Harmadik harmad
28. hét
Ezt a hetet nagyjából a fogorvosi rendelőben töltöttük. Egy hete begyulladt az egyik fogam, hiába csináltattam meg mind a tizenöt rosszat. Ráadásul olyan fura helyen van, hogy nem lehet húzni, műteni kellene – azt meg a babám miatt a fogorvosom nem szeretné. Én sem vágyom rá túlzottan, de három nap múlva már akármit megtennék, hogy elmúljon az őrjítő fájdalom. Gondolom, Andriska sem szórakozik túl jól a hasamban, mint ahogy a férjem és Panka sem, mivel sem beszélni, sem normális dolgokat művelni nem tudok. Végül gyökérkezelés lett belőle.
29. hét
Heti kétszer járok a fogorvoshoz, mivel nem sikerül betömni a fogat. Rég fájt valami ennyire. Panka egy kis tündér, ha látja, hogy szenvedek, simogat, és próbálja masszírozni a lábamat. Egyetlen hozadéka a történteknek, hogy azóta lelkesen mossa a fogát, mióta a fogorvos őt is halálra rémítette a kis tükrével.
Egyre többen kérdezik, hogy mekkora most a baba, mit mutat az ultrahang – nem tudom, mivel a 34. hétig nem is megyek, ha minden rendben. Érzem, hogy a pici szépen befordult, úgyhogy állandósult a fejjel lefelé helyzet.
30. hét
A heti kétszeri fogorvosi látogatás folytatódik. A héten megismertünk egy sürgősségi fogorvosi klinikát is, ahol kivették az ismét nem működő próbatömést. Az alvásban újabban még egy dolog akadályoz: szörnyen fáj a vesém vízszintes helyzetben. Mint gyakorlott veseköves (ha nem vagyok terhes, egy-két havonta “szülök” egy kis vesekövet), nem ijedek meg az első görcstől, de a folyamatos éjszakai műszakoktól kezdek nyűgös lenni. Kérek beutalót veseultrahangra, itt telefonon közlik, hogy csak január végére van időpont. Hiába minden könyörgés és magyarázat, a doktornő elutasító.
31. hét
Újabb éjszakai ügyeletre látogatunk, de ezúttal az őrület határán, úgy érzem, még soha semmi nem fájt ennyire. A várakozók előreengednének ezen a szép éjszakai órán, mert már nem bírják hallgatni a nyöszörgéssel kísért sírásomat, de az asszisztens hajthatatlan, ki kell várnunk a sorunkat. A gyors fúrás után azonnal jön a megkönnyebbülés, a fogam megint nyitva marad, a fájdalom elillan, a probléma nem. Elmegyünk magán-veseultrahangra, ahol azonkívül, hogy igen, ott vannak a kis kövek, nem látnak semmit.
Négy nap alatt híztam két kilót, a hasam hatalmas lett. Szumózók módjára, kis terpeszben közlekedem, nehezemre esik Panka öltöztetése, autóba ki- és bepakolása, nyögve tápászkodom fel a földön levő matracunkról. A hasamon két újabb stria keletkezett (Pankával az utolsó napon lett két kicsi, úgyhogy most már négyen vannak), és kifordult a köldököm, amitől teljesen ki vagyok borulva. Utálom, ha valaki vagy valami hozzáér, és beszélni sem szeretek róla. Van egy barátnőm, akinek két császár után plasztikázni kellett a hasát.
32. hét.
A fogorvosom úgy döntött, kihúzza a fogat. A következő három napot bőgve töltöm, miután az interneten öt perc alatt ilyeneket találtam: “ilyenkor gyakran beszakad az arcüreg”, “a hosszas vérzés okozta szövődmények”. Ráadásul elküld egy szájsebész professzorhoz, mert olyan nehéznek tűnik az eset. Félek a fogvéséstől, de attól még jobban, hogy esetleg koraszülött lesz a picur. Panka mellett szereztem tapasztalatokat a lélegeztetőgépekkel, szondákkal, vérvételekkel és infúziókkal, hosszas kórházi tartózkodással kapcsolatban, így szívesen kihagynám ezt az életünkből. Azonban a főorvos szerint ez a húzás most több kockázattal, mint előnnyel jár, úgyhogy inkább további kezelést javasol.
Vannak azért szép pillanatok is: a kicsi rengeteget mocorog, nagy baba lesz, az biztos, mert Pankánál a vége felé éreztem ilyen típusú mozgásokat. A kislányom egész jól megszokta, hogy sokat vagyok távol, akár éjjel is, talán nem lesz akkora sokk neki a kórházba vonulásom, addig a szüleimmel lesz. Bár mérges, amikor hazajövök, de látom, hogy egyre kevésbé szorong, ha távol vagyok. Kaptam egy centit, és megmértem a hasamat: 110 centi! Pankával 101 volt, amikor szülni mentem. Fogalmam sincs, mi lesz a következő másfél hónapban, nem tudom, más hova teszi a medicinlabdához hasonló hasát, és hogyan küzd meg a problémáival, nekem egyelőre nem nagyon sikerül.
33. hét
Vihar előtti csend. Apa a héten itthon van. Abban már megegyeztünk, hogy nevelésünk teljes csődöt mondott, de könnyebbség, hogy ezt nem nekem kell egyedül a nap minden percében átéreznem. A fejlesztőpedagógus viszont, akinek beszámolok Panka számunkra meglepő viselkedéséről, örül, hogy megfelelő az érzelmi fejlődése, majd annyit tanácsol, hogy ha már nem bírok vele, mondogassam mantraként: “Engem egy ilyen kicsi gyerek nem tud felidegesíteni”. Próbálkozom, dehogynem tud!
A hasam miatt tisztelettel előreengednek, és félve kérdezik, hogy esetleg ikreket várok-e.
34. hét.
Hétvégén szánkózni mentünk, az éjszakát viszont már a szülészeten töltöttük sápadtan szorongatva a CTG-vezetékét. Szerencsére valószínűleg csak egy jó kis vesegörcs tréfált meg minket, de hát ott lent minden annyira egy helyen van. Arra jó volt, hogy lemértük, mennyi idő alatt érünk a kórházba rohamtempóban (valószínűtlenül sok), megismerkedtünk a szülésznőkkel és a szülőszobával, és megfogadtam, hogy végre rendesen összepakolom a cuccaimat. Végül hazaengednek, persze feküdjek, és “ha kell, rohanjunk”!
36. hét
Elkeseredett diétába kezdek az újabb magas vércukorértékek miatt (soha életemben nem diétáztam, nincs valami nagy önuralmam), az hoz kis reménysugarat, hogy a CTG-n minden rendben (“Anyuka, biztos, hogy 36 hetes ez a gyerek? Hatalmas a pocakja!”), az ultrahang sem mutat semmi aggasztót (“Anyuka, nem cukros esetleg? Jó kövér ez a kisbaba!”).
37. hét
Az orvosom két hétre kiesik a jövő héttől, mert megműtik. Nem tudom, mi jöhet még, eléggé el vagyok keseredve, elveszettnek érzem magam, a kórházban senkit nem ismerek rajta kívül. Sovány vigasz, hogy a helyettes orvos, akivel mindent megbeszélünk, fiatal és jóképű. Dúla barátnőm részletesen elmondja a szülés folyamatát, majd megkér, hogy beszéljek a félelmeimről.
38. hét
Mindenkivel undok vagyok, azzal is összeveszek, aki eddig tartotta bennem a lelket. Néha pánikba esem: nem bánnám, ha valaki végigcsinálná helyettem a következő néhány hetet, de sajnos nincs jelentkező. Igazából most szembesülök azzal, hogy nincs más hátra, mint előre, és ez nagyon is ijesztő. Az eddig vágyott természetes szülés is aggasztani kezd, igazából most már semmi mást nem akarok, csak túl lenni az egészen.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
