben ráhangolódni a picire. Néha úgy érzem, mintha a baba az emlékeim között lapozgatna.

17. hét

Ma telefonáltam az AFP-eredményért. Igazából nem gondoltam semmi rosszra, de az orvosom síri hangon (legalábbis én úgy hallom) közli az ijesztően alacsony eredményt. Csak én vagyok meg a pánik. Na ne! Ez azért különös kegyetlenség lenne a sorstól, persze nem mondom, hogy nem szolgáltam rá, de akkor is. Pankánál ilyenkor a négymarkeres vérvizsgálati eredmény 1:3-hoz esélyt mutatott a Down-kórra, most nem végeztettük el a vérvizsgálatot, és nincs rossz érzésem sem – de azért lepereg előttem az életem. Nem tudom, képesek lennénk-e még egyszer végigcsinálni az első pár hónapot. Na és mi lesz később? A férjemet már viccelődve hívom, de azért az ő hangja is megremeg.

18. hét

A hasam még nem igazán feltűnő, reggelenként néha el is felejtem, hogy terhes vagyok. Panka sokat “foglalkozik” a kisbabával: puszilgatja, simogatja a pocakomat.

A genetikai ultrahang napján hajnali fél 6-kor már autóban robogok a kórház felé. A vizsgáló előtt így is egy kisebb tüntetésre elegendő tömeg gyűlt össze. Amikor nyílik az ajtó, beslisszolok, nem vagyok büszke magamra, de mentségemre szóljon, hogy különben elájultam volna. Bent a futószalag, a vizsgálat tizenöt másodperces, de megnyugtató: “szíve rendben, veséi, gyomra rendben, a keze! Hol a keze? Nincs meg az egyik keze! Ja, itt van, csak ráfeküdt, mehet, anyuka, ez a gyerek rendben van.” A doktornő emlékezett rám, illetve Panka magzati képeire, és tudta, mit mondjon, hogy megnyugodjak. Kint aztán olyan rosszul lettem, hogy helyet adtak az egyik széken, és még az előrefurakodásomat is megbocsátották.

Megvolt a magzati szívultrahang is, szerencsére minden a legnagyobb rendben.

19. hét

Amikor arról hallok, hogy a várandós nők kisimulnak, harmóniába kerülnek a világgal és önmagukkal, vissza kell fojtanom a cinikus nevetést. Az orvosomnak például húsz percen át panaszkodtam gyomorégésre, egyebekre. A panaszáradat után határozottan jobban éreztem magam. Ő azért még indulás előtt kellően halálra rémített azzal, hogy ne aggódjak, ilyenkor még nem csordogálhat magzatvíz (miért, van, hogy egyáltalán csordogálhat???), majd említett még néhány problémát, amire én eddig nem is gondoltam, de most már szisztematikusan beépítem majd a félelmeim közé. Az éjszaka közepén sokszor arra ébredek, hogy egy kis alien pogózik bennem.

22. hét

Ma van a szülinapom, egész nap a László-kórházban voltunk Pankával. A nagy vacsi helyett keksz volt teával.

Amikor Panka elaludt, anyu átsettenkedett kedvencemmel, a hortobágyi palacsintával. Négyet sikerült betermelnem, igaz, másfél napja semmit sem ettem, és ez olyan jól esett, hogy a kis manó már az első palacsinta alatt vitustáncot járt a hasamban. Szükségem is volt erre, mert a kórházban annyira összehúzta magát, hogy nem vették észre a terhességemet. Még mindig tudom hordani a régi ruháimat, igaz, a nadrágok közül csak a csípőnadrágot.

23. hét

Voltunk 4D ultrahangon, ahol a genetikus doktornő rémülten fogadott, csak nincs valami baj? Már ő is gyanakvó, emlékszik pontosan, miket látott ilyenkor Pankánál. Szerencsére ilyenről szó sincs, és most már én is látom a kis fütyit.

24. hét

A kis Tádé sokszor úgy rugdos, hogy azt hiszem, mindjárt kiugrik a pocakomból. Az orvosom szerint ez normális, mert második terhességnél érzékenyebb a méh, és különben is: fiú. Kedvesen próbál felkészíteni a következő császárra. Fogunk még ezen vitatkozni a vége felé, már most látom. Panka éjjel rengeteget hempereg, ha lenne még humorérzékünk, akkor nevetnénk rajtam, mert úgy alszom, hogy egy hatalmas párnát szíjazok a hasamra, ez többé-kevésbé védi a fiatalurat nővére támadásai, főleg az erős kis sarkak ellen.

25. hét

Ez még hiányzott: a cukorterheléses vizsgálat. Biztos voltam abban, hogy valami nem stimmel, mert amíg mások undorodva döntötték magukba a szirupot, nekem kifejezetten jólesett a több órás éhezés után. Még egy pohárral kértem volna, ha nem szégyellném. A gyanú beigazolódott, az értékek magasak, a vizeletben is van cukor is, aceton is. Azon töprengek, vajon mikor fogom megvásárolni, kimérni, elkészíteni a diétás étkeimet. Így is külön főzök Pankára, aki most már több mint egy hónapja hasfogós diétán van.

27. hét

Van egy dolog, amivel nem vergődünk zöld ágra: Andriska utál fejjel lefelé lenni. Ha véletlenül úgy fordul, vagy ha fekvésből felkelek, és a feje van lefelé, akkor vadul rúgkapálni kezd, de annyira, hogy kívülről is látszik a vergődése. Ha végre nagy nehezen sikerül neki a fejét felfelé, a fenekét lefelé fordítani, akkor szinte érzem a pocakomból áradó elégedettséget. Nem tudom, miért van ez, de jobb lenne, ha megszeretné a helyzetet, mert az utolsó egy-két hónapot már illene fejjel lefelé eltöltenie, nem?

Forrás: Kismama magazin